„Zenélnek a mesék”

A mesék akkor működnek igazán, ha nem akarják eltitkolni a valóságot – vallja Mrena Julianna, a Bécsben élő költő, író. Történeteiben a hősök nem tökéletesek: félnek, makacsok, furcsák – és éppen ettől lesznek ismerősek. A verses meséi egyszerre szólnak gyerekeknek és felnőtteknek: játékosak, mégis őszinték. Az AMAPED-ben tartott könyvbemutatója apropóján írói pályájáról, mesékről, kétnyelvűségről és gyereknevelésről beszélgettünk vele.

Április 18-án, az AMAPED-ben negyedik gyermekeknek szóló könyvét mutatta be a szerző. A gyerekcsapat érdeklődve hallgatta Lajos, a tündérbogár történetét, miközben Szert-Szabó Dorottyának, a mű illusztrátorának rajzaiban gyönyörködhettek. Az írónő úgy mutatkozott be a gyerekeknek, hogy olyan könyveket ír, amelyek zenélnek. A bemutató után arról is kérdeztük, hogyan születnek ezek a „zenélő” történetek, és mi minden inspirálja írás közben.

Kőrösiné Forgó Ilona/Rólunk.at: Jászberényből indultál, Berlinben is éltél sokáig, most pedig Bécsben élsz. Mennyire fontos számodra, hogy a magyar nyelvet külföldön is használd, továbbadd a kisfiad számára is?

Mrena Julianna: Természetes, hogy az anyanyelvünket külföldön is nap mint nap használjuk, számomra még inkább, hiszen íróként is magyarul írok, alkotok. A kisfiam még csak 8 hónapos volt, amikor Berlinbe költöztünk, tulajdonképpen teljesen kétnyelvűként nő fel, de egymás közt mindig csak magyarul beszéltünk vele, és nagyrészt magyarul olvastunk, meséltünk neki. Mindig úgy gondoltam, hogy az a legfontosabb, hogy az anyanyelvén megtanuljon magabiztosan jól beszélni, mert arra épül rá aztán minden más

Kőrösiné Forgó Ilona/Rólunk.at: Ezzel abszolút egyetértek, a legtöbb kutatás is ezt támasztja alá. Nálatok is működött akkor ez a módszer?

Mrena Julianna: Igen. Most már iskolás, jól megtanult németül, de hihetetlenül erős érzelmi kötődése van a magyar nyelvhez. Az ő fejlődése nem annyira tipikus, mert a legtöbb gyerek úgy tanul kétnyelvűként, hogy keveri a két nyelv szavait, és néha aztán át is vált a befogadó ország nyelvére, nála ez nem így van. Ő mindent lefordít magyarra folyamatosan, tehát nem keveri a két nyelv szavait, hanem ezt külön fakkokban tartja, és nagyon jó szókincse van szerintem.

Kőrösiné Forgó Ilona/Rólunk.at: Az anyanyelve mellett németül is tanítjátok otthon?

Mrena Julianna: Otthon általában esténként magyarul olvasunk, most, hogy már iskolás, olvas ő is, az édesapjával pedig néha németül, így váltva kapja mindkét nyelvet, de kimondottan nem tanítjuk. Szerintem elég jó egyensúlyt ki lehet ebben alakítani. Ausztriában nagyon sok magyar szülő aggódik azon, hogy a gyerek az iskolába bekerülve nem fog tudni olyan magas szinten beszélni németül ahhoz, hogy az iskola problémamentes legyen. Mégsem tartom jó ötletnek ha emiatt inkább németül beszélünk vele… az nem az igazi, hiszen magyarként nem beszélünk anyanyelvi németet. A német megtanítása az iskola feladata. A szülők feladata az anyanyelv átadása. Egynyelvű családként a legtöbbet azzal tesszük a gyerekünkért, ha magyarul beszélünk otthon.

Kőrösiné Forgó Ilona/Rólunk.at: Részt szoktatok venni vele a helyi magyar egyesületek programjain, foglalkozásain?

