Ez a rovat olyan Ausztriában élő, ismert és elismert embereket szólaltat meg, akiknek közük van a magyarsághoz, hiszen anyanyelvük, netán második nyelvük, a gyerekkorukat juttatja eszükbe, a jelenüket és a jövőjüket jelenti, akik olykor magyarul álmodnak, ébrednek. Ezúttal Nagy Eleonóra válaszolt kérdéseinkre.
Fontos-e, hogy őrizze magyarságát?
Igen. De, nem elég csak őriznem, tovább is kell adnom.
Megéli-e az összetartozást Ausztriában?
Magyar kisebbségben élni valahol nekem nem újdonság. Erdélyben, Marosvásárhelyen születtem, ott nőttem fel. Harminckét éve élek az osztrák fővárosban, mintegy két évtizede vagyok aktív tagja a bécsi, magyar diaszpórának. Ez idő alatt alkotómunkámmal talán gazdagítottam az itt élők életét: az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztala, az AMAPED – Ausztriai Magyar Pedagógusok Egyesülete és az „Europa”-Club szervezeteivel szoros a kapcsolatom, illetve csaknem tíz évvel ezelőtt én alapítottam a Bécsi Magyar Oktatást Segítő Szülők és Támogatók Egyesületét (BéMOSSzTE). Utóbbit szeretném idén megújítani, klubszerűen mennénk tovább. Az alapvető cél, hogy megismerjük, segítsük, támogassuk egymást, időt és energiát szánjunk a közös feladatokra, természetesen továbbra is marad.
Öröm, hogy Bécsben intenzív a magyar társadalmi élet: rengeteg rendezvény van, azokon sokan vesznek részt. Talán a pandémia véget ér, s minden ott folytatódik, ahol abbamaradt.
Szerintem minden közösségben akadnak olyan egyének, akik megosztóak, saját érdekeik, hatalomvágyuk szerint befolyásolják a többieket, mégis úgy vélem, hogy ezek a konfliktusok viszik előre az életet, segítik a haladást, a fejlődést. Hiszek abban, hogy mi, magyarok össze tudunk majd egyszer fogni, és önzetlenül segítjük egymást.
A magyar identitás (kultúra, nyelv, történelem, vallás, hagyomány, iskoláztatás, stb.) mennyire határozza meg mindennapjait munkájában, családjában, barátaival?
A férjem szintén marosvásárhelyi származású, két gyerekünk van: egy 25 és egy 17 éves. Mindketten szorgosan jártak óvodásként, kisiskolásként a magyarórákra, néptáncfoglalkozásokra, évekig látogatták a cserkészeket, felléptek rendezvényeken, – rendszeresen részt vettek az Amaped szavalóversenyén -, magyarul konfirmáltak. A családban mindig magyarul beszélünk egymás között, iskolában, munkahelyen a német szó a jellemző. Két éve saját vállalkozásom is van, natúrkozmetikumokat készítek, a tervem, hogy magyarul fogok termékismertető workshopokat rendezni, így talán a mindennapi munkámba is beépítem az anyanyelvem.
Nyelvében él a nemzet! – ahogy egykoron mondta Széchenyi István. Kicsi korom óta tudatosan neveltek arra, hogy megőrizzem magyarságom. Hatéves voltam, amikor anyukám megbeszélte velem, hogy miért fontos az anyanyelvemen tanulni. Egész életemet végigkíséri ez, így próbálok létezni, hiszen édesanyámnak egyetlen kívánsága volt felém: az unokái is értsék a magyar nyelvet. Szeretnék nekik Benedek Elek meséiből felolvasni, remélem, hogy egyszer majd maguktól kezükbe veszik, s talán megértik például Tamási Áron Ábel-trilógiáit. Küldetésem, hogy továbbadjam az anyanyelvem a következő generációnak, hiszen ezt az örökséget kaptam a családomtól.
Gyerekeim születésüktől kezdődően magyarságtudatban élnek, magyar identitásúak, de amikor kiskorukban megkérdezték őket: te mi vagy, azt felelték, hogy osztrák vagyok. Magyarul beszélnek, magyar érzelműek, mégis…Mi az a plusz, ami számunkra, az én generációmnak egyértelműen azt jelenti, hogy magyarok vagyunk. Ezt kutatom életem során, erre szeretnék választ találni.
Anyanyelvünk a legfontosabb identitásképző tényező, hol és mikor használja a magyar nyelvet?
Mindig. Mindenhol. Ahol lehet magyarul beszélni. Sok emberrel tartom a kapcsolatot, Erdélyből szerte a világba szétszóródtunk, mindenhol akadnak barátaim. Velük csakis az anyanyelvemen szólalok meg.
Mikor érzi magát magyarnak?
Mindig! Még álmomban is. Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. A mai napig meghatódom, ha éneklem a magyar vagy a székely Himnuszt. Emlékszem azokra a pillanatokra, amikor annak idején titokban énekeltük szilveszterkor, vagy egy-egy focimeccs-közvetítésen, ha a magyar válogatott lépett pályára, ilyenkor lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy felcsendüljön hivatalosan is, és főleg, hogy mindenki hallja.
„A székely is magyar, csak egy kicsivel több.” – így szól a mondás. Ez az életmottóm.
Nagy Eleonóra erdélyi származású, Marosvásárhelyen született, ott nőtt fel, akkoriban még a város túlnyomó többsége magyar anyanyelvű volt. Édesanyja az egyetemi könyvtárban dolgozott, a könyvek iránti szeretetet, ahogy ő fogalmazott: „szinte az anyatejjel együtt kaptam”. Otthonukban is rengeteg könyvük volt, hozzájutott több magyarországi újsághoz, folyóirathoz, kiadványhoz. Édesanyja irányításával olvasva ismerte meg a magyar történelmet, hiszen azt iskolában nem tanulhatták, így ismerkedett meg a magyar néphagyománnyal is. Szerette a magyar mondákat, híres emberek, művészek életét. Szerencsésnek mondhatja magát, olyan magyar tanárok tanították, akik megszeretették vele a magyar irodalmat.
Élelmiszermérnöki diplomával rendelkezik, egyesületi tevékenységei mellett egy mikrobiológiai laborban dolgozik, két éve pedig természetes összetevőkből álló, szépségápolási termékek készítésével foglalkozik.