A bécsi Collegium Pazmaneum két éve ünnepelte fennállásának 400. évfordulóját. E jeles alkalomból jelent meg egy új kötet, amely átfogóan tárgyalja az intézmény történetét és azokat a kiemelkedő személyiségeket, akik a falai között tanultak. A gazdagon illusztrált könyvet a Pázmáneum dísztermében december 11-én mutatták be.
A könyvbemutatót Varga János atya, a Collegium Pazmaneum rektora nyitotta meg. Beszéde egyszerre volt személyes visszatekintés, intézménytörténeti keret és spirituális értelmezés: nemcsak arról szólt, hogyan született meg a jubileumi kötet, hanem arról is, milyen szellemiséget kíván továbbvinni a Pázmáneum négyszáz év után. Már a bevezetőben külön köszöntötte a kötet társalkotóit – Fazekas István történészt, Vertel Beatrix grafikusművészt és Püspöki Apor fotóművészt –, hangsúlyozva, hogy a projekt során végig érezhető volt számára az az elkötelezettség, amellyel mindhárman a ház történetéhez nyúltak. Bár a Pázmáneum alapítását 1618-ra, illetve szokás szerint 1623-ra teszik, valójában csak 1625 volt az első teljes év, amikor az intézményben egész évben diákok laktak. Emellett egy kevésbé ismert, de fontos évfordulóra is felhívta a figyelmet: 1900. december 17-én Emidio Taliani bíboros, bécsi apostoli pronuncius áldotta meg a kápolnát.
Beszédében Varga János atya idézte Pázmány Péter jól ismert sorait: „Kövesse, Uram, az én lelkem a te igaz tudományodat, e tudatlanságnak setét völgyében, hogy ezáltal örök boldogságnak napjára juthassak. Adjad, hogy én is minden zaklatástól, részegségtől és testem gyenge, kényes táplálásától megoltalmazzam magamat, és a mennyei boldogság édességét megkóstolhassam; ne legyen nagy gondom a földi eledel ízlelésére, hanem minden erőmmel csak a te mennyei lakomádra törekedjem. Téged pedig, Uram, oly állhatatos és buzgó szívvel szeresselek, hogy sem élet, sem halál, sem szegénység, sem gazdagság, sem öröm, sem viszontagság el ne szakíthasson szerelmedtől.” Ez – hangsúlyozta – nemcsak Pázmány személyes hitvallása, hanem az az alaplelkület, amelyből a bécsi papnevelő intézet megszületett. Bár ma már kevesebb pap tanul itt, a Pázmáneum továbbra is egyházi és kulturális központként igyekszik továbbvinni ezt az örökséget.
A beszéd végén Varga János atya átadta a szót Vencser Lászlónak, az Ausztriai Idegen Nyelvű Pasztoráció Országos Igazgatósága nyugalmazott vezetőjének, aki először személyes emlékeit idézte fel a Pázmáneumban töltött évekről, kiemelve a ház spirituális és közösségi szerepét. A beszéd középpontjában a Pázmáneum történetének kiemelkedő eseményei álltak. Vencser atya ismertette a 400 éves papnevelő intézet történeti fordulópontjait, köztük az alapítás időszakát, a jezsuiták korszakát, az épület
visszaszerzését Mária Terézia által, valamint az államosítás és visszaadás időszakát. Külön kiemelte, hogy az intézmény falai között több mint 4300 kispap tanult, és idézte Erdő Péter bíboros szavait: „Nélkülük a magyar egyház nem maradhatott volna talpon a nehéz időkben.” Beszéde végén a jövőre és a kulturális örökség továbbvitelére utalt, kiemelve a jubileumi kötet jelentőségét és az intézmény mai szerepét. „Kívánom, hogy a Pázmáneum legyen a jövőben is olyan magyar sziget, ahol összefutnak a magyar lelki és kulturális élet szálai.” – zárta beszédét.
Varga János atya irányítása alatt – aki maga is jegyez egy fejezetet a kötetben – a jubileumi könyv három alkotó együttműködéséből született. Fazekas István történész, Vertel Beatrix grafikusművész és Püspöki Apor fotóművész munkája tudatosan lép túl a hagyományos emlékkönyv műfaján. A cél nem egy reprezentatív album volt, hanem egy olyan összetett kulturális lenyomat létrehozása, amely egyszerre szól történészekhez, egyházi szereplőkhöz és a laikus olvasóhoz. A szerzők hangsúlyozták: a könyv nem egyik napról a másikra készült el. A járvány miatti késések mellett tudatos döntés volt az is, hogy időt hagyjanak az anyag „beérésére”. Ahogy Varga János fogalmazott: „Nem baj, ha a 400 éves könyv végül a 402. évben jelenik meg, ha cserébe valóban méltó a ház történetéhez.” A kötet történeti vázát Fazekas István munkája adja, amely a kronológia mellett a kritikus pillanatokra koncentrál, amikor az intézmény működése veszélybe került, de új formában mégis továbbélt. A könyv végigvezeti az olvasót az alapítástól a jezsuita korszakon, az ismétlődő költözéseken, bezárásokon és újranyitásokon át egészen a 20. század politikai és egyházi töréspontjaiig. Külön fejezet szól Mindszenty József bíboros bécsi éveiről, aki 1971 és 1975 között száműzetésben a Pázmáneumban élt, ezt a részt Varga János atya jegyzi.
A jubileumi kötet tudatosan túllép az intézménytörténet keretein. Vertel Beatrix vizuális koncepciója és Püspöki Apor több mint egy évtizeden át készített fotói kulturális olvasatot kínálnak, bemutatva a Pázmáneumot mint teret, jelképrendszert és mindennapi működésében is értelmezhető intézményt. A borítón a kápolna kilincse, a hátlapon Szent Péter szobra látható, a kulcsok, ajtók és átjárások szimbolikája vezeti az olvasót, míg a színek – a kék a pázmáneumi hagyományt, a vörös Krisztus áldozatát jelképezik – tudatosan erősítik a vizuális üzenetet.
A bemutatón többször elhangzott: a könyv egyik legnagyobb erőssége az, hogy az intézmény történetét következetesen emberi sorsokon keresztül mutatja be. Ez a megközelítés közelíti a kötetet a kulturális háttéranyag műfajához, ahol a személyes életutak segítenek értelmezni a nagyobb történeti folyamatokat. Nemcsak püspökök és bíborosok, hanem egyszerű plébánosok életútjai is helyet kapnak benne, azoké, akik csendben, évtizedeken át szolgálták közösségeiket. A bemutató végén a figyelem a jelenre és a jövőre fordult, az intézmény szerepére a szekularizálódó, ugyanakkor identitáskereső közegben. Vencser László záró üzenete egyben az egész könyvbemutató üzenete is volt: „Legyen a Pázmáneum továbbra is magyar sziget Bécsben.”
Kiemelt kép, fotók: Horváth Nóra
Akár ez is tetszhet