Mrena Julianna: Igen, sokáig jártunk az AMAPED-hez különböző foglalkozásokra, például logopédiára, mozgásfejlesztésre, és időnként jövünk az előadásokra is.

Kőrösiné Forgó Ilona/Rólunk.at: Gyermekkorodban imádtad a meséket, történeteket, és már kisiskolás korodban elkezdtél írni, tizenöt évesen már publikáltál. Mikor érezted először, hogy az írás nemcsak játék, hanem valódi hivatás is lehet számodra?

Mrena Julianna: Engem nagyon sok minden érdekelt, például tanultam színészetet, rajzolást, de ettől függetlenül az írás az mindig ott volt. 14 éves voltam, amikor megnyertem az első irodalmi versenyemet, és onnantól kezdve mindig volt valami motiváció az íráshoz. Aztán egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy ez az, ami nekem a legfontosabb.

Kőrösiné Forgó Ilona/Rólunk.at: Újságíróként, reklámszövegíróként, forgatókönyvíróként is dolgoztál. Melyik terület volt a legnagyobb hatással a későbbi írásaidra?

Mrena Julianna: Bármennyire „nem művészi” dolog tud lenni a reklám, nagyon jó iskola arra, hogy az ember megtanulja a sűrítést. A reklámszövegírás sok fogásra megtanított, például arra, hogy kiemeljem, rögtön át tudjam adni a lényeget. Egy gyerekkönyvnél ez nagyon fontos. Fiatalabb koromban sokkal terjengősebben írtam, kevésbé voltam ebben tudatos.

Kőrösiné Forgó Ilona/Rólunk.at: Kisfiad születése után fordultál intenzívebben a gyerekirodalom felé. Hogyan inspirált téged az anyaság alkotóként? Hogyan születnek a történeteid?

Mrena Julianna: Hát szerintem leginkább úgy, hogy elkezdtem neki való könyveket keresni, amit én is szívesen veszek a kezembe, és egy ponton elkezdett foglalkoztatni, hogy na én ezt hogy csinálnám. Spontán kezdtem hozzá a Mese a kislajhárról, aki nem akart elaludni című könyvhöz, aztán úgy éreztem, hogy jól sikerült, és a családomnak is tetszett, ezért elküldtem a Pagony kiadónak. 2-3 hónap múlva válaszoltak, hogy szeretnék kiadni, sőt számítanának arra, hogy legyen még ilyen könyv. Mire kettőt pislogtam, addigra már nyakig benne voltam.

Kőrösiné Forgó Ilona/Rólunk.at: A Harusnya, a fél pár zokni története az AMAPED-nél tanuló kisdiákjaim körében is nagy kedvenc lett, a humoros rímeken sokat nevettek, többször is kérték, hogy meséljem újra. Mitől lesz szerinted egy mese „időtálló” – amit egy szülő ezredszer is szívesen felolvas?

Mrena Julianna: Szülőként egy ilyen szöveg akkor nem fárasztó, ha mindig valamilyen új réteget tudsz felfedezni benne. Ad valamit egy kicsi gyereknek, aki talán még csak a külső héját látja, a varázslatot, mesét, de nem ért mindent, minden szót sem mindig. Az én könyveimben is vannak szavak, amiket a gyerek nem biztos, hogy ismer, de hallja a zenéjét, és a történet ívéből, meg a képekből megérti, miről van szó. Egy jó mese a felnőttnek is ad, aki mélyebbre is belelát, nem csak szó szerint értelmezi. Ez a rétegezettség szerintem minden jó szöveg sajátja. Talán még ennél is fontosabb, hogy a mesének  „igazinak” kell lennie, hogy ne akarja eltitkolni a valóságot. Anyaként sem szeretem, ha egy mese primitív, hazug módon egyszerűsít, ha minden csini és kerek. Ezt én hamisnak tartom. Nem akarom azt átadni, hogy az élet sematikus, és hogy csak egyféle tudsz lenni. A lajhár gyerek például nem alszik, a családja picit kikészül, a helyzet nem ideális, de ettől még lehet „happy end”. Ahogy a Minimóban is, ahol a gyerek fél a szörnyektől, de a történet vége nem azért jó, mert nincsenek szörnyek, hanem mert a szörnyekről is kiderülhet, hogy nem is olyan szörnyűek.

