A grazi politikai életben mindenki tudja, hogy kihez kell fordulnia a helyi magyar ügyekkel kapcsolatban, és a Grazban élő magyarok is tudják, kit érdemes megkeresniük, ha támogatásra van szükségük a céljaik eléréséhez. Molnár András tősgyökeres grazi, és ízig-vérig magyar. Graz-St. Leonhard kerületének helyettes elöljárója, és mellette a Grazi Magyar Egyesület elnöke. 2024 szeptemberében munkája elismeréséül Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövettől. Október elején Grazban beszélgettünk vele identitásról, a családja történetéről, és a grazi magyar közösségért végzett munkájáról.
Lendületesen és jókedvűen érkezik a megbeszélt találkozónkra Molnár András Graz egyik legrégebbi pékségébe, amely mára már a város legnépszerűbb kávéház-láncává nőtte ki magát. Megállapítja, hogy az adott kávézót mintha kicsit átalakították volna, amióta legutóbb ott járt, majd kiderül, hogy régről ismeri a cég tulajdonosát, akivel diákkorában gyakran utazott együtt Magyarországra.
Andrásnak sohasem jelentett problémát az osztrák és a magyar identitás összeegyeztetése: már az üknagyapja is az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében volt közjegyző. Édesanyja osztrák, édesapja családja pedig eredetileg Békés megyéből származott, ahol a nagyapja volt 1948-ig az utolsó alispán. Édesapja az 1956-os forradalom kitörésekor Szentendrén volt katona, részt is vett a harcokban, majd a forradalom leverése után, 18 évesen Grazba menekült és ott is telepedett le. Sokakkal ellentétben András egész gyerekkorában rendszeresen járt Magyarországra: már a keresztelőjét is Öcsödön tartották, később minden nyáron heteket töltött az unokatestvéreinél Szentendrén, és ezek az időszakok a legszebb gyerekkori emlékei közé tartoznak.
Mindezt annak köszönhették, hogy édesapja volt az első 56-os menekült Grazban, aki megkapta az osztrák állampolgárságot, ami lehetővé tette, hogy külföldre, így Magyarországra is utazzanak. Csavar a történetben, hogy az állampolgárság kérelmezésével édesapjának eredetileg más célja volt: „édesapám korábban, még magyar színekben, öttusa aranyérmes lett a diákolimpián Ausztráliában, és a disszidálás után, már osztrák versenyzőként szeretett volna indulni a római olimpián. Szerencsétlenségére az állampolgárságot ugyan még megkapta, de közben Ausztriában elfogadtak egy törvényt, amely szerint nem lehettek osztrák válogatottak azok a sportolók, akik korábban már más ország színeiben elindultak nemzetközi versenyen. Ráadásul nem elég, hogy nem versenyezhetett, még életében másodszor katonának is behívták, sőt, orvosi tanulmányai befejezése után a meglevő magyar érettségi mellé pótlólag le kellett tennie az osztrákot is, így duplán eleget tett az új állampolgársággal járó kötelezettségeknek.” – meséli édesapja történetét András.
Ő maga jogásznak tanult, egyetemistaként összesen két évet töltött ösztöndíjasként Budapesten az ELTE Jogi Karán, és közben az Osztrák Nagykövetségen dolgozott. Az egyetem elvégzése után hamar csatlakozott az Osztrák Néppárthoz és politikai karrierbe kezdett. A 2008-as önkormányzati választásokon került be a városi képviselő testületbe, amikor is a korábbi listás választások után közvetlenül is lehetett szavazni a képviselőkre. Ezen a választáson már a helyi magyar közösség tagjai is részt vehettek, mint az Európai Unió állampolgárai, és fontos szavazóbázist jelentettek a magyar ügyeket szívén viselő Andrásnak.
Politikusként arra a legbüszkébb, hogy a grazi St. Leonhard kerület elöljárójaként elérte, hogy a kerületi August Mathey parkban végre megépüljön a sokak által hiányolt sportpálya, amely azóta is fontos találkozóhely a közelben lakó fiataloknak. Emellett több ügy mentén is igyekezett támogatni a helyi magyar közösséget.
„Egyénileg nagyon nehéz boldogulni, a megfelelő hátszélhez pedig nem elég kívülről látni a rendszert, belülről is ismerni kell a működését.”
-vallja.
