Október 23-án, a magyar történelem egyik legmeghatározóbb napján ismét megtelt a Collegium Hungaricum nagyterme. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 69. évfordulóján az ausztriai magyar közösség tagjai, egyházi és civil szervezetek képviselői, valamint a helyi magyar intézmények gyűltek össze, hogy közösen hajtsanak fejet a hősök előtt.
Az esemény házigazdája a Collegium Hungaricum volt, a műsorban pedig a Duna Művészegyüttes és a Göncöl zenekar idézte meg a magyar kultúra élő hagyományát. A megemlékezés légkörét a méltóság és az összetartozás hatotta át. A beszédek – bár különböző nézőpontból szólaltak meg – ugyanazt az üzenetet közvetítették: a szabadság eszméje ma is kötelez, a közösség megtartó ereje pedig örök.
A rendezvényt Szilágyiné Bátorfi Edit, Magyarország bécsi nagykövete nyitotta meg. Beszédében felidézte az 1956-os események örökségét, és azt a felelősséget, amely az emlékezők vállán nyugszik. „A szabadságvágyat sem a tankok, sem a megtorlás nem tudta kiirtani az emberek szívéből.” – hangsúlyozta. A nagykövet emlékeztetett arra, hogy az 1956-os forradalom után tízezrek találtak menedéket Ausztriában, és sokan közülük új hazát is. Ez a történelmi kapcsolat azóta is különös jelentőséget ad a bécsi magyar közösség ünnepeinek. Szavai szerint a diaszpóra mindig is az emlékezés és az összetartozás őrzője volt, különösen akkor, amikor Magyarországon még nem lehetett szabadon beszélni a forradalomról. Egyre kevesebb ’56-os magyar él már, az ő tanúságtételük pótolhatatlan kincs. „A mi korosztályunk felelőssége, hogy ezt a kincset megőrizzük és továbbadjuk.” – mondta. „Ezért ma nemcsak emlékezünk, hanem feladatot is vállalunk. Arra hívjuk a fiatalokat, hogy vegyék át az emlékezés stafétáját.” Szilágyiné szerint a magyar közösség ereje abban rejlik, hogy összetartó, még akkor is, ha sok kérdésben eltérően vélekedünk, vagy személyes szimpátiánk, esetleg érdekeink mást diktálnak. „Amikor együtt énekeljük a Himnuszt, amikor együtt hajtunk fejet a hősök előtt, akkor ugyanis eggyé válik a múlt és a jelen, eggyé válik Magyarország és a nagyvilág magyarsága.” – zárta beszédét a nagykövet.
Mentsik Szilvia, az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztalának elnöke a forradalom emberi arcát mutatta meg. Felidézte, hogy 1956 forradalmát nem politikusok vagy hadvezérek, hanem hétköznapi emberek – főként fiatalok – indították el. „Olyan fiatalok, mint amilyenek most is közöttünk élnek.” – mondta, hozzátéve, hogy ők voltak azok, akik kimondták: elég volt a félelemből, a hazugságból és a hallgatásból. A forradalom igazi ereje szerinte abban rejlett, hogy a bátorság a szívből fakadt, nem ideológiából. Mentsik Szilvia szerint az 1956-os forradalom nem csupán a történelem része, hanem a szabadság születésének pillanata – és minden nemzedéknek újra meg kell értenie a jelentését. Külön fejezetet szentelt a nőknek, akik a háttérben, csendben, de hősi módon tették a dolgukat: „Ott voltak az anyák, akik nem tudták, visszatér-e a fiuk. Ott voltak a lányok, akik Molotov-koktélt kevertek, és a kórházban imát suttogtak a sebesültekért. Ők voltak a csendes hősök.” A jelenhez is szólt: párhuzamot vont az 1956-os hősök bátorsága és a mai bizonytalan, konfliktusoktól terhelt Európa helyzete között. Arra figyelmeztetett, hogy a szabadság nem adottság, hanem állandóan megőrzendő érték. „Mert a szabadság ott kezdődik, ahol véget ér a félelem.” – idézte Bibó Istvánt, majd hozzátette: a mi feladatunk most, 69 évvel 1956 után nem csak őrizni a szabadság lángját, hanem békét gyújtani vele. Zárásként arról beszélt, hogy minden gyertya, amelyet ezen az estén meggyújtanak, nemcsak a múltról szól, hanem a jövőről is: a hitről, az együttérzésről és a béke iránti vágyról. „Gyertyát gyújtunk a bátorságért, az együttérzésért és a hitért. Világítson a fénye Bécsben, Budapesten és minden magyar szívben.”
