Ez a rovat olyan Ausztriában élő, ismert és elismert embereket szólaltat meg, akiknek közük van a magyarsághoz, hiszen anyanyelvük, netán második nyelvük, a gyerekkorukat juttatja eszükbe, a jelenüket és a jövőjüket jelenti, akik olykor magyarul álmodnak, ébrednek. Ezúttal Kilyénfalvi Gábor válaszolt kérdéseinkre.
– Fontos-e, hogy őrizze magyarságát?
Igen. Ha az ember magyarnak születik, akkor úgy gondolom, ezt nem őrizni kell, hanem egyszerűen megélni. Nem érzékelek emiatt semmiféle hadiállapotot magamban, egyszerűen érzem, és kész.
– Megéli-e az összetartozást Ausztriában?
– Néha igen, néha nem. Akik között élem a napi életem, azokkal igen, de ahogy látom, hallom, észlelem az évek során, akadnak, akiknek nem annyira fontos a magyarsága, sőt, esetleg szégyelli is azt. Ezt én sem megérteni, sem kommentálni nem tudom, nem is szeretném. Mindenkinek a saját személyes döntése, a magánügye.
Ahogy én gondolkodom, az alapján a magyarságtudatot tovább kell adni, nekem ez alapból természetes, nem kérdés. Egy lányom és két fiam van, mindegyikük beszél magyarul, németül, angolul. Nem zár ki semmit a magyarság. Azért nem értem azokat, akik nem tanítják meg magyarul a gyerekeiket, pedig alkalmuk, esélyük lenne rá, mert a magyar nyelv fantasztikus, szellemes és érzékeny, egy komplex nyelv, ezer dologban segít, például a problémamegoldásban, a gyors gondolkodásban, az érzelmi kifejezésben, függetlenül attól, hogy Magyarországon élsz, vagy máshol a világban. Aki ezt nem teszi meg, elvesz egy lehetőséget a gyerekétől. Sokszor tapasztalom, hogy az itt élőt a szülei nem tanították meg anno magyarul, felnőttként viszont már nem lehet úgy elsajátítani, mint a szenzitív gyerekkorban.
– A magyar identitás (kultúra, nyelv, történelem, vallás, hagyomány, iskoláztatás stb.) mennyire határozza meg mindennapjait munkájában, családjában, barátaival?
A barátaimmal teljes mértékben meghatározza, hiszen magyarok, az osztrák barátaim pedig tisztelik és becsülik a magyarságom. Madarat tolláról, embert barátjáról. Hasonló gondolkodásúak, világlátásúak vagyunk, ők ugyanúgy vélekednek a magyar identitásról, a kultúráról, ahogy én. Ezért vagyunk barátok. Nem a magyarságunk miatt.
Otthon a családban száz százalékig magyarul beszélünk, sohasem volt kérdés, hogy ne így kommunikáljunk. Érdekes, hogy annak idején az óvónők néha pánikoltak: a gyerek nem tanul meg németül, ha odahaza nem úgy szólunk hozzá. Sokszor éreztem, hogy csodálkoztak rajtunk. Egy alkalommal még egy magyarul tudó pszichológust is küldtek hozzánk, de a szakember is csak széttárta a karját, hogy nincs semmi baj, ez kreált probléma, hiszen a gyerek mondatokban, abszolút helyesen fejezi ki magát németül, csak eddig nem tette meg. Szerencsére azóta tudományosan is változott ennek megítélése, hivatalosan is megállja helyét az a tény, hogy először az anyanyelvet kell tökéletesen elsajátítani, később aztán jöhet a második nyelv.
Én sosem fogom ismerni az idegen nyelvet annyira, hogy a bárki tőlem sajátítsa el, arra ott van a tanár, az az ő kompetenciája. A kicsik agya, felfogóképessége, képlékenysége félelmetes. Egyszer Magyarországon voltunk egy koncerten, a lányom akkor lehetett négyéves, majdnem másfél órán át csacsogott a nagymamával magyarul, fordította németre a vendégeknek, neki ez meg sem kottyant.
