A Burgenlandi Magyar Kultúregyesület 2022-ben Őrség című folyóiratában adta közre a felsőőri Topler János helytörténeti munkáját, amelynek címe Felsőeőr leírása. Eredete, alakulása, története és tényállása. A felsőőri nép számára. A szerző 1946 karácsonyán kezdte el írni könyvét és 1960-ban kibővítve és átdolgozva fejezte be. Felsőőr városa 2027-ben ünnepli alapításának 700 éves jubileumát. Topler János művét ebből az alkalomból részletekben fogjuk közölni.
Messze napkeleten, Ázsia pusztaságain, a Léva és Amúr folyam közötti Aldani fennsíkon, majd későbben Belső Ázsiában; a Balkas-tó, Araltó, Amu-Darja, Dzungaria közepette az úgynevezett Turkesztánban, nomád életet élve, legelőről-legelőre vándorolgatott a magyar. Mivel földműveléssel ekkoriban még egyáltalán nem foglalkoztak, hanem a harcikalandokon (rablóhadjáratok) és vadászaton meg halászaton kívül az állattenyésztés volt főfoglalkozásuk, azért kerestek maguknak mindig olyan területeket, ahol nagy erdőségek és vizek mellett, meg füves térségek, az úgynevezett „steppék” is voltak.
Már azon időben is hét törzsből állott a magyar nemzet. A törzsek vezérei voltak: Nyék, Megyer, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kara és Kaza. Ezen vezérek vezetése alatt indultak ki az őshazából, északnyugatnak vették útjukat. Új hazájuk érintve az Urál folyót, Urál hegységet, az Etel (Volga) és Káma folyókat, ahol megalapították először Nagy-Magyarországot (Baskardiát) 550 körül. Onnan Apó Khun vezetése alatt, délre vonulva az Etel (Volga) és Thanais (Don) folyók vidékére, a Dontövi-Magyarországba (Dentumogéria), másképpen Lebediába vándoroltak, mely nevét egy kazár vezértől, Lebediástól kapta, hol már némileg a keresztyén vallással is megismerkedtek 862-ben. Ez a Lebediás jó barátságban állt a magyarokkal. Innen besenyők nyomása folytán a Danapris (Dnyeper), Hypanis (Búg), Tiras (Dnyeszter), Brútos (Prúth), Rieratus (Szereth) és az Al-Duna (Ister) vidékére, az úgynevezett folyam közre, vagy Etelközre (Atelkuzu) vándoroltak. Ám itt meg a bolgároktól pusztítva, kelet felől pedig ugyancsak a besenyőktől zaklatva, ismét arra kényszerültek, hogy ezen hazájukat is elhagyva, újra tovább vándoroljanak. Ekkor már 108 nemzetségből állott a magyar nemzet, 1 200 000 lélekkel, hét seregre oszolva, 210 000 a fegyverfoghatók száma, ugyancsak 7 vezérrel: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tass, Huba és Töhötöm. Ezen sereghez csatlakozott azután 40 000 főnyi hadával a fentemlített Lebediás, a kazárok egyik vitéz vezére. Így történt, hogy ekkor meg a Kievi fejedelem országára rontottak (a Vladimiri és Novgorodi nagyfejedelemség, a mai Oroszország őse). Míg végre is a 880. év táján, ennyi vándorlás, harcok és viszontagságok után, mai szép hazánk védbástyáihoz a Kárpátokhoz, valamint ennek szorosaihoz érkeztek. Itt a halicsi fejedelem (Kelet-Galiczia) értésére adta a magyaroknak, hogy igenis ez a föld volt a nagy elődeiknek, a hunnoknak és avaroknak, Attila királynak oly mesés és gazdag országa.
A magyarok ugyanis még Etelközben elhatározták, Lebediásnak, a kazár fejedelemnek tanácsára, hogy egy közös és örökös fejedelmet választanak, kinek azután úgy az egyes törzsek vezérei, mint az egész nép engedelmeskedni tartozik. A krónikák szerint Álmos és Emese fiát, a Délczeg Árpádot, a legderekabb vitézt választák meg fejedelmükké, akik azután kazár szokás szerint, paizsukra emelve, a nép örömujjongása közben ünnepeltek és dicsőítettek. Ezen aktust a hétvezér vérszerződéssel is megpecsételt, amennyiben karjaikon ereiket felhasították, vérüket egy serlegbe eresztették, közösen ittak belőle, ezt mondván: „Aki közülünk a fejedelem személyétől elpártolna, vagy őtet megsértené, emígy follyon vére, avagy a fejedelem árulást követne el, azon esetben az ő vére osztassék!” Ez volt a vérszerződés. A hét vezér neve volt: Gyula, Kont, Szabolcs, Eörs, Lehel, Botond és Verbölcs.
