Nem akart német nyelvterületen maradni, mégis 1956 óta Bécsben él. Egy házban lakik a zöldövezetben, pedig sosem vágyott saját ingatlanra. Azt viszont már 8 évesen eldöntötte, hogy pszichoanalitikus lesz. Dr. Ligeti Veránál jártunk, aki minden nehézség ellenére életét csodák sorozatának tartja. Kiderült, miért maradtak férjével, Ligeti György zeneszerzővel (aki idén ünnepelné 100-ik születésnapját) mégis Bécsben, hogy találtak rá a házukra, és hogy miért szereti analitikusi munkáját egy színházhoz hasonlítani.
„Bécsnek Magyarországtól legtávolabbi pontján lakom” – igazít útba a telefonban Dr. Ligeti Vera pszichoanalitikus. A leírás stimmel, Bécs legnyugatabbra fekvő metróvégállomásától kell felkaptatni hozzá a dombra, annak is az utolsó utcájába, ahol a házakkal szemben már az erdő kezdődik. Vera, aki 93 évesen még mindig praktizál, a házában levő rendelőjében fogadja pácienseit, akik az analízis alatt madárcsicsergést hallgathatnak, és még a fővárosra nyíló gyönyörű kilátást is megcsodálhatják.
Vera sosem gondolta, hogy egyszer saját háza lesz Bécsben. Gyerekkorát Budapesten, az Alkotmány utcában töltötte, és városi gyerekként Bécsben is sokáig a belvárosban, az Obere Donaustraßén élt férjével, Ligeti György világhírű zeneszerzővel, – aki az idén, pontosan május 28-án ünnepelné 100-ik születésnapját – és fiukkal, Lukas-szal. Az éppen eladó, akkor rossz állapotban levő házat a városban mindenfelé csatangoló, kamaszkorú Lukas fedezte fel, és addig nem hagyta nyugton a szüleit, amíg azok fel nem hívták a tulajdonost, és el nem döntötték, hogy belevágnak a hitelkonstrukcióba. Vera, amikor 1999-ben befizette az utolsó részletet, csak nehezen tudott megbarátkozni a tulajdon gondolatával: „hiszen az az, amit folyton csak elvesznek az embertől” – összegzi tapasztalatait.
Ligeti Vera a vészkorszakot egy védett házban élte túl édesanyjával Budapesten, édesapját viszont elvesztette. 1948-ban, a rövid, demokratikusnak tűnő átmenet időszakában érettségizett, és, mivel 8 éves kora óta analitikus szeretett volna lenni, beiratkozott a Bölcsészkaron újonnan indult orvosi pszichológia szakra. „Veronka, ezt ne írd be” – suttogta neki az üvegfal túloldalán a tisztviselő, amikor a felvételi ívre apjához azt írta: „nem jött vissza”. A tisztviselőben pedig felismerte köztudottan nyilaspárti volt gimnáziumi matematikatanárát, aki őt mégis kedvelte.
Pszichológiai tanulmányait azonban nem sokáig folytathatta. 1949-ben megkezdődött a proletárdiktatúra kiépítése, a szakot megszüntették, a diákokat pedig, azzal az indokkal, hogy a pszichológia imperialista tudomány, amire a szovjet rendszerben nincs szükség, áthelyezték a pedagógia szakra. „A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története negyedik fejezetét a dialektikus és történelmi materializmusról még a halálos ágyamon is fel fogom tudni mondani” – jellemzi az egyetemi tananyagot Vera. Bár dolgozni kezdett a Statisztikai Hivatalban, mégsem kapott engedélyt, hogy otthagyja az egyetemet, így felvette a magyar szakot is, ami elviselhetőbbé tette számára ezt az időszakot.
Ebben az időben ismerte meg a közös baráti társaságuk révén későbbi férjét, Ligeti Györgyöt, aki akkoriban a Zeneakadémia fiatal tanára volt, és szintén meggyűlt a baja az államhatalommal. A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szervezetének helyi elnökeként azt az utasítást kapta egy ülés előtt, hogy nevezzenek meg 9 klerikális reakcióst a Zeneakadémiáról. Ligeti azonnal lemondott a tisztségéről.
