“Az ember ne adja fel”

Ez a rovat olyan Ausztriában élő, ismert és elismert embereket szólaltat meg, akiknek közük van a magyarsághoz, hiszen anyanyelvük, netán második nyelvük, a gyerekkorukat juttatja eszükbe, a jelenüket és a jövőjüket jelenti, akik olykor magyarul álmodnak, ébrednek. Ezúttal Hollós József válaszolt kérdéseinkre.

Fontos-e, hogy őrizze magyarságát?

Számomra fontos, hiszen a magyar földön, a magyar nyelvben, Magyarországon vannak a gyökereim. 1957. január 13-a óta élek Ausztriában. ’56-ban – tizenkét éves koromban – indultunk el édesapámmal Budapestről, mire ideértünk, már megkezdődött az új év. Édesanyám 1954-ben meghalt, apámmal ketten maradtunk, megszervezett akcióban, csaknem tizenöt-tizenhat napig voltunk úton, Győrben, Csornán, Sarródon szálltunk meg, vártuk a jelet, hogy ismeretlenül megszólítson bennünket az, aki további információt adott, teherautóval, tehervonattal is menekültünk. Kismartonban, a táborban álltunk meg először, aztán onnan továbbjutottunk Bécsbe. Ez egy hosszú történet. Kalandos volt. Jól emlékszem arra az időszakra.

Megéli-e az összetartozást Ausztriában?

Egyszerű kérdés, de nehezen lehet megválaszolni. Hosszú évek óta benne vagyok az ún. menekültmunkában, az egyesületi ténykedésben. Szerintem sajnálatos, magyar tulajdonság, hogy valamiért nem bírunk egymással. Egymás ellen megyünk, az emberek folyton csak a rosszat látják meg, nem a jót, lefelé húznak, ahelyett, hogy felfelé tolnák, töltenék a másikat, nem történik meg az összetartozás. Mindig hullámvasútnak éreztem. A csehek, a szlovákok, a horvátok, a szlovénok, a romák, sorolhatnám tovább, együttléteznek, nálunk ez nincs meg, a leggyengébbek vagyunk ezen a téren. Átélem évek óta, fájó, az benne a legrosszabb, hogy az osztrákok is így látják: a magyarok nem képesek összeállni és erősíteni egymást. Nyilván a politika is benne van, olykor szétszedi az egyesületeket, az embereket, pedig, ha egységesen kiállnánk, keményebbek lennénk. Nem könnyű ezt megteremteni, ezt látom, sőt, belátom, annak ellenére, hogy próbálkozom, és nyilvánvalóan más is igyekszik, nem vagyok egyedül.

Talán azzal is összefügghet ez a megosztottság, hogy földrajzi értelemben közel vagyunk Magyarországhoz. Úgy vélem, minél távolabb él az egyén az anyaországtól, talán annál könnyebb egységben maradni, az összetartozást megélni.

Sok embernek nem létfontosságú, hogy keresse a magyarságát, nincs rászorulva arra, hogy elmenjen egy egyesületi rendezvényre, magyarul megnézzen egy filmet, meghallgasson egy előadást. Miért venne részt egy magyar eseményen Bécsben, ha ott nincs szüksége rá, hiszen beül az autóba, és röpke egy óra alatt, pár kilométer megtétele után Magyarországon van? Mások a feltételek, mint nyugatabbra. De a remény mindig él.

Örökös téma, hogy vajon a felnövekvő generáció tagjai meg akarják-e találni az összetartozás élményét egymással? Azt tapasztalom, hogy a fiatalok már másképp gondolják ezt, mint mi annak idején. Más a világ, más a feltételrendszer. Kérdés, hogy kinek, mire van szüksége? Mire van igénye az individuumnak? Ha mindene megvan, nem kell ez az érzés. Miért kell összetartoznom valakivel, adott esetben a magyarsággal, ha nincs űr, amit ki kell tölteni, feleslegessé válik bármilyen ezirányú törekvés. Ha a többségnek megvan mindene, akkor okafogyott tevékenységről beszélünk, értelmét veszti az összetartozás lehetősége, élménye.

A Himnusz alatt még mindig könnyezem, megremegek, bárhol, bármikor hallom. Sosem felejtem el, amikor az első, Ausztriában töltött évben, pontosan 1957. október 26-án, a „zászló ünnepén” („Tag der Fahne”), – ami akkor még nem volt nemzeti ünnep -, a suliban énekelték az osztrák himnuszt, a gyerekek pedig ugyanúgy beszélgettek, játszottak tovább, mint előtte, ezen én megrökönyödtem. Magyarországon nem ehhez szoktam, az ember haptákba áll, ha meghallja. Ez egy régi, berögzült hozzáállás, tudom, de ezt a képet akkor sem tudom elfelejteni a mai napig, beégett. Akkor, ott, mi, magyar gyerekek nem hittük el, amit láttunk.

A magyar identitás (kultúra, nyelv, történelem, vallás, hagyomány, iskoláztatás, stb.) mennyire határozza meg mindennapjait munkájában, családjában, barátaival?

Mindenkinek több identitása van. Nem mondhatom azt, hogy csak magyar identitásom van, hiszen tizenkét éves korom óta itt élek, Ausztriában. Életem kis részét töltöttem Magyarországon, mégis van magyar identitásom. Édesanyám, édesapám magyar, rokonaim magyarok, magyar földön születtem, ott nőttem fel, ott fekszik sírban a családom. Soha nem tagadtam meg, hogy Magyarországról jövök, szeretem az anyaföldemet, az országomat, ahonnan indultam. Emellett mindig kiálltam, a környezetemben élők pedig ezt elfogadták. Zömük a mai napig Jocónak, s nem Josefnek szólít.