Rengeteg, más nemzetiségű emberrel találkozom ebben az országban, sokszor látom azt, hogy egyiküknek sem anyanyelve a német, ellenben tört németséggel beszélnek. Ez mire jó? Miért kell megerőszakolni a gyereket, saját magát az „én tudni németet” attitűddel? Felesleges, hiszen úgyis jól megtanulja a gyerek a németet.
– Anyanyelvünk a legfontosabb identitásképző tényező, hol és mikor használja a magyar nyelvet?
Ahol magyarok vannak, ott magyarul, ahol osztrákok vannak, ott németül szólalok meg. Ha nagyon kell, vegyes társaságban átváltok udvariasságból németre. Az is előfordult már, hogy gyorsan kellett valamit kommunikálni magyarul, evidencia volt, de elnézést kértem a jelenlévő ausztriaitól, jeleztem, hogy rögvest fordítom, fontos volt az azonnali reakció. Soha nem volt belőle probléma. Közvetlen környezetemben azonban hallottam már olyan esetről, hogy utasította az osztrák munkáltató a beosztottat: ne használja az anyanyelvét. Úgy vélem, ez máshol, más országban is megtörténhet, inkább személyiségfüggő: nyilván azért erőszakolta rá a másikra a saját nyelvét, mert attól félt, hogy őt beszélik ki. Ez nem a magyar nyelvtől függ, hiszen abból az emberből jön, akit ez zavar. Legyen az bármilyen nemzetiségű.
Óriási szerencsém volt annak idején, amikor kiköltöztünk Ausztriába, Zwettlbe: a közösség azonnal befogadott bennünket, és segített. Egy csoda volt, bár már lassan húsz éve nem ott lakom, a mai napig élnek ott barátaim, megyek az utcán, megismernek, odajönnek, megölelnek, kérdezik „hogy vagyok”, meghívnak egy kávéra. Szeretek oda járni, a második otthonom az életemben. Amikor ott telepedtünk le, Kati, a feleségem tanított a zeneiskolában, én restauráltam egy mester mellett, aztán megnyitottam a saját üzletemet. Közben fociztam, kosárlabdáztam a helyi csapatokban, énekeltem a kórusban, a nejem muzsikált a templomban, én játszottam németül a színjátszó csoportban, szóval, nem vontuk ki magunkat a közösségi életből amiatt, mert magyarok vagyunk. Nem alkottunk szigetet, nem izoláltuk el magunkat. Otthon magyarok voltunk, csakis magyarul beszéltünk, közben párhuzamosan beilleszkedtünk az osztrák, a zwettli mikrotársadalomba, azonban a magyar identitásunkat soha nem adtuk fel. Ebben nincs varázslat, szerintem csakis így működhet. A nagyvárosokban több a negatív élményem, ez abból adódik, hogy az emberek nem ismerik egymást, felületesek a kapcsolatok. Ez félelmet, agressziót, szorongást hoz, ezek nem jó érzések. Ha megismerem a másikat, elfogadom, megszeretem, ez épít, feltölt, függetlenül attól, hogy hol született, mi az anyanyelve, mi az identitása.
– Mikor érzi magát magyarnak?
Mindig.

A hegedűkészítő életéről
Kilyénfalvi Gábor 1959-ben született Szegeden, Ajkán nőtt fel. A véletlenek sorozata sodorta Ausztriába. Egy alkalommal futballtornán járt Svájcban, hazafelé megállt a csapat Bécsben. Mivel neki nem volt pénze, míg a többiek vásároltak, ő az autóra vigyázott, hogy el ne vigye a parkőr. Pont egy hegedűkészítő műhellyel szemben várakozott, zárás előtt 10 perccel belépett az üzletbe, gondolta, szombat lévén, abban a pár percben, amíg kötelező a parkolási díjat megfizetni, nem lesz baj. Tört németséggel beszédbe elegyedett a boltossal, elmondta, hogy ő is hegedűkészítő, Budapesten, a zeneakadémián dolgozik. Spontán bukkant elő belőle a kérdés, hogy véletlenül nem keresnek-e valakit: szívesen dolgozna itt. A válasz őt is meglepte, hiszen előző nap mondott fel a korábbi kolléga. Így keveredett Ausztriába. A háromnapos próbaidő első délelőttjén már felvették, két évet ténykedett a császárvárosban. Aztán megnősült, hazaköltözött Magyarországra.
