1987 óta él Bécsben, kívülről és belülről ismeri Ausztriát és Magyarországot is. Kíméletlenül utánajár a Magyarországot érintő ügyeknek Ausztriában, de beszámol az osztrák közélet nagy érdeklődésre számot tartó, vagy éppen pikáns részleteiről a magyar olvasóknak, legyen az a szélsőjobb előretörése, a vasút problémái, vagy Priscilla Presley részvétele a bécsi operabálon. Földvári Zsuzsával, a HVG ausztriai és svájci tudósítójával beszélgettünk.
Rólunk: Idestova 37 éve tudósítasz Bécsből a HVG-nek, és mellette a Népszavának és az Élet és Irodalomnak is. Mennyire érdekes ma Ausztria a magyar hírfogyasztóknak?
Földvári Zsuzsa: Ausztria ma már korántsem olyan érdekes, mint a rendszerváltás idején volt, de azért bizonyos hírek átviszik a magyar olvasók ingerküszöbét. Szomszédos ország lévén ilyen téma például a közlekedés és a migráció. A múlt év végén sokakat felháborított, hogy a nagy késések miatt a Magyarországról jövő vonatokat Bécsben leállították, és csak átszállással lehetett tovább utazni. Erről természetesen én is írtam akkoriban, de azt sem hallgattam el, hogy Ausztriában is sok gond volt a vasút körül: a Siemenstől megrendelt új szerelvények nem érkeztek meg időben, így itt is sok késés és leállás volt. Botrány volt a közös osztrák-magyar vasúti társaság, a GYSEV körül is. A magyarok szerették volna átvenni az egész vállalatot, és eltávolítani a pozíciójából az igazgatónőt, de az osztrákok egyikbe se mentek bele. Aztán ugye választási év van Ausztriában, sokakat foglalkoztat, hogy egy szélsőjobboldali párt adja-e majd a kancellárt, vagy sikerül-e összefogni ellene. Hasonlóan nagy érdeklődésre tartott számot az osztrák identitás-mozgalom korábbi vezetőjének a szélsőjobboldaliak titkos potsdami találkozóján bemutatott nagyívű „remigrációs” terve, amely szerint milliókat kellene egyszerűen „hazaküldeni” Németországból. De azért könnyedebb témák is előkerülnek, például „Priscilla Presley, mint az idei bécsi operabál sztárvendége”.
Rólunk: Te hogy kerültél 1987-ben Bécsbe?
Földvári Zsuzsa: A férjem kapott egy féléves ösztöndíjat, kijöttünk, és itt ragadtunk. A gyerekeim 10 és 7 évesek voltak akkor, ők már mondhatni itt nőttek fel. Én eredetileg a Közgazdasági Egyetemre jártam, utána az Újságíró Akadémiát is elvégeztem, és a Világgazdaság nevű napilapnál kezdtem dolgozni. Akkoriban éppen hatalmas változások zajlottak Európában: az úgynevezett „keleti blokk” országait megérintette a rendszerváltás szele és az EU-hoz való közeledés lehetősége, azokban az években zajlott a bős-nagymarosi vízlépcső körüli konfliktus is, így a Világgazdaságnál úgy gondolták, hogy kifejezetten hasznos lenne egy bécsi tudósító. Az osztrákokkal való kapcsolat annyira fontos volt akkoriban, hogy a Népszabadság és a Kossuth Rádió is rendszeresen kért tőlem anyagokat, én pedig az újságírói múltam ellenére úgy éreztem, hogy bedobnak a mélyvízbe.
Rólunk: Hogy látod, hogy változott azóta a két ország viszonya?
Földvári Zsuzsa: A viszony a rendszerváltáskor sokkal felhőtlenebb volt, magyar politikusok sokkal gyakrabban látogattak Ausztriába, mint ma. Ez az érdeklődés állami szinten mára nagyon leapadt, konfliktusoktól terhelt lett, ezért inkább spontán indíttatású, regionális együttműködésekről beszélhetünk. Ettől függetlenül a kultúra terén továbbra is megvan a nyitottság: van színház-vendégszereplés, koncertek, a bécsi Collegium Hungaricum is remek programokat kínál, de mindez még sincs úgy előtérbe állítva, mint korábban, legalábbis a nagypolitika szintjén. Mindeközben az EU-tagsággal járó szabad munkavállalásnak köszönhetően ma több, mint 100.000 magyar dolgozik nyugati szomszédunknál, és jelentős részük itt is él; elmondhatjuk, hogy Ausztria a második hazánk lett.
