Budapesten született, Kelet-Berlinben nőtt fel, ma Bécsben él. Sokáig vállalati tanácsadóként dolgozott, aztán mégis könyveket kezdett írni. Regényeiben (Das Licht vergangener Tage – Régmúlt napok fénye, Rückkehr nach Budapest) megelevenedik az, amit ismer, de mégis kívülállóként tekint rá: az NDK, a 80-as évek Balatonja és Budapestje, és persze Bécs, a vágyak városa, ahol több szereplője is kiköt a történetek végén. Karrierváltásról, diktatúráról és regényírásról beszélgettünk Kiss Nikoletta íróval.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Budapesten születtél, Kelet-Berlinben nőttél fel, ma pedig Bécsben élsz. Véletlen, hogy éppen itt, Berlin és Budapest között találtál otthonra?
Kiss Nikoletta: Az az igazság, hogy ebben semmi szándékosság nem volt. Amikor hatéves voltam, a szüleimet kihelyezték Berlinbe. A tervezett négy év helyett ők végül tizenhat évig maradtak, aztán hazatértek Magyarországra, én viszont akkor már a Humboldt Egyetemre jártam közgazdász szakra, ahol megismertem a későbbi férjemet, ezért maradtam. Az egyetem elvégzése után vállalati tanácsadó lettem, és tizenkét évig a KPMG-nél dolgoztam. Nyolc évig Sydneyben éltünk, majd amikor vissza akartunk térni Európába, a férjem éppen Bécsben kapott állást. Arra már csak itt döbbentem rá, hogy most először élek egy olyan helyen, ahol a magyar kultúra jelen van és releváns, csak rá kell nézni az épületekre, az étlapokra vagy az utcanevekre, és ez nekem nagyon tetszik.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Miért kezd egy vállalati tanácsadó egyszer csak szépirodalmat írni?
Kiss Nikoletta: Ez a szakmai váltás nem egyik napról a másikra történt az életemben: mindig is szerettem írni, de a szüleim azt mondogatták, hogy szép dolog ez, de azért legyen egy „rendes szakmám”. Amikor kiderült, hogy Bécsbe költözünk, én valójában már évek óta dolgoztam az első regényemen, és akkor úgy éreztem, hogy muszáj kivennem egy év szabadságot, és befejeznem a könyvet, különben boldogtalan leszek. Aztán persze, amikor kiadót is találtam hozzá, és magyarra, sőt olaszra is lefordították, már nem volt kedvem visszamenni a tanácsadásba. Viszont sajnos a regényírásból nem lehet megélni, ezért egy kis bécsi kiadónál, a Braumüllernél helyezkedtem el lektorként. Ez nem áll messze az írástól, és mások kézirataiból is rengeteget tanulok.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Mindkét könyvedben visszanyúlsz az államszocialista időszakhoz. A Régmúlt napok fénye cselekményének jelentős része az 50-es évek Magyarországán és az 56-os forradalom idején játszódik, míg a Rückkehr nach Budapest-ben a 80-as évekbeli Kelet-Berlin és Budapest elevenedik meg. Foglalkoztat téged ez az időszak?
Kiss Nikoletta: Igen, mindkét könyvem úgy született, hogy nagyon érdekelt a korszak, amelyben játszódnak, de mivel személyesen nem tapasztaltam meg őket, nagyon sokat kutattam és olvastam róluk, mert fontos volt, hogy autentikusan tudjam őket bemutatni. A nagypapám sajnos nem beszélt szívesen az 56-os eseményekről, de nyilván nem is az ő konkrét történetét szerettem volna megírni. Ami a második könyvet illeti, én gyerek voltam a 80-as években, ezért nem ismerhettem meg igazán a prenzlauer-bergi értelmiséget vagy a magyar ellenzéki és szamizdatos köröket, de szerettem volna ezt a két világot egymás mellé helyezni. Maga a történet egyébként egy jelenetből csírázott ki, amit egy Bécsbe disszidált magyar művész mesélt nekem: a 70-es években, amikor már volt világútlevél, egy buszos utazáson vett részt a feleségével Bécsben, majd ott közölte vele, hogy ő már nem tér haza onnan. Az asszonynak egy éjszakája volt eldönteni, hogy marad, vagy felszáll reggel a Magyarországra menő buszra, és ő a hazatérés mellett dönt. A férfi pedig a buszpályaudvaron egy oszlop mögé bújva nézte végig, ahogy bezáródik a felesége mögött a busz ajtaja. Elképzeltem ezt, és tudtam, hogy ebből regény lesz.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Ha egymás mellé helyezed az említett két világot, miben látod a fő különbséget az akkori Berlin és Budapest között?