Kőrösiné Forgó Ilona/Rólunk.at: Jellemző a történeteidre, hogy szembemennek a klasszikus mesék világával. Tudatosan szeretsz ilyen „szabályszegő” karaktereket alkotni? Legújabb gyermekkönyvedben Lajos, a tündérbogár is egy ilyen figura. Honnan jött Lajos figurája – egy makacs tündér, aki inkább bogárnak áll?

Mrena Julianna: Itt is azt akartam, hogy „igazi” legyen a mese. Egy olyan társadalomban élünk, amikor az emberek hozzászoktak, hogy mindent azonnal megkapjanak, varázsütésre. Egy tündér nem azért tündér, hogy hiábavalóságokat varázsoljon oda, hanem azért, hogy akkor tudjon segíteni, amikor valóban szükség van rá. Ha folyton hülyeségekkel zargatják, akkor nincs az a jó természetű tündér, aki nem jön ki a sodrából egy idő után. Ezt írtam meg. Egy kicsit benne vannak azok az emberek is, akik erejükön felül segítenek másoknak. Aki mindig csak ad, és nem becsülik meg, az kiég… az utána el akar menni bogárnak, persze ettől még a lelke mélyén tündér marad.

Kőrösiné Forgó Ilona/Rólunk.at: Honnan inspirálódsz a karakteriddel kapcsolatban? Miért pont Lajos?

Mrena Julianna: Igazából, a tündérbogár ötlete először a szavak szintjén született meg, szoktuk ezt mondogatni, hogy „olyan kis tündérbogár vagy”, ami azt jelenti, hogy cuki, jóravaló. És elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen lenne egy bogár, aki tündér. És rájöttem, hogy ebben az a legérdekesebb, hogy miért lett belőle bogár, és akkor meg is született Lajos. Talán azért lett Lajos, mert az egy olyan jó prózai név, ráadásul van egy ilyen sztereotípia, hogy a tündérek lányok, de miért ne lehetne egy fiú is tündér?

A Minimó akkor született, amikor a kisfiamat elkezdte foglalkoztatni a sötétség. Az volt a munkacíme, hogy az „árnyékcica”. A „Minimó” szó a kisfiamtól jött, és amint kimondta ezt a nevet, azonnal éreztem, hogy így akarom elnevezni a mesehősömet.

A Harusnyánál viccesnek éreztem, hogy van egy teljesen antihős szereplő. A kiadó első kérdése az volt, hogy mégis mi érdekes lehet egy ronda félpár zokniban. Szerintem minden, hiszen rengeteg dologgá válhat egy zokni. Mint vizuális játék is érdekes: ha mondjuk a halak között van, akkor nézhetik halnak, az éhes kutya nyilván kolbászt lát bele, miközben a mese végére megtalálhatja az „igazi énjét”. És anélkül, hogy bármi hivatalos tanulsága lenne a mesének, egy kicsit talán segít a gyerekeknek abban is, hogy megértsék, az ember megtalálhatja a helyét az életben, akkor is, ha picit fura.

Az új könyvem, ami májusban fog megjelenni, szintén szokatlan feladatra vállalkozik, mert tulajdonképpen az anyává válásról szól. Az a címe, hogy Mamikornis. Egy olyan unikornis a hősnőm, aki anyuka lesz, holott az ő világukban ez nem szokás, mert mindenki örökké él, és bármilyen vágya beteljesülhet, ő mégis ezt akarja. Aztán persze kiderül, hogy az anyaság nem fenékig tejfel, és mégis varázslatos, jobban, mint gondolnánk…

Fotók: Kőrösiné Forgó Ilona