Rólunk: Tudósítóként kívülről és belülről is látod mindkét országot, mindkét ország közéletét jól kell ismerned. Az információk egy része elérhető az újságokból és sajtótájékoztatókról, de a hiteles tájékoztatáshoz más forrásokra is szükséged lehet. Hogy lehetett külföldi tudósítóként kapcsolati hálót és főként bizalmat kiépíteni osztrák politikusok és más közéleti szereplők körében, úgy, hogy te magyarul írtad meg, amit mondtak, és a fordítóprogramok megjelenése előtt nem tudták egyszerűen ellenőrizni, hogy mi fog róluk megjelenni?
Földvári Zsuzsa: Ez nagyon jó kérdés. Természetesen követem mindkét ország híradó műsorait, és Ausztriában figyelem a regionális lapokat is, amik fölött a magyar sajtó jelentős része átsiklik. Ami a politikusokat illeti, itt nem olyan nehéz a közelükbe férkőzni, mint Magyarországon. Központi előírás ugyanis, hogy az állami alkalmazottaknak kötelező a tudósítókat nyílt szívvel fogadni, és van újságírószövetség az itt dolgozó külföldi újságíróknak is, ott is hozzá lehet jutni információkhoz. Persze itt is van olyan, aki elküld vagy leráz azzal, hogy „majd máskor”… Legutóbb ilyen volt például a Sopron közelében levő Schattendorf polgármestere, aki a falu melletti határátkelőt gyalogos átkelővé minősítette, így a környéken dolgozó magyarországi lakosok csak hatalmas kerülővel juthatnak el a munkahelyükre. Ő például nem nyilatkozott nekem, hiába mondtam, hogy lefordítom neki, amit írok, mert szerinte túl sok hazugság jelent már meg róla a magyar nyelvű sajtóban.
Rólunk: Osztrák újságírókkal dolgozol együtt?
Földvári Zsuzsa: Igen, vannak olyan osztrák oknyomozó kollégák, akikkel nagyon jó együttműködés alakult ki, a közös ügyekben rendszeresen kisegítjük egymást. Az információgyűjtés persze sokkal könnyebb lett azóta, hogy van internet. Korábban gazdasági ügyekben ki kellett kérni céges adatokat, szerződéseket, vagy a megfelelő politikusokat felkeresni. Hannes Androschnál például vagy háromszor voltam, ha ő belelendül, nagyon sokat beszél, nála egymásnak adtuk a kilincset. Vagy amikor a 2000-es évek elején az ÖMV bevásárolta magát a MOL-ba, és nem lehetett tudni, további részvényeket fog-e venni, vagy ezeket is eladja, tudtam, hogy be kell jutnom oda. Felhívtam a sajtóosztályt, kiderült, hogy a referensek közül sokan tudnak magyarul, velük is megmaradt aztán a kapcsolat. Két ügyről egyébként könyvet is írtam. „Csődbank a Kärntnerstrassén” című könyvemben a Magyar Nemzeti Bank bécsi leányvállalatának, a Central Wechsel und Kreditbanknak a visszás ügyeit tártam fel, míg a „Daraboló gyilkos”-ban annak a krimibe illő esetnek mentem utána, amelynek során magyar adótanácsadók segítségével brutálisan megöltek Budapesten egy neves bécsi filmrendezőt. Az egyik adótanácsadót egyébként láttam korábban, a Collegium Hungaricumban tolmácsolt az akkori magyar miniszerelnöknek, és még reklamált is, hogy a magyar állam nem fizette ki a munkáját.
Rólunk: A lapok, amelyekben te is rendszeresen publikálsz, nincsenek könnyű helyzetben ma Magyarországon. Te érzékelsz ebből bármit is?
Földvári Zsuzsa: Mivel ellenzéki lapokról van szó, nem kapnak állami hirdetéseket, és a cégek is csak nagyon óvatosan hirdetnek náluk. Az ÉS kapcsán volt is izgalom, hogy tovább tud-e létezni, de a HVG, ami a Világgazdaságból nőtt ki, és 1979 óta létezik, szerintem elég stabil ahhoz, hogy fennmaradjon.
Rólunk: A te újságírói aktivitásodon viszont egyáltalán nem látszik, hogy közben nyugdíjba mentél, folyamatosan jelennek meg a cikkeid az említett lapokban. Mik a terveid a következő évekre? Felmerül benned, hogy hazatérj Magyarországra?
Földvári Zsuzsa: A hazaköltözésen nem gondolkozom. A budapesti lakásomat eladtam, abból vettem a bécsit, de van egy házam Balatonfüreden, amit szintén az otthonomnak tekintek. Ott sok időt is töltök, hiszen cikkeket ma már bárhol lehet írni, nem kell mindenhol személyesen jelen lenni. A fiam egyébként Brüsszelben él, a lányom viszont Bécsben dolgozik pszichológusként, így tőle sem szeretnék nagyon távol kerülni. Az újságírást pedig örömmel folytatom, ameddig csak igény van rá.
Akár ez is tetszhet
