Nem akart hegedülni – a hegedű lett az élete

Kilyénfalvi Gábor, a Délibáb Bécsi Magyar Kultúregyesület elnöke megkerülhetetlen alakja az ausztriai magyar közösségnek. Március elején zeiselmaueri műhelyében látogattuk meg, és ezúttal nem társadalmi szerepvállalásáról beszélgettünk vele, hanem arról, hogyan kísérte végig egész életét egy klasszikus hangszer: a hegedű.

A mesébe illő hangulat már a bejáratnál kezdődik: Geigenbau – áll a deszkakapura csavarozott tüneményes zománcozott táblán, a kertből loncsos kutya vágtat felém, Gábor dörmögve taszigálja odébb egy seprűnyéllel. Mintha csak egy magyarországi portán lennénk, pedig Zeiselmauerben vagyunk, Bécstől harminc percre. Itt lakik és munkálkodik a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával kitüntetett hegedűkészítő mester, akinek élete olyan kacskaringós utakon vezetett az alsó-ausztriai falucskába, mint egy magyar népdal cifrázott dallama.

Gábor a konyhába invitál és teával kínál, én az asztalon heverő, viharvert hegedűt vizsgálgatom. Az egy 1793-ban készült Franz Fuchs, nézd meg a feliratot benne – veti oda a világ legtermészetesebb módján, én pedig lemerevedek, mintha áram ütött volna, hiszen nem kevesebb, mint 230 éves, újjáéledésre váró hangszert fogok a kezemben. Olyan száznyolcvan-kétszáz hangszer, és körülbelül hetvenre való anyag van itt a házban – magyarázza mosolyogva, miközben én a konyhaszekrényre ragasztott fényképeket vizsgálgatom. Édesanyám, nagyapám és a bácsi – sorolja Gábor az életét meghatározó személyeket, kicsit arrébb tolja az asztalon heverő brácsát, elém teszi a forró teát, és mesélni kezd:

Négy és fél éves korában, 1963-ban kezdett el hegedülni, miután Szegedről Ajkára költöztek, hogy zenetanár édesanyja zeneiskolát hozzon létre ott, amit aztán több mint harminc évig vezetett. Gábor útja az óvodából, majd később az iskolából minden nap a zeneiskolába vitt, és ott hamar kiderült, hogy nem csak a hallása jó, de énekelni is szépen tud. Ma sem tudja miért, de akkoriban úgy tartották, hogy ezek a képességek a vonós hangszerek tanulásához jelentenek előnyt, így került kezébe a hegedű. Mire a konzervatóriumival egyenértékű zenei végzettséget adó érettségiig eljutott, már a gimnázium fesztiválgyőztes zenekarának koncertmestere volt. A zenét, a hangszert, a hegedülést rajongásig szerette, a gyakorlást viszont annál kevésbé. Sportos, eleven gyerek volt, tíz percet nem tudott egy helyben ülni, nem csoda, hogy érettségi után bejelentette: ő bizony testnevelő-történelem szakos tanár szeretne lenni. Édesanyja, aki jól ismerte a tanári pálya buktatóit azt mondta erre: fiam, ne legyél tanár, abból nem fogsz megélni.

Hát akkor miből? A választ az édesanya egyik budapesti útja hozta meg. A zeneiskola hangszereit mindig egy budapesti hangszerésznél vásárolta és javíttatta, akinek az üzletében ki volt akasztva a végzett hangszerkészítők tablója. Így született meg a gondolat: legyen hangszerkészítő a gyerek!

Életemben egy szöget nem vertem még be! – volt az ifjú Kilyénfalvi dacos válasza a felvetésre. Aztán mégis beleegyezett, hogy elmegy a felvételire, azzal a feltétellel, ha az nem sikerül, akkor mehet a Testnevelési Főiskolára. El is utazott a felvételire a Zeneakadémiára – csak éppen a kihirdetett időpontnál egy héttel később. Az elpasszolt lehetőség egyáltalán nem rendítette meg, sőt, vidáman indult volna haza, hiszen ezzel megnyílt az út a TF felé. A műhelyből azonban utánaszólt egy későbbi pályatársa: gyere, látogassuk meg Feri bácsit, tegnap vitték be kórházba, azért csak ismerd meg az öreget. Lakatos Ferenc – a bácsi – volt a hangszerkészítők oktatómestere, akit sok évtizeden keresztül Magyarország legjobb, legprecízebb és legbiztosabb kezű restaurátoraként tartottak számon. A kórházban az öregúr az ágy szélére ültette Gábort, és tekintetét egy pillanatra le nem véve a fiúról, szeretettel, odafigyeléssel kérdezgette – két hosszú órán keresztül. Aztán elbúcsúztak, és Gábor visszavonatozott Ajkára.

