„Magyar maradhattam mindvégig”

Ez a rovat olyan Ausztriában élő, ismert és elismert embereket szólaltat meg, akiknek közük van a magyarsághoz, hiszen anyanyelvük, netán második nyelvük, a gyerekkorukat juttatja eszükbe, a jelenüket és a jövőjüket jelenti, akik olykor magyarul álmodnak, ébrednek. Ezúttal Mentsik Szilvia válaszolt kérdéseinkre.

Fontos-e, hogy nemzeti hovatartozását vállalja, őrizze magyarságát?
Minden olyan ember számára, aki valamiért a hazájától távol él, különösen fontos az identitása, annak megőrzése, hogy ne olvadjon fel abban a közegben, társadalomban, ahova az élet sodorta, vagy ahova szándékosan került, ahol él.

Kezdetektől sokat jelent számomra magyarságom, 1991 óta, elég régóta élek Bécsben, két kisgyerekkel érkeztünk sok évvel ezelőtt. Már akkor felmértem: nekem rendkívül fontos lesz, hogy a gyerekeim is megőrizzék magyarságukat, mi pedig ne veszítsük el. Így, a családban a magyar nyelvet használjuk. Szerencsére, a párommal elértük, hogy a fiaink egymás között, lassan harminc éve, kizárólag csak magyarul beszéljenek. Bízom benne, hogy az unokáimat is így nevelik majd fel, és ők is megtartják magyarságukat. Nemcsak azoknak fontos az anyanyelv, a kultúra megőrzése, akik elszakadnak hazájuktól, azoknak is, akik Magyarországon, a határokon belül élnek, néha szükséges, hogy elgondolkodjanak azon: magyarnak lenni nem ajándék, tenni kell érte.

Megéli-e az összetartozást Ausztriában?
Erre nagyon nehéz válaszolni. Én olyan közegben dolgozom, az Amapedben (Ausztriai Magyar Pedagógusok Egyesülete), a Kerekasztalban (Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztala), és az „Europa”-Clubban, ahol nagyon fontosnak tartjuk az összetartozást, az egymás iránti tiszteletet. Kiváltságos helyzetben vagyunk, hiszen ezek a közösségek megtartóak, összetartóak. Tapasztaljuk, hogy a közeli-távoli környezetünkben vannak olyanok, akik sajnos, nem az összetartozást, a közös érdeket tartják a legfontosabbnak, inkább az egyéni előnyszerzést helyezik előtérbe, így adódnak súrlódások. Abban bízom, hogy a következő generáció fiataljai talán önzetlenebbül tudnak egymással dolgozni, egymással együtt élni.

A magyar identitás (kultúra, nyelv, történelem, vallás, hagyomány, iskoláztatás, stb.) mennyire határozza meg mindennapjait munkájában, családjában, barátaival?
Büszke vagyok, hiszen úgy sikerült életem jelentős részét leélnem, hogy a kezdetektől tudtam magyar közösséghez tartozni, a családomban is megőriztük a nyelvet, és úgy érzem, hogy az Amapeden, a Kerekasztalon, és az „Europa”-Clubbon keresztül sikerült tevékenyen részt vennem a magyar közösségek életében. Ami különösen értékes számomra, hogy az egyházakkal való kapcsolat is megmaradt. Az ember életében talán legfontosabb az, hogy az iskola, a templom, illetve a kultúra megmaradhasson anyanyelvén.

A családban a nyelv továbbörökítése, de a kultúra átadása is elemi feladat, főleg egy ilyen gazdag folklórral és kultúrával rendelkező nemzetnél, mint a magyar.

Járok Ausztriában moziba, színházba, a nyelvi közeg eleve adott, Bécs csodálatos város, de óriási szerepe van annak, hogy a magyarság élénk, kulturális életet él, magyar nyelvű rendezvény bőven van. Nem elhanyagolható, sőt, kiemelkedő jelentőségűek számomra az ünnepeink. Számos olyan nemzeti ünnepünk van, – Október 23-a, Március 15-e, Aradi vértanúk napja, és még sorolhatnám-, amelyeket örökségül adhatunk azoknak a gyerekeknek, akik már itt nőnek fel. „A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk, gyökerek és szárnyak.” (Goethe) – ez az én hitvallásom.

Jelenleg készülünk az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulójának megünneplésére, amelyet november 6-án tartunk a Kerekasztal tagegyesületeinek szervezésében. A közreműködő egyesületek nemcsak koordinátorai, hanem tevékeny részei is a műsornak: emléket állítunk a hősöknek, köszönetet mondunk Ausztriának, hogy befogadta a menekülőket. Készítünk egy dokumentumfilmet a még közöttünk élő ´56-os magyarokkal, a Délibáb néptáncosai táncszínházzal lépnek majd fel. Másodszor alakul úgy, hogy a bécsi magyarság együtt ünnepel, ennek rendkívül örülök. Hosszú-hosszú éveken keresztül versengés volt: itt is rendeztek műsort, ott is volt esemény, rohangáltunk egyik helyről a másikra. Idén közösen, nyugalomban emlékezünk. Úgy gondolom, komoly jelentősége van, hogy ezt sikerült elérnünk. Reméljük a járvány nem akadályozza meg, hogy személyesen találkozhassunk.

Anyanyelvünk a legfontosabb identitásképző tényező, hol és mikor használja a magyar nyelvet?
Szerencsés ember vagyok, hiszen a munkám a hivatásom: a közösségi munkavégzés mellett a bécsi Oktatási Hivatalban dolgozom, magyar nyelvet tanítok több osztrák iskolában, igyekszem átadni ennek a színes, nyelvi kommunának, ami itt, Bécsben található, mindazt, amit én értéknek tartok. Úgy érzem, ez egy privilégium, megtiszteltetés, hogy megtaníthatom egy szír vagy bangladesi, vagy bármilyen nemzetiségű kislánynak, kisfiúnak hogyan kell csárdást táncolni, általam tudják, ki a gulyás, elsajátították a magyar nyelv alapjait, köszönnek, bemutatkoznak, ismerik a színeket, tudják, hol van Budapest. Ezt én élvezem, boldog vagyok, hogy a sors, vagy a jóisten segített nekem: a hétköznapjaimban is a magyar nyelvvel és kultúrával foglalkozhatom.

Mikor érzi magát magyarnak?
Mindig.

Mentsik Szilvia két, felnőtt fiú édesanyja, úgy nevelte fel őket, hogy ők is megtartották magyarságukat Ausztriában. Bármikor lelkesen utazik Magyarországra, a Balaton a szűkebb hazája, örül, ha ott töltheti szabadidejét. Van egy labrador kutyája, ő kétnyelvű: németül és magyarul is ért, szót fogad.

Boldog, mert az az óriási lehetőség megadatott életében, hogy egy magyar, – magyar-népművelő szakos – diplomával Ausztriában is megállta a helyét, és nem utolsó sorban magyar maradhatott az élete, miután Magyarországról Bécsbe költözött.