Január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját. Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Ennek tiszteletére kedden az AMAPED irodalmi estet rendezett. Tóth Péter Lóránt versvándort hívták vendégségbe két műsorával, melyből az elsőt kifejezetten az iskolás közönségre hangolta: a „Toldi írójához elküldöm lelkemet” című előadás Petőfi Sándor és Arany János legendás barátságát mutatja be úgy, hogy az a mai hallgatóság számára is átélhető legyen.
A tavaly Bács-Kiskun Vármegyei Prima Díjjal és Magyar Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett Tóth Péter Lóránt húsz országban járt eddig, több mint nyolcszáz településen. Egy drávaszögi látogatásán ragadt rá a versvándor elnevezés, és ez tökéletesen vissza is adja különleges foglalkozása lényegét: évek óta úton van, és mindenhová verseket, történeteket visz magával.

Rólunk.at/Farkas Noémi: Hogyan alakult ki benned az irodalom iránti rajongás?
Tóth Péter Lóránt: A versekkel már gyerekkoromban találkoztam. Édesanyám sokat mesélt, olvasott nekünk. Aztán később volt egy nagyon jó magyartanárom, aki megszerettette velem a versmondást. 14 éves koromig aktívan jártam versmondó versenyekre. Aztán a másik szerelmem a sport lett, így testnevelő tanár lett belőlem. A versektől nem távolodtam el, de eltelt 15 év úgy, hogy nem álltam színpadon. 2009-ben éreztem úgy, hogy jó lenne újra kiállni a közönség elé. Felnőtt versmondó versenyekre neveztem, és elkészültek az első előadóestjeim is, amelyekkel elkezdtem Kárpátaljára és a Vajdaságba járni.
Rólunk.at/Farkas Noémi: Hogy jött az ötlet, hogy útra kelj a versekkel?
Tóth Péter Lóránt: Mindig is nagyon szerettem utazni, csavarogni a világban. Annyi titok és érdekesség, történelem és irodalom van csak a Kárpát-medencében, hogy mind szerettem volna látni. De nem elsősorban mint turista érdekelt, hanem adni is szerettem volna valamit, így vittem magammal az előadásaimat. Ez 2015-ig párhuzamosan ment a tanári pályámmal. Aztán annyira erős lett az életemben a vers, hogy döntenem kellett. Úgy határoztam, hogy nem tanítok tovább. Elindultam. Kunszentmiklóson lakom, de a Kárpát-medencében élek. Nagyon szeretem, amit csinálok, a család mellett így teljes az életem.
Rólunk.at/Farkas Noémi: Ez az első bécsi műsorod.
Tóth Péter Lóránt: Azért örülök annak, hogy most itt lehetek, mert ezzel a mai két előadással fogok körbeérni a Kárpát-medencén. Már csak Ausztria hiányzott az útból. Az elmúlt tíz évben voltam Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Vajdaságban, Horvátországban, Szlovéniában, és még más tíz országban, de Ausztria kimaradt. Épp a magyar kultúra napján vagyok itt, ami külön öröm és izgalom. Este elmondhatom, hogy átöleltem a Kárpát-medencét, így nekem a bécsi előadás nagyon fontos.
A versvándor előadásaiban nem használ nagy kellékeket. A puszta szó erejében hisz, és azokban a versekben, amikben költőink mindent megírtak, és azokban a történetekben, amelyek példaértékűek lehetnek. Közvetítőként tekint magára, akinek az a feladata, hogy elmondja ezeket a történeteket. Hogy mindebből ki mit visz magával, az a közönségre van bízva. A költőket próbálja a parnasszusról lehozni, és emberarcúvá tenni, hisz ők is hasonló gondokkal küzdöttek, mint bárki a hallgatóság soraiból. Mindegyik előadást úgy készíti, hogy valamilyen módon kapcsolódjon a mához, hisz szerinte nem olyan érdekes mindig hátrafelé tekinteni.



Arany János és Petőfi Sándor barátsága 1847-ben vette kezdetét, amikor Arany a Kisfaludy Társaság pályázatán a Toldi című művével elnyerte az első helyet, és ezzel belépett a magyar irodalom élvonalába. A Toldi sikere Petőfi figyelmét is felkeltette, aki 1847. február 4-én lelkes költői levelet írt Aranynak, elismerve a nagy művet:
“TOLDI írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…”
Arany válaszlevelével kezdődött az a mély és bensőséges barátság, amely Petőfi tragikus haláláig tartott. Ezidő alatt sűrűn váltottak levelet, verseket írtak egymáshoz. Kapcsolatuk a magyar irodalom történetében maradandó emléket hagyott.
Rólunk.at/Farkas Noémi: Petőfi és Arany barátságából milyen tanulságokat vihet haza a közönséged?
Tóth Péter Lóránt: Ez a történet két teljesen különböző felfogású, más gondolkodású, más érzelmi állapotú, a világot másként tekintő emberről szól, akik nem összezörrennek, hanem azt nézik, hol a közös pont, így kiegészítik egymást. Ez ránk is ránk férne a mai világban.
Ha nem keressük, hogy mi a közös bennünk, akkor nem tartunk jófelé. Leülni egymással, beszélgetni, meghallgatni a másikat, önbizalmat önteni a másikba, ahogy Petőfi tette Arannyal, ez példaértékű.
Arany pedig kicsit kívülről látta Petőfi szelességét, és próbálta visszahúzni: “Sándor, ne rohanj annyira!”

Tóth Péter Lóránt előadásai mindig változnak, kiegészülnek egy-egy történettel, amelyeket utazásai során hall. Emellett mindig az adott közönséghez is alakítja a műsor hangvételét. Az AMAPED-ben főleg általános iskolásokhoz szólt, és vidám anekdotákkal hozta hozzájuk közelebb a két költőóriás barátságát. Minél több olvasásra biztatta a gyerekeket, ugyanis szerinte aki fiatal korában szépirodalmat olvas, annak időben kialakul a kritikai gondolkodása.
A versmondás pedig azért jó szerinte, mert az emberben rengeteg érzés van, amiket vagy nem mer, vagy nem tud elmondani, mert nem tudja úgy kifejezni magát. Aztán elolvas egy verset, és rádöbben, hogy pont azt gondolja, amit a költő is megfogalmazott. Versmondáskor az ember egy kicsit be tud bújni a költő mögé, és így tud akár önmagáról is beszélni.
És hogy mennyire él a mában Petőfi Sándor személye, varázsa a versvándor szerint?
„Ha beleolvasol Petőfibe, akkor beszippant. Azt fogod tapasztalni, hogy ez az ember rólad ír. Egy csomó választ ad azokra a kérdésekre, amiket te is felteszel esetleg. Mert itt van bennünk. A Kárpát-medencei magyarságban, a génjeinkben, belénk van kódolva. Ott van abban az érzésben, amikor igazságtalanságot látsz, és segíteni akarsz. De az is Petőfi Sándor, amikor elmész Magyarországra. Elmész, megnézed, és rácsodálkozol: Milyen szép! Elmész Felvidékre vagy Erdélybe, és azt érzed, hogy ez mégiscsak egy közös valami. Mert a történelmünk, a kultúránk, a himnuszunk ugyanaz. Ez a közösség érzése, hiába vannak köztünk határok. Persze az is Petőfi, amikor elmész Magyarországra nyaralni, mégis visszavágysz Bécsbe, hisz itt születtél, itt vannak már a gyökereid. A gyökerekbe való kapaszkodás is Petőfi Sándor. Petőfi itt van bennünk.”