A magyar költészet napján, április 11-én Bécsben a szavaké volt a főszerep. A Délibáb Bécsi Magyar Kultúregyesület által rendezett könyvbemutatón Pirisi Máté Karalagu című kötete nemcsak felolvasáson és beszélgetésen keresztül elevenedett meg, hanem zenei formában is. Az este bensőséges hangulatban adott teret irodalomnak, gondolatoknak és találkozásoknak.
A magyar költészet napján különleges irodalmi estet szervezett a Délibáb Bécsi Magyar Kultúregyesület. Az esemény középpontjában Pirisi Máté Karalagu című kötete állt, amely nemcsak a kortárs magyar irodalom egy izgalmas darabja, hanem egy személyes és gondolatébresztő utazás is.
A bemutatón a szerzővel Kilyénfalvi Gábor, Délibáb Bécsi Magyar Kultúregyesület elnöke beszélgetett, aki kérdéseivel finoman vezette végig a közönséget a kötet világán. A diskurzus során szó esett a könyv keletkezéséről, a szövegek mögötti inspirációkról, valamint arról is, hogyan alakul ki egy ilyen, műfajilag nehezen meghatározható kötet végső formája. A beszélgetést felolvasások is kísérték, amelyek külön dimenziót adtak az estnek: a szövegek élő megszólalása egészen másfajta befogadást tesz lehetővé, mint az olvasás csendje.
Az est egyik különleges momentuma volt, amikor a szerző nemcsak szövegein keresztül, hanem zenei formában is megszólalt: saját hangszerén, egy tárogatón játszott dallamokat. Ez az elem tovább erősítette az esemény atmoszféráját, és új réteggel gazdagította a kötet világát. A hangok és a szövegek így egymásba fonódva teremtettek egy sajátos, meditatív hangulatot. A Karalagu sajátossága éppen ebben a határhelyzetben rejlik. A kötet egyszerre hordozza a líra sűrítettségét és a próza elbeszélő jellegét, miközben egyik kategóriába sem illeszkedik teljesen. A szövegek töredezettsége nem hiányérzetet kelt, hanem inkább teret nyit az olvasónak: mintha a sorok közötti csendek legalább olyan fontosak lennének, mint maguk a leírt mondatok. Ez a fajta szerkesztés arra készteti az olvasót, hogy aktívan vegyen részt a jelentések megalkotásában.
A kötet visszatérő témái között megjelenik az emlékezés bizonytalansága, az identitás rétegzettsége, valamint az emberi kapcsolatok finom dinamikája. Nem egyértelmű állításokat kapunk, sokkal inkább kérdéseket és felvetéseket. A szövegek gyakran hétköznapi helyzetekből indulnak ki, mégis hamar elmozdulnak egy absztraktabb, belső tér felé. Ez a kettősség – a konkrét és az elvont folyamatos váltakozása – adja a kötet egyik legérdekesebb feszültségét.
A felolvasott részletek különösen jól érzékeltették ezt a világot. A szövegek hangja visszafogott, mégis intenzív: nem harsány, nem akarja mindenáron megragadni a figyelmet, mégis ott marad az emberben. Az ilyen típusú irodalom nem azonnali hatásra törekszik, hanem inkább lassan, fokozatosan épül be a gondolkodásba. Egy-egy kép vagy mondat később, akár órákkal vagy napokkal az olvasás után nyer igazán jelentést.
A beszélgetés során az is kirajzolódott, hogy a Karalagu nem csupán egy lezárt mű, hanem egyfajta folyamat lenyomata. Egy olyan alkotói út állomása, amelyben a forma és a tartalom folyamatosan alakítják egymást. Ez a nyitottság a kötetben is érzékelhető: nincs egyetlen „helyes” olvasata, minden befogadó saját tapasztalataival egészíti ki.
Bár a közönség létszáma nem volt nagy, az este hangulata kifejezetten bensőségesnek bizonyult. Ez a kisebb közeg lehetőséget adott arra, hogy a résztvevők valóban jelen legyenek, figyeljenek, és kapcsolódjanak a hallottakhoz. Nem egy formális, távolságtartó esemény volt, hanem inkább egy közös gondolkodás tere, ahol a szerző és a közönség között is kialakulhatott egyfajta párbeszéd – még akkor is, ha ez nem mindig kimondott kérdésekben és válaszokban jelent meg. Személyes benyomásként talán az maradt meg legerősebben, hogy az este nem akart több lenni annál, ami: egy nyugodt, figyelmes találkozás az irodalommal. Nem volt benne túlzott reprezentáció vagy látványosság, mégis működött. Sőt, talán éppen ez a visszafogottság tette hitelessé. Egy olyan tér jött létre, ahol nem kellett sietni, ahol bele lehetett merülni a szövegekbe, és ahol a csendeknek is volt jelentésük.
A magyar költészet napja hagyományosan arra emlékeztet, hogy a versek és az irodalom nem csupán a könyvek lapjain léteznek, hanem élő, alakuló kapcsolatban állnak az olvasókkal. Különösen igaz ez a diaszpórában élő közösségekre, ahol az ilyen események nemcsak kulturális, hanem közösségi jelentőséggel is bírnak. Egy-egy könyvbemutató alkalmat ad arra, hogy a magyar nyelv és gondolkodás újra közösségi térbe kerüljön, és hogy a résztvevők megerősítsék saját kapcsolódásukat ehhez a kulturális közeghez.
Ez az este is ezt bizonyította: még egy kisebb létszámú rendezvény is képes valódi élményt adni, ha a figyelem és a nyitottság adott. A Karalagu bemutatója nemcsak egy könyvről szólt, hanem arról is, hogy hogyan tudunk kapcsolódni szövegekhez, egymáshoz, és végső soron saját gondolatainkhoz. Az ilyen alkalmak talán csendesebbek, kevésbé látványosak, mégis hosszabb távon maradnak meg az emberben. Nem feltétlenül egy-egy konkrét mondat miatt, hanem azért az élményért, hogy egy estére lelassulhatunk, és figyelhetünk arra, amit a hétköznapok zajában könnyen elveszítünk. És talán éppen ez a költészet egyik legfontosabb szerepe is: hogy időt adjon a megállásra, és teret a gondolkodásra.
Fotók: Tóth Domonkos, Kiemelt kép: Délibáb Bécsi Magyar Kultúregyesület
Akár ez is tetszhet
