A zsíros kenyér lilahagymával minden házibuli, osztálykirándulás vagy falunap alapvető kelléke volt, van és lesz. Végigkíséri az életünket az iskolai farsangtól a táborokon és az egyetemi kocsma pultján át a kerületi nyugdíjasklub retró táncdélutánjáig. Csoda-e, ha ez bűvös kulináris kifejezés több tucat magyart mozgatott meg Bécsben?
Az időjárás átugrotta a tavaszt, és hirtelen nyár lett. (Érdekes, létezik a kitavaszodott szavunk, de nincs „kinyárult”, pedig pont ez történt a múlt héten.) Jó érzékkel pont a pünkösdi hétvégére hirdette meg a MindLighter Klub A nagy Zsíroskenyerezést a Prater egyik szegletébe. Amikor megérkezem, már javában tart a buli, egy terebélyes fa árnyékában kisebb csoportokban ülnek az emberek a fűben, vannak, akik beszélgetnek, vannak, akik UNO-znak, estefelé majd előkerül egy vízipipa is. A középpontban természetesen a legalább két méter hosszú asztal áll, melyen sorakoznak a megkent* zsíros kenyerek, mellettük az ízesítők, a só, pirospaprika, egy tubus pirosarany, és persze a fölszeletelt lilahagyma. Mindenki azt és annyit tesz rá, amennyit szeretne. Az asztal mellett egy hűtőládában, extra jégen várnak az italok: sör, bor, üdítők, víz. A szervezők szalvétával, kézfertőtlenítővel, és rágógumival is készültek.
Össze is állítok magamnak gyorsan egy kenyeret, és közben lepereg a szemem előtt az életem, hogy hol és mikor ettem emlékezetes, életmentő zsíros kenyereket (egyszer egy baráti tárasággal Zsírpartyt szerveztünk, ahová különböző módon készített zsírokat kellett hozni), s közben sajnálom a külföldieket, akik nem tudják hová tenni ezt a nagyon furcsa magyar ételt. De miért imádjuk ezt ennyire? Vajon a mai tízévesek is bepárásodott szemmel fognak beleharapni egy zsíros kenyérbe negyvenéves korukban? Vagy csak a Kádár-korban gyerekeskedőkben ébreszt nosztalgiát?
A zsíros kenyér története a paraszti háztartások világába nyúlik vissza, ahol az élelmiszerek elsődleges szempontja nem az élmény, hanem a túlélés és a munkaerő fenntartása volt. A sertészsír könnyen előállítható, jól eltartható és rendkívül kalóriadús táplálék volt, amely a nehéz fizikai munkát végzők számára szó szerint üzemanyagként szolgált. A kenyér adott volt, a hagyma pedig egyszerre adott ízt, és szerepelt vitaminforrásként. (Egy átlagos méretű vöröshagyma fedezi a napi C-vitamin-szükségletünk 20%-át, de van benne B-vitamin, folsav és kálium is.) Így tehát viszonylag olcsón egy egészen laktató és jól tárolható ételt lehetett előállítani.
Ez a szükségből született étel az évek során átértékelődött. Hiába lehetett már hozzájutni vajhoz, téliszalámihoz, később olasz sonkákhoz, a zsíroskenyér stabilan tartotta a helyét, előbb munkásételből iskolai uzsonna, mára pedig közösségi és nosztalgikus élmény lett. Jól mutatja ezt két újságcikk, 30 év különbséggel. A Veszprémi Naplóban 1964-ben jelent meg egy általános iskolai napközi konyhavezetőjének a panasza: „Hát én már nem is tudom, mit csináljak, kérem. Adhatom én ezeknek a gyerekeknek a legfinomabb falatokat, nem, az nem kell. Csak a zsíroskenyér. Ott a finom disznósajt, a drága ementáli, a jobbnál jobb felvágott, — azt hiszi, kérem, az kell? Egy fenét! Fele elnyámmog vele, másik fele eldobálja. Hanem a zsíroskenyér, az igen, az a sláger, az a csemege…”
A Magyar Hírlap pedig 1995-ben számolt be az albertfalvai zsíros kenyér partikról, melyeket kéthetente (!) szerveztek meg egy panzió éttermében, és alkalmanként 100-120 ember vett rajtuk részt.
Sőt, a zsíros kenyér országokon és kultúrákon is átívelő szerepet tölt be, létezett ugyanis Jugoszláviában 1987-ben egy Zsíroskenyér nevű magyar rockzenekar, a cikk írásának pillanatában pedig két weboldalon is lehet rendelni „zsíros kenyér lilahagymával” fülbevalót…
Na, de ugorjunk vissza a Praterbe. A MindLighter két alapítója, Horváth Fanni és Góz Tamás az esemény házigazdái. Az alapanyagokat körültekintően válogatták össze, a kenyér Sopronból érkezett, a zsír egy bajai hentestől, és a szóróban lévő paprikát is Baján vették egy nénitől. Az elgondolás voltaképpen nagyon egyszerű. A klubnak az a célja, hogy a Bécsben élő majd’ 30.000 magyarnak olyan programokat kínáljanak, ahol kötetlenül mindenki jól érezheti magát. Ezért nem is találtak ki konkrét programot, csak egyszerűen kiírták, hogy zsíros kenyeret lehet enni. (A másik hívószó a lángos lett volna, csak azt nehezebb lett volna megvalósítani egy parkban.) Az ötlet bejött. Volt olyan, aki a társaság miatt jött csak, pedig nem is szereti a zsíros kenyeret (ezek szerint tényleg léteznek!), és akadtak olyanok is, akik a szlovák határ mellől érkeztek, csak emiatt. A kérdésemre, hogy ki miért van ma itt, a megkérdezettek 100%-a egyből rávágta, hogy a zsíros kenyér. Feldobta a facebook, beindult a pavlovi reflex. Az egyéb indokok közé tartozott az új emberek megismerése, a szombat délutáni chillezés a Praterben, illetve az, hogy a program kötetlen. Úgy tűnik, nem kell mindig konkrétumokkal bombázni az embereket, néha a legegyszerűbb dolgok a legnagyszerűbbek.
*Bónuszként az egyik kedvenc viccem:
– Mit csinál a kecske, ha elfogy a zsíroskenyere?
– ???
– Mekken egyet…
Kiemelt kép, fotók: Rick Zsófi
