Mostanában a felnőtteknek sem túl jó

Hosszú múltra tekint vissza, és a magyarországihoz képest sok esetben teljesen eltérő kihívásokkal szembesül az Ausztriai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat. Karvansky Mónika lelkésznő nem csak erről mesélt nekünk, hanem betekintést engedett egy konfirmációs oktatásba, és meghívott bennünket az azt követő istentiszteletre.

Szűnni nem akaró eső cseppjeit fújja az arcomba a szél, amikor megállok a Dorotheergasse és a Stallburggasse sarkán álló református templom előtt. A gyönyörű épület 1784-ben készült el, neobarokk homlokzatát 1887-ben kapta meg, és több mint száz éve tartanak benne magyar református istentiszteletet. Világégések, forradalmak, menekültváltságok és világjárvány zajlottak ez alatt a bő évszázad alatt, és ezek a viharos idők számos magyart – itt élőt vagy ide menekülőt – sodortak a belvárosi templom spirituális biztonságot ígérő falai közé.

A templom oldalépületének sokat látott zöld kapuján belépve kis udvarba jutok, ahol világító ablakok mutatják, hogy hol folyik a konfirmációs oktatás. Négy megilletődött tinédzser ül bent egy nagy asztal körül, a lelkésznő éppen a hobbijaikról kérdezi őket. Én a komédiákat szeretem – mondja az egyik kislány. „Ebben a világban én is szívesen nézek vidám dolgokat” – válaszol a lelkésznő, majd hozzáteszi: „Tudjátok, mostanában a felnőtteknek sem túl jó. Ilyenkor pedig kell kapaszkodó az életben, ami stabilitást ad. Ezt pedig az Istenbe vetett hit adhatja meg az embernek.”

A konfirmációs oktatás végeztével, az istentisztelet előtt van egy fél óránk, hogy egy kicsit beszélgessünk az lelkigondozó szolgálatról, ami régóta fontos intézménye az ausztriai magyar reformátusoknak.

Rólunk.at: Jelenleg mekkora a közösségük?

Karvansky Mónika: Én egy évben ezer és ezerötszáz közötti emberrel kerülök kapcsolatba a különböző szolgálatokon – például esküvő, keresztelés, temetés, istentisztelet vagy jegyesoktatás – keresztül. A közösségünk növekszik, a covid járvány alatt pedig nagyon összekovácsolódott és összetartóvá vált.

Rólunk.at: Hogyan fogadott el a gyülekezet egy nőt lelkészként?

Karvansky Mónika: Ebben a gyülekezetben én vagyok az első nő, aki lelkészi szolgálatot végez, de a gyülekezet számára nem volt kérdés, hogy nő vagy férfi-e a lelkész, kezdettől fogva elfogadtak. Ebben bizonyára az is szerepet játszik, hogy elődömmel, Soós Mihállyal tíz évig dolgoztunk együtt. Ő több mint ötven évig volt a magyarok lelkésze, és át tudta adni nekem azt a gyakorlati tudást, hogy hogyan kell egy diaszpóra gyülekezetet vezetni. Ez ugyanis nem egy átlagos gyülekezet, ahol úgy vannak a dolgok, mint egy faluban. Tapasztalat és gyakorlat kell ahhoz, hogy az ember jól tudja végezni, átlássa a körülményeket, és meg tudja oldani a problémákat.

Rólunk.at: A konfirmációs oktatáson intenzív empátiával fordul a gyerekek felé. Nem túl korai a kamaszok számára a konfirmáció időpontja?