Seidler Andrea, az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének elnöke beszédében az 1956-os forradalom utáni menekültek sorsát és az újrakezdés emberi oldalát idézte fel. Szavai szerint 1956 nemcsak a szabadságharc éve volt, hanem sok magyar család számára az élet teljes újrakezdésének időszaka is. A forradalom leverése után több mint 180 ezer ember hagyta el Magyarországot – köztük az ő családja is. Burgenlandban találtak új otthonra, előbb Rohoncon, később Felsőőrött, ahol – mint fogalmazott – a helyiek segítőkészsége, az osztrák közösségek megértése tette lehetővé az újrakezdést. „Az emlékezés számomra nem a hősiességről vagy az áldozatvállalásról szól elsősorban, hanem azokról a hétköznapi emberekről, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat, vagy úgy döntöttek, hogy elhagyják, jobb, szabadabb életben reménykedve, és új környezetben kellett helyüket megállniuk.” – fogalmazott. „69 év telt el azóta, az események történelmi jelentősége nem csökkent, de talán most már jobban látjuk a személyes történetek fontosságát is. Ezek révén válik élővé a múlt, és ezek révén tudjuk továbbadni az emlékezést a következő generációnak.” – zárta beszédét Seidler Andrea.
Méhes Márton, a Collegium Hungaricum igazgatója beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy 1956 nemcsak politikai vagy társadalmi, hanem mély kulturális jelentőséggel is bírt. A művészek közül sokan zenével, verssel, tánccal vagy színpadi jelenléttel fejezték ki a nemzeti öntudat ébredését és a szabadságvágyat. Sinkovits Imre legendás színművész október 23-án a Petőfi-szobornál több tízezres tömeg előtt szavalta el a Nemzeti dalt. Ez a pillanat – fogalmazott Méhes – „a forradalom jelképévé vált”, Sinkovits pedig a megtorlások idején is megőrizte függetlenségét, így a művészi és erkölcsi tartás példájává vált. Az igazgató külön kitért arra is, hogy a forradalom idején a néptánc- és énekegyüttesek sem maradtak érintetlenül. A legismertebb eset a Honvéd Művészegyüttes moszkvai „parasztlázadása” volt. A társulat, amely Kínából tért haza, Moszkvában megtagadta a szovjet vezetés által kért extra fellépést. „A társulat egyhangúlag döntött: nem hajlandók bizonygatni a magyar–szovjet barátságot, miközben otthon vér folyik.” – idézte fel az eseményt. A tiltakozásért súlyos következményekkel fizettek: az együttest hazaérkezése után gyakorlatilag feloszlatták, és csak évekkel később engedték újra színpadra.
Méhes Márton szerint ez az eset „jól mutatja, hogy a művészek is vállalták a kockázatot a forradalom melletti kiállásért”. Az együttes tagjait nem a politikai utasítások, hanem „a hazaszeretet és a művészi lelkiismeret” vezette – tette hozzá. Zárásként az igazgató arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy ma már nem kell elhallgatni a forradalom történetét, nem kell suttogva mesélni róla a gyerekeknek. „Szabadon gondolunk, emlékezünk a hősökre, a bátrakra.” – mondta.
Az emlékező beszédek után a Duna Művészegyüttes műsora következett, melyre a Kulturális és Innovációs Minisztérium Petőfi kulturális programja keretében kerülhetett sor. A zenét a fantasztikus Göncöl zenekar szolgáltatta, a műsorban közreműködött Tóth Károly, Aase-díjas színművész, az estet az együttes művészeti vezetője, Juhász Zsolt, érdemes művész rendezte. A Magyar Táncképek című előadásban Somogy, Kalotaszeg, a Mezőföld, a Vág-Garam vidéke és Békés megye táncai elevenedtek meg, valamint hagyományos pásztor- és férfitáncok is helyet kaptak. A dinamikus koreográfiák látványos pillanatképeket tártak elénk a paraszti életvilágból, és betekintést engedtek a magyar néptánckultúra gazdagságába.
Kiemelt kép: Rick Zsófi
Akár ez is tetszhet