Példaként említi az anyanyelvi oktatás ügyét: sajnálatos módon régebben sok iskolában vagy nem tájékoztatták a szülőket időben erről a lehetőségről, vagy az iskolában leadott jelentkezési lapok tűntek el valahol az oktatás bürokráciájának útvesztőjében. Ő pedig, városi képviselőként, úgy döntött, maga gyűjti össze a jelentkezési lapokat, és saját kezűleg adja le őket az Oktatási Igazgatóságnál, aminek következtében az elvárt módon elindulhattak több helyen is az órák.
Az anyanyelvi oktatás ügyének felkarolásán túl másban is igyekezett segíteni a grazi magyar közösséget. Észrevette például, hogy a Grazban élő magyarok – és persze nem csak a magyarok -, sokszor jóval a végzettségük alatt találnak csak munkát, mert nem elegendő a német nyelvtudásuk ahhoz, hogy azonnal az eredeti szakmájukban helyezkedjenek el. Az ő támogatásukra kezdeményezte olyan esti német nyelvtanfolyamok indítását, amelyek alatt gyerekfelügyeletet is biztosítottak, így család és munka mellett is részt lehetett venni rajtuk. Szintén az ő nevéhez fűződik a Grazban letelepedők számára összeállított, hasznos információkat tartalmazó üdvözlő csomag és egy ingyenes grazi idegenvezetés, amelyen az újonnan érkezők a saját anyanyelvükön tudtak részt venni. Ugyancsak neki köszönhető az, hogy ma már a főbb grazi városi könyvtáraknak jelentős számú magyar nyelvű könyvállománya van, és köztük megtalálhatóak a legújabb és legnépszerűbb gyerekkönyvek is.
Mindezzel párhuzamosan fontosnak tartotta a Magyarországgal való kapcsolatok erősítését is. 2009 májusában két magyar minisztérium bevonásával nagyszabású magyar kulturális hétvégét szervezett, amelyen maga Esterházy Péter is szerepelt, bemutatták Bodó Viktor rendezésében Peter Handke „Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról” című darabját a Grazi Városi Színházban, és fellépett a Harcsa Veronika Quartet is. A 2003-as grazi tapasztalatokkal próbálta segíteni a testvérváros Pécset, amely 2010-ben lett Európa Kulturális Fővárosa, és a magyarországi turizmust népszerűsítő fesztivált szervezett Graz főterére.
A grazi magyarok története persze sokkal régebbre nyúlik vissza, mint az 56-os menekültek érkezése, akikhez András édesapja is tartozott. A stájerországi magyarok 1888-ban alapították meg a Gráci Magyar Egyesületet (GME), amely Európa egyik első, „külföldön” élő kisebbséget tömörítő szervezete volt. Az 1956-ban Grazba érkező magyar diákok 1957-ben Magyar Egyetemisták és Öregdiákok Klubja (MEÖK) néven szintén megalapították a saját egyesületüket. Bár a két egyesület közti viszony sokáig nem volt felhőtlen, ez ma már a múlté. 10 évvel ezelőtt a GME-nek Molnár András, a MEÖK-nek pedig jó barátja, Kovács Dénes lett az elnöke, akik a régi sérelmek továbbgörgetése helyett az együttműködés mellett döntöttek. Közösen szerveztek minden évben nagysikerű nyári bulit a helyi magyaroknak, a két egyesület Kovács Dénes távozása óta is együtt emlékezik meg október 22-én a grazi dómnál az 56-os forradalomról, és a grazi magyar közösséget összefogó hagyományok fenntartásában, az immáron 135 éves múltra visszatekintő grazi magyar bál szervezésében, és a Gráci Magyar Újság kiadásában is támogatják egymást.
Molnár Andrást a magyarság identitásának, illetve kulturális közösségének megőrzéséért végzett munkájáért a Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki Sulyok Tamás, magyar köztársasági elnök. A kitüntetést Szilágyiné Bátorfi Edit nagykövet adta át 2024 szeptemberében. András nagy elismerésnek tartja a díjat, de mindig hangsúlyozza, hogy mindez nem lett volna lehetséges az 56-os generáció fáradhatatlan közösségépítő munkája, valamint a mai segítői nélkül, akik önkéntesen dolgoznak vele együtt az egyesületben.
Fotók: Molnár András, Gazdik Anna