Évekkel később megint adódott egy lehetőség: Zwettlbe, a zeneiskolába kerestek hegedűtanárt. Gyakorlatilag egy hét leforgása alatt a feleségét felvették. Neki nehéz döntés volt, hiszen éppen akkor kapott ajánlatot a Magyar Állami Operaházba hegedűkészítő feladatra. Már megszületett a kislányuk, így azért döntöttek az utazás mellett, hogy ő láthasson világot, megtanulhasson németül. Később lett egy testvére. Aztán még egy. És, Gábor maradt. Ma is Ausztriában él. Csaknem 35 éve.
Hogy miért nem lett hegedűművész? Ehhez a léthez nem elég a tehetség, irtózatos szorgalom is szükséges, többórás gyakorlás naponta, őt viszont minden érdekelte: a történelem, a sport, a kutyái, legkevésbé gyakorolni szeretett. Sokáig zenélt kamarazenekarban, mígnem egyszer édesanyjának jött egy ötlete: legyen hegedűkészítő. Sikerült. De ez is egy véletlen miatt alakult így: amikor elindította a terv megvalósítását, elment Budapestre felvételizni, kiderült, hogy egy héttel korábban már megtörtént az esemény. Gondolta, anyukája kérésének eleget tett, ennyi volt, irány haza, de az ajtóban megállították, nem ment sehova. Pontosabban az egyik fővárosi kórházba, mert, mint megtudta, a vizsgáztató ott lábadozott, aki aztán bő két órát kérdezgette. Két hét múlva jött a levél: nagy meglepetésére felvették.
Sok bölcsességet tanult egykori mesterétől. Egy alkalommal egy kislánynak kellett javítani a hangszerét, amelyen látszott, hogy bizony nem drága, sőt, inkább olcsó darab. Az öreg ránézett, ezt mondta: „Tudod fiam, ha egyszer az életben úgy dolgozol egy olcsó hangszeren, hogy az olcsó, akkor a többit soha nem tudod jól megcsinálni.” Ezzel a hitvallással alkot évtizedek óta. Javít, és újat is készít.
Hivatása mellett a Délibáb Bécsi Magyar Kultúregyesület vezetője, ahogy fogalmaz: amíg szeretik a fiatalok, igyekszik átadni meglátását, tapasztalását a világról. Sikerül vagy sem, majd a jövő generáció eldönti.
Mindig aktívan sportolt, amikor azonban hangszerkészítő lett, abbahagyta, mozgásigénye viszont megmaradt, így kisebb-nagyobb egyesületekben kosarazott, futballozott. A zeneakadémiának akkoriban több tehetséges labdarúgója akadt, más művészeti egyetemnek is voltak jó játékosai, így képzőművészek, zenészek, színészek rúgták a bőrt, de évente csak egyszer léptek pályára, Gábornak ez kevés volt. Egyszer az operaházban szervezett valaki csapatot, bekerült, így középpályás, jobb szélső, jobb hátvéd pozícióban heti több edzéssel, hétvégente mérkőzésekkel egyszer csak benne volt az aktív sportban ismét. Ezzel az együttessel járt többször Svájcban, mindig május elején az operák közötti megmérettetésen. Velük esett meg, hogy egyszer hazafele Bécsben kötöttek ki. Gábornak ott változott meg az élete. Nem bánja.