A hatvanas-hetvenes években rengeteg török vendégmunkás dolgozott Vorarlbergben a textiliparban. Amikor megkérdezték tőlük, hogy kinek drukkolnak nemzetközi futballmérkőzésen, azt válaszolták: természetesen a saját, török válogatottunknak. Ám, amikor az osztrák nemzeti tizenegy lépett pályára a németek ellen, nem volt kérdés, hogy akkor Ausztriának szurkoltak. Összetett, különös kérdés ez.

Feleségemmel 55 éve vagyok házas, ő osztrák. Ha főz, még mindig nem tudom megállni, hogy ne szóljak neki: ebbe kellene még egy kis paprika, ebbe nem, mert ez most tökéletesre sikerült. Éppen a minap mondtam neki, – ezalatt a jópár évtized alatt még soha nem kértem tőle -, hogy csináljon egy kis paradicsomszószt. Meséltem neki arról, hogy mennyire szerettem nagymamám főztjét, főleg, amikor fasírtot is készített a főzelékhez. Érdekes, ezidáig én sem csináltam ezt az ételt. Talán attól félek, hogy nem sikerül olyan jóra, mint ahogy, a nagymama csinálta…

Anyanyelvünk a legfontosabb identitásképző tényező, hol és mikor használja a magyar nyelvet?

Használom a népcsoportos, illetve, az egyesületi tevékenységben, hosszú éveken át használtam a menekültmunkában, oktattam a bécsi Pedagógiai Intézetben magyart, jártam egyetemre, törvényszéki tolmács vizsgát is tettem, hogy hivatalossá tegyem, a szociális munkában is magyarul beszéltem. Mindig bennem volt a magyar nyelv, állandóan gyakoroltam, egész életemet végigkísérte.

Ami most már feltűnik az a rengeteg germanizmus, amit a német nyelvben használok, holott igyekszem figyelni, hogy helyesen szólaljak meg, írjak magyarul. Kora reggel átböngészem a friss híreket, heti újságot, napilapot, online és nyomtatott formában, felnézek a Rólunkra, az ORF magyar aloldalára, informálom magam, olvasok könyveket is. Nincs elképzelésem, hogy a tudásom, mennyire up to date, bár nemrég kaptam egy dicséretet, hogy milyen szépen, választékosan beszélem a magyart. Örültem.

Mikor érzi magát magyarnak?

Egész egyszerűen a Himnusz alatt mindig. Aztán amikor nemzetközi csapatban vagyok. Jelentős munkát végeztem az ifjúsági és amatőr, színházi világban, amikor megnyílt rá a lehetőségem, mindig magyar társulattal nyitottam meg a fesztiválokat, de persze az is igaz, hogy mindig kiváló produkcióról volt szó.

Továbbá, magyar vagyok minden esetben, amikor valamiért harcolnom kell, amikor jogtalanul, igazságtalanul bánnak a magyarsággal. Ilyen helyzetekben vagyok a leginkább magyar.

Hollós József 1948-ban gyermekbénulást kapott, négyévesen újratanult járni. 1951-ben édesanyja súlyos beteg lett, három év múlva meghalt. Látta őt szenvedni, alig 38 kg-osan elmenni, emlékeiben szép anyuka képe él. Édesapjával kettesben maradt. Ő mindig azt hajtogatta neki, ha rossz lesz, beadja az internátusba, így aztán igyekezett jó lenni, annak ellenére, hogy focizni nem tudott. Aztán az 1956-os forradalom és szabadságharc után, amikor menekülniük kellett, mégiscsak bentlakásos iskolába került, pedig jól viselkedett, csak nem adódott másik választás, nyolc évet töltött ott. Nem volt könnyű élete akkortájt kamaszként: ismerkedett a némettel, mellette angolul és latinul is tanult, pedig még az alapnyelvet sem értette. Két év alatt elsajátította a németet, a kollégiumban villanyoltás után a paplan alatt zseblámpával magolta a szavakat. Felnőttként oktatta is. Nem volt zseni, matematikából nagyjából rendre megbukott, de sosem adta fel. Ez jellemezte egész életét: folyton, fáradhatatlanul harcolt, kereste a fennmaradás lehetőségét, az utat, hogyan legyen elégedett, boldog. Soha nem adta fel. Egy-két, jó nevelő támogatta, hogy becsületesen megállja a helyét, teljesítse kötelességét. Talán éppen emiatt tartotta fontosnak, hogy segítsen másokon, hiszen az ő léte is nélkülözésekkel, nehézségekkel indult. Szociális területen ténykedett egész életében. Az ember ne adja fel!  – ez a hitvallása.

Évtizedeken át 90-100 órát dolgozott egy héten, ugyanakkor soha nem érezte tehernek munkáját, kötelességnek, hivatásnak, örömforrásnak gondolta azt. Tanítványainak azt tanította, hogy bár dekagrammban szinte mindenkinek ugyanakkora a koponyája, az tőlünk függ, mivel töltjük meg: tanulni kell, tudást kell szerezni, célt kell találni. Ezzel az ars poetica-val sikerült karriert építenie, úgy, hogy elfogadták, kedvelték, hitelesnek tartották munkatársai, barátai, családja. Hiszen ő maga is elfogadja a másikat. Így lehet élni, tisztán, örömben.

2002-ig amatőrként asztaliteniszezett, ahogy ő eleveníti fel: „ez már történelem”.

Idén lesz 78 éves.