A hon alapítása a 896. évben fejeződött be, hol a magyarság véglegesen letelepedett és fokozatosan mindig nagyobb méretekben rátért a földművelés, kézművesség és kereskedés ágazataira, mert harcias
rablókalandjaikról lassan és kedvtelenül bár, de mindjobban le kellett, hogy mondjanak, mert különben ők is azon sorsra juthattak volna, mint elődeik a hunnok, és avarok, bármily hatalmas birodalom felett rendelkeztek is, mégis széthullottak mint az oltott kéve, eltűntek örökre.
Az új haza, a mai szép hazánk meg volt tehát alapítva! Igen ám, de hogy ezt meg is tarthassák ilyen maroknyi nemzet, biztosítani kellett annak fennállását. Elődeink ugyanis egy néhány vereségből már okulva (Merseburg és Riadénál 933. márcus 15-én és Augsburgnál a Lech-mezőn 955. augusztus 10-én) belátták, hogy így tovább nem mehet, hanem szépségesen, békességben kell élniök a szomszédos nagy nemzetek áradata közepette, azért áttértek mindjobban és jobban a földművelés, kereskedés és kézművesség gyakorlására, valamint első királyunk Szent István alatt egyszersmind a keresztyén vallásra is. Már ezáltal is mindinkább beleilleszkedve a körülötte élő nemzetek életmodorába és szokásaiba, mindenhol a határok mentén őrségeket is állítottak fel. Ezen őrségek voltak azután hivatva arra,
hogy az esetleg betörő ellenséget ideig-óráig feltartóztassák és míg a fősereg megérkezik, a határoktól távol tartsák. Az őrségek természetesen béke idején is fegyverviselő katonák voltak. Az őrök gyalogos kémlelődők (speculatores), az íjjászok lovasított nyilas harcosok (sagittari-i) voltak.
Most midőn Árpád fejedelem Mén Marót országát megnyeré a Székelyföldig, a székelyek mint az egykori hunnok és avarok leszármazottai azonnal a magyarokhoz csatlakoztak Előd, Öcsöb és Valak vezérek vezetése alatt átkeltek a Dunántúlra és egészen a Lapincs folyóig meghódoltatták ezen területet. Arnulf német király seregei vértjeiket is eldobálták, hogy könnyebben menekülhessenek az őket üldöző fürge magyar lovasított haderő elől, ezért ezen helyet Vértes hegyének nevezték el. A Lapincs folyót pedig Laponsunak, mert itt a német katonák éjnek idején átlopózkodtak a tulsópartra.
Tehát ekkor lettek idetelepítve a vitéz székelyek 895-ben mint határőrség Borostyánkőtől Németújvárig.
Az Őrség. Praesidium. (In der Warth). Die Warth
Ilyen őrség volt a sok között: Felsőeőr, Alsóeőr, Eőri-Szigeth és Eőri-Jobbágyi is. Eszerint e négy magyar község eredete egyidejű a hon alapítással, melyeknek lakosai Borostyánkőtől Németújvárig határőrök voltak. Minek fejében nyertek már a fejedelmektől, valamint az elsőbb, majd úgy a későbbi királyoktól is e vidéket, mint őrhelyeket, mindennemű jogaival, szabadalmaival, kiváltságaival, egyszersmind kötelezettségeivel együtt. Így tehát a négy helység, vagyis az Őrség határa ezen őrcsaládoknak adományoztaték (Nobiles Armati, armalisták vagyis köznemesek), akik fölött a németújvári várkapitány rendelkezett. Ami már I. István (1000), I. László (1092), IV. Béla (1246), V. István (1272), Róbert Károly (1327) okleveleiből is kitűnik, sőt Rudolf király és császár által 1582. február 18-án kelt legutóbbi adománylevelében újra megerősítette az Őrség lakosait előbbi pozíciójukban.
Szöveg: BMKE, Őrség 64./2022
Akár ez is tetszhet