Karvansky Mónika: Nehéz kérdés, és az én helyzetem ebben is rendkívüli. Olyan fiatalokkal dolgozom, akik nem olvasnak és nem tanulnak magyarul. Így egy más nyelv gondolkodásmódjába is bele kell szoktatnom őket, és egy idegen területet kell megismertetnem velük. A célom az, hogy ne csak megismerjék ezt, hanem meg is találják benne önmagukat és a kapcsolatot Istenhez. Erre külön módszert dolgoztam ki a gyakorlat és a tapasztalatok alapján. Nem is nagyon követhető az ajánlott didaktikai módszer és tananyag, mert ilyen helyzetben nem működik, és nincs eredmény. Így pedig pár hónap múlva már csillogó szemmel állnak ott, és megtettünk egy utat. Ez azonban csak az útnak a kezdete. Mert a keresztyén élet nem azzal kezdődik, hogy itt mindent megtanulunk. Hiszen sokat kell tapasztalni, tudni, látni az életben, hogy a hit mélyüljön. Az én feladatom, hogy lerakjam az alapokat és a magokat elvessem, és az beérik, ezt látom az előző évfolyamok tapasztalatából.

Rólunk.at: Beszéltünk arról, hogy a világ nagyon megváltozott körülöttünk. Milyen új problémákkal szembesül a lelki gondozás során?

Karvansky Mónika: Kicsit pontosítanom kell: a nevünkben a Lelkigondozó Szolgálat hivatalos jogi megfogalmazás, a huszadik századból jön, amikor volt egy egész nyugat-európára kiterjedő Lelkigondozó Szolgálat. Ez nem jelenti azt, hogy mi kizárólag a lelkigondozásra specializálódunk, bár a gyakorlat azt mutatja, hogy tényleg nagy szükség van rá. Erre mindig is szükség volt, korábban a menekültek között, de ma is. Eleve olyan területen dolgozunk, ahová az emberek jöttek, valamit ott kellett hagyniuk, valami elszakadt, valami távolra került, mint például a családi kapcsolatok és az otthoni élet. Egy újat kell felépíteni és ez mindig konfrontációval jár. Az emberek a kultúrsokk négy, antropológiából ismert fázisát élik át ilyenkor. Ezt nekem a gyakorlatban át kell látnom és meg kellett tanulnom, hogy lássam kit hová helyezzek, melyik fázisban van. Így tudok segíteni neki a lelki gondozásban. Mostanában erre egyre nagyobb az igény. Ha mellettem lenne öt-hat kolléga, még akkor sem bírnánk azt az igényt, ami a lelkigondozás iránt megnyilvánul. Minden generáció és társadalmi réteg érintett, fiatalok és idősek, magas beosztásban dolgozók és egyszerű emberek egyaránt.

Rólunk.at: Újévi üzenetében kiemelten foglalkozott az elfogadással. Miért?

Karvansky Mónika: Nagyon fontos dolog nálunk az elfogadás és a befogadás. Az istentiszteleteken sokszor hajléktalanok is részt vesznek. Mindenkit egyformán kezelünk és segítjük egymást. Arra különösen figyelek, hogy melyik embert melyik élethelyzetben hogyan tudom segíteni, a háttérben ezt intézem és mozgatom. Mindenkinek éreznie kell, hogy akár lelki, akár egzisztenciális problémával jön hozzánk, amiben tudunk, segítünk.

Közeleg az öt óra, a sekrestyén keresztül átmegyünk a templomba és rövidesen kezdetét veszi az istentisztelet. Közel harmincan, többségében idősebbek ülnek a padokon és hallgatják a prédikációt, ami Máté evangéliuma 16, 13-17 igéi alapján arról szólt, hogy „az emberek kinek mondják Jézust?” Szó esik a materiális világban boldogságot kereső – és többnyire nem találó – modern társadalomról is. Az igehirdetést gyönyörű orgonaszó egészíti ki, és a hívek távozta után a lelkésznő arra biztat, hogy menjek fel a karzatra, és ismerkedjek meg a gyülekezet orgonistájával, Handl Györggyel. Az orgona bemutatása után, fülemben a pompás hangszer hangjával búcsúzom a Reformierte Stadtkirchétől, és kilépek azon a kapun, aminek kilincsét az elmúlt évszázad során számtalan magyar kéz koptatta fényesre.