Kiss Nikoletta: Amikor nyaranta a Balatonon dolgoztam teniszpályákon vagy kávézókban, tanúja voltam annak, hogy a kelet- és a nyugatnémetek végre találkozhattak egymással. Budapesten akkor olyan külföldi könyvekhez lehetett hozzájutni, amelyekről az NDK-ban csak álmodtak, és az egész városnak volt egy olyan nyugatias hangulata, ami nagyon tetszett a németeknek. Természetesen Magyarországon is vegzált a hatalom ellenzékieket, és voltak rendőrségi kihallgatások, de ez nem volt hasonlítható a Stasi szisztematikusan kiépített kémhálózatához, amely minden barátságba beépült.
Rólunk.at/Gazdik Anna: A főhőseid eltérő módon viszonyulnak a fennálló diktatúrához. Mitől függ, hogy ki alkalmazkodik, és ki lázad?
Kiss Nikoletta: Szerintem nagyon sokat számít az ember származása és a gyerekkora. Márta karakterében egy mainstream figurát akartam megmutatni a szocializmusban: egy balatoni faluból származik, értékeli a vívmányokat, és azt, hogy ingyen tanulhat Budapesten. De nem mindenki ilyen: a polgári származású Rebekának sokkal nehezebb dolga van az 50-es években, ezért 56-ban el is hagyja az országot, és a lázadó Konstantin is összeütközésbe kerül a rendszerrel az NDK-ban. Ott az állam addig támogatta a családosokat, ameddig úgy ítélték meg, hogy a gyereket „szocialista személyiséggé” nevelik. Ha a gyámhatóság ezt másként látta, kiemelhették a családból, és ha így sem sikerült az átnevelés, Torgauba, egy valódi börtönbe zárhatták a renitenseket, ahol súlyosan traumatizálták és megtörték őket.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Konstantin kiírja magából a gyerekkori traumáit, de a kéziratot az íróasztalfióknak szánja: úgy gondolja, az NDK-ban nem lehet kiadni, Nyugaton meg úgyse érdekelne senkit. A te német olvasóidat érdekli az NDK vagy a magyarországi szocialista rendszer?
Kiss Nikoletta: A Régmúlt napok fénye eredetileg az 50-es években játszódott, és 1956-tal lett vége. A német kiadóm kért meg, hogy írjak hozzá egy Németországban játszódó, mai kerettörténetet, mert különben nem fogják tudni eladni a könyvet. Így a fókusz a magyar festőről átkerült három nő és három generáció történetére, akik közül a legfiatalabb ma Berlinben galériatulajdonos. Egyébként is megfigyeltem az író-olvasó találkozókon és a felolvasóesteken, hogy a magyar olvasókat a magyar részek, a németeket pedig az NDK érdekli jobban. A Rückkehr nach Budapestből az első felolvasás éppen Pankowban volt, régi NDK-s értelmiségiek előtt, tőlük nagyon tartottam. Ők – érthető módon – nagyon érzékenyek arra, ha valaki úgy akar írni az NDK-ról, hogy nem élte meg azt a korszakot, ezért aztán nem tudja autentikusan bemutatni az akkori világot. Az én könyvem szerencsére tetszett nekik, kifejezetten értékelték a Márta és Theresa szemével bemutatott külső nézőpontot.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Tudod már, hogy miről fog szólni a következő könyved?
Kiss Nikoletta: Talán igen. A következő könyv ötlete már megvan, most a szereplőket próbálom jobban megismerni. Észrevettem, hogy valójában nincs is annyi szabadságom a cselekmény alakításában, mert a karakterek származása és a gyerekkori élményeik meghatározzák, hogy fognak reagálni bizonyos helyzetekben, vagy hogy milyen döntéseket hoznak. Nagyon nagy erő kell ahhoz, hogy az ember ebből kitörjön, és más utat válasszon.
Rólunk.at/Gazdik Anna: Például az írást a közgazdasági pálya után?
Kiss Nikoletta: Bennem mindig is megvolt a vágy, hogy írjak, és regényírásban is ugyanolyan analitikusan gondolkozom, mint régen a tanácsadásban. Ezért inkább úgy mondanám, hogy fejlődtem, és most ott vagyok, ahol mindig is akartam lenni.
Kiemelt kép: Gazdik Anna