Mégis tanár leszek! – hallhatták a szülők a pesti kanyar után, és Gábor ment is felvételizni úszásból, futásból, meg a többi tárgyból. A pontszámok stimmeltek, minden készen állt a sikeres felvételihez. Két hét múlva viszont levelet hozott a postás: felvették egy budapesti hangszerkészítő céhhez tanoncnak. De miért nem a Zeneakadémiára, hiszen oda jelentkezett? A választ az édesanya derítette ki, kitartó telefonálgatással. Ahogy akkoriban mondták: „pártvonalon” próbáltak bejuttatni valakit a zeneakadémiai képzésre, Lakatos Ferenc keze alá, ezért ott már nem volt hely. Viszont a kocka rövidesen fordult: a bácsinak ugyanis annyira megtetszett a kórházi beszélgetés alapján az ajkai fiú, hogy végül szembeszegülve a felsőbb akarattal őt választotta.

Véletlen? Szerencse? A sors keze? A választ a mai napig keresi Gábor, de egy biztos: ez a fordulat olyan szériát indított be, ami vitte őt tovább, igen, kacskarigósan, cifrázva, mint a hegedűszó.

A dolog tehát eldőlt, hangszerkészítő lesz. Nyárra lement Szegedre, ahol a szabadtéri játékon statisztált. Vonzotta a színpad, a közösség, hogy részese lehessen valaminek, ami nem csak neki okoz örömet, hanem másoknak is. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, sok emberrel ismerkedett meg ott, és valaki elmesélte neki, hogy létezik Budapesten egy nagy hírű amatőr kórus, a Jeunesse, de nagyon nehéz oda bejutni. Vége lett a nyárnak, megkezdődött a tanítás, és az első órán elmesélte padtársának, hogy ő sajnos senkit nem ismer a fővárosban. Ide figyelj – mondta neki a másik hangszerész tanonc – én járok egy kórusba, gyere el velem a következő próbára.

A véletlen? A szerencse? A sors keze? Gábor így került be a Jeunesse-be, és édesanyja, nagyapja és a bácsi után megint egy szigorú, de nagy szívű közösségépítő ember, a kórusvezető Ugrin Gábor szárnyai alá sodorta az élet. Szabadidőben kórus, napközben iskola, ez volt a menetrend, és a kíváncsi suhanc lelkesen tanulta a hegedűkészítés fortélyait. Nincs megoldhatatlan – tanította neki nagy türelemmel a bácsi, és a fiú, aki korábban egy szöget sem tudott beverni, egyre szebb munkákat adott ki a kezéből. Megtanulta, hogy a problémát körbe kell járni. Látta, hogy a pontosság és a precizitás elengedhetetlen ahhoz, hogy olyan hangszer kerüljön ki a kezei közül, ami nem csak szépen szól, hanem sok-sok évtizedig problémamentesen szolgálja gazdáját. A bácsi megértette vele, hogy nem szégyen elrontani valamit, hisz abból tanul. Pedig ő tökéleteset akart, mindig mindenből. Gáborka ne mutasd meg! – korholta sokszor az öreg, mert ő minden munkafázis után meg akart bizonyosodni arról, hogy jól csinálta.

Nagyszerű, inspiráló közösség volt ez, akárcsak a Jeunesse, ahová hetente kétszer járt próbálni. Aki azt hiszi, hogy ott kipihenhette magát, téved. Habár amatőr kórusnak számított, a minőségi elvárások óriásiak voltak. Ugrin tanár úr betonkemény volt, nagyobb fellépések előtt úgy trenírozta a nyolcvan tagú kórust, hogy négyfős csapatokra osztotta őket, megadta a kezdőhangot a zongorán, majd kíséret nélkül, hogy ne legyen kapaszkodó, mindenkinek magában kellett énekelnie. Végül akire rámutatott a kórusvezető, annak kellett hangosan folytatnia a művet. A tanulás és a próbák töltötték ki a napot, mert Ugrinnak és a bácsinak is csak száz százalék volt elég, mindketten azt vallották: a minőségben köztes megoldás nem létezik.

Kemény időszak volt, Gábor azt mondja róla, hogy ez a két ember – akik nagyon hasonlítottak nagy szívű, de kemény nagyapjára – szétkalapálta azt, aki korábban volt ő, és összerakta újra. A bácsi nem szépítgetett, kendőzetlenül kimondta, amit gondolt, ha hibát látott. Ugrin tanár úr pedig néha a kottatartót is elhajította dühében, ha a dallamok nem az elképzelése szerint csendültek fel. Az ifjú siheder akkor nehezen viselte ezt, ma már tudja, hogy így tanulta meg a maximalizmust, a megalkuvás nélküli minőségkeresést. Közben a Jeunesse-szel – aminek tagjai a mai napig tartják a kapcsolatot – bejárta Európát, a Zeneakadémián pedig tanulta a mesterséget.

A sok tennivaló mellett azért picit a a sport, a foci szeretete is megmaradt – és egy zenekedvelő fiatalember vajon hol máshol rúgná a labdát, mint az Operaház focicsapatában. Ez a csapat pedig évente kiutazott Zürichbe, az európai operák bajnokságára. Amikor Gábor harmadszorra utazott velük, a visszaúton megálltak Bécsben bevásárolni, és leparkoltak a Himmelpfortgasséban. Az autó őrzését rá bízták, és egy idő után észrevette, hogy az út túloldalán egy hegedűkészítő elegáns kirakata csillog. Átment, bement, és a kijövő tulajdonosnak tört németséggel elmondta, hogy rövidesen végez, és gyakornoki állást keres. Az pedig hitetlenkedve csapta össze a kezét: Maga honnan tudja, hogy tegnap mondott fel az egyik emberem?

Mindenki döntse el, hogy a véletlen, a szerencse vagy a sors keze keverte-e a lapokat megint, de a lényeg az, hogy a frissen mestervizsgázott Kilyénfalvi a Zeneakadémia támogatásával megszerzett útlevéllel rövidesen kivonatozott Bécsbe, táskájában a szerszámaival. Fél nap próbamunka után felvették, és következett két dolgos esztendő a császárvárosban. Gábor a bácsitól tanult minőségre törekedett – munkaadója viszont az üzletre, így két év múlva megint a Zeneakadémia műhelyében gyakorolta a mesterségét Kilyénfalvi. Kevéske szabadidejében két-három hetente hosszú hétvégéken egy Ausztriában megismert angol barátjának, Jacob Saundersnek dolgozott, akkoriban ezzel többet tudott keresni, mint Magyarországon, teljes munkaidőben.

Talán egy év sem telt el, amikor a véletlen, a szerencse vagy a sors keze újra közbeszólt. Jacob tudomására jutott, hogy a cseh határtól nem messze, Zwettlben, hegedűtanárt keresnek. Gábor felesége pedig hegedűtanár volt, így gyors döntés született, és egy nap múlva már a kis alsó-ausztriai településen voltak. Ott a mai időkben már nem ismert mesevilág várta őket: a helyi órásmester üres házát béreltek ki, de a város lakossága négy nap alatt bebútorozta nekik, mosógéppel, hűtőszekrénnyel, ággyal, asztallal. Ezután a fogadtatás után nem lehetett Zwettlt nem megszeretni, 14 boldog év telt itt el Kilyénfalvi Gábor életéből. Énekelt a zwettli apátság kórusában és még két másik helyen, focizott a zwettli sörgyár csapatában, játszott a helyi amatőr színházi csoportban, így újra megtalált olyan tevékenységeket és közösségeket, amelyek Magyarországon is boldoggá tették. Első saját műhelyét két évvel az érkezésük után nyitotta meg a kisvárosban, és a szakmája miatt egzotikusnak számító figura vonzotta az embereket, híre szájról szájra terjedve jutott egyre messzebbre. Az ügyfelek szaporodtak, a kacskaringózás maradt.

Két költözés, három műhely és sok-sok év után a zeiselmaueri házban kötött ki a hegedűkészítő, ahol a földszinti műhelyben néha hajnal kettőig is ég a lámpa. Szépülnek, újjáélednek a beteg, törött hegedűk, és lassan megint elkészül egy új is. Azért lassan, mert az új hangszer készítéséhez még nagyobb nyugalom és koncentráció szükséges, mint a restauráláshoz. Amellett nem lehet mást csinálni, mondja, a gondolatok nem szaladgálhatnak, hogy jaj, még egy húrlábat ki kell cserélnem holnapig, aztán egy vonót is meg kell szőrözni. Másfelől a tapasztalat is gyűlik. A sok javítással szerzett jártasság megtanítja a hegedűkészítőt arra, hogy hol nem szabad hibázni, mik azok a megoldások, amik nem állják ki az idő próbáját. Nem csoda, hogy a bácsi is nyugdíjba menés után kezdett igazán a hegedűkészítéssel foglalkozni; Gábor is erre készül, de addig hátra van még néhány év. Eddig készített hegedűibe még nem írta bele a nevét, azt mondja, azoknak nincs olyan erős karaktere, még keresi magát, hogy megtalálja azt az egyéni stílust, ami egy Kilyénfalvi hangszer jellegzetessége lesz az utókor számára. Pedig eddigi hegedűi is bejárták a világot: van amelyik Dél-Koreában kötött ki, Bécsben is van természetesen, a legeslegelső pedig ott, ahol a történet kezdődött, a Zeneakadémián.

A pici műhelyben, a munkaasztalától balra van egy nagy tükör, mellette fotók, lelkének kedves emberektől. Mestere, Lakatos Ferenc is onnan néz le rá komoly tekintettel, és Gábor a közel fél évszázada, a Zeneakadémia műhelyében elhangzott korholás ellenére még ma sem bírja megállni, hogy néha a munkadarabot odafordítva ne kérdezze meg: Na, bácsi, ehhez mit szólsz?