A pár végül 1956-ban döntött az emigráció mellett. Azt a történetet találták ki, hogy Ligeti kezelésre szorul Benedek István professzornál a nyugati határon elhelyezkedő Aranyketrec nevű elmeosztályon, ahova Verának kell elkísérnie. Ehhez a Szabolcs utcai kórházból szereztek eltávozási ívet, a szovjet főparancsnokságon pedig lepecsételtették. A vonatról leszállva egyetlen fillér nélkül, hóban-fagyban, gyalog keltek át a határon, és menekültként a bécsi Rotschild kórházban, majd Vera egy gyerekkori barátnője szüleinek fűtetlen irodájában húzták meg magukat.
A második világháború borzalmai után eredetileg nem akartak német nyelvterületen maradni, ezért úgy tervezték, hogy rövid idő után tovább mennek az Egyesült Államokba vagy Kanadába. Erre minden esélyük megvolt, hiszen képesítésüknek köszönhetően előkelő helyen álltak a vízumigénylők listáján. Ami viszont ez után történt, csodák sorozata volt. Még 1957 telén Vera úgy döntött, megpróbálja folytatni pszichológiai tanulmányait a Bécsi Egyetemen. Éppen a lépcsőn baktatott felfelé Hubert Rohracher professzorhoz, hogy megkérdezze, beiratkozhat-e a szakra, amikor hirtelen valaki hátulról befogta a szemét, és a nevén szólította. A véletlenül éppen Bécsben tartózkodó Kardos Lajos professzor volt az, aki felismerte Verát, pedig csak fél évig tanította Budapesten, és szintén Rohracher professzorhoz igyekezett, akivel baráti viszonyt ápolt. Nem volt nehéz meggyőznie bécsi kollégáját arról, hogy vegye fel régi diákját, és még a budapesti tanulmányait is számítsa bele a követelményekbe.
Vera pontosan tudta, hogy még beletelhet egy kis időbe, mire a férje elismert zeneszerző lesz, ezért a megélhetésük költségeit jórészt neki kellett előteremtenie. A szerencse ebben is mellé szegődött. Bécsi tartózkodásuk harmadik napján elment egy kapualj mellett, ahol egy cédulán a következő feliratot fedezte fel: „World University Service”. Fel is ment a második emeletre, ahol két angol egyetemista magyar menekülteken próbált segíteni. Mivel Verának gyerekkorában sváb nevelőnője volt, és eredetiben olvasta Thomas Mannt, németül és angolul is gond nélkül ki tudta tölteni a kérdőívüket, így azonnal ott fogták tolmácsolni. Első napi fizetsége két konzerv kukorica és két tubus kondenz tej volt. Nem sokkal ez után az amerikai nagykövet felesége gyermekmegőrzőt nyitott a magyar menekültek gyerekeinek a bécsi Városháza közelében, hogy legyen hova menniük, amíg a szüleik a követségek előtt álltak sorban vízumért a jéghideg télben. A hely vezetője Verát kérte fel, hogy legyen az egyik segédje, így az étkezésük további két hónapra biztosítva volt.
Az amerikai kivándorlásból azonban mégsem lett semmi. Ligeti, aki Magyarországon el volt zárva a legújabb zenei irányzatoktól, meghívást kapott Herbert Eimertől az elektronikus zene fellegvárába, a kölni Westdeutscher Rundfunk rádió stúdiójába. A tervezett négy hónap helyett két évig maradt Kölnben, és közben az általa nagyra becsült Karlheinz Stockhausennel is megismerkedhetett.
Bár Ligetit először mint ígéretes zenetudóst tartották számon, „Artikulation” című, 1958-ban bemutatott elektronikus darabját már Stockhausen „Gesang der Jünglinge” című darabjával említették egy lapon. Első nagy sikerét az „Apparition” című művével aratta 1960-ban Kölnben az Internationale Gesellschaft für Neue Musik ünnepségén: „Exil-Ungar brachte die Überraschung” – állt a másnapi újság címlapján. A valódi áttörést azonban mégis az „Atmosphères” hozta meg számára, amelyet a Donaueschingeni Zenei Fesztiválon a szokásoktól eltérően meg kellett ismételni.
A Ligeti-házaspár végül 1963-ban mondott le hivatalosan is az amerikai emigrációról. Vera kéthetente járt az Amerikai Követségre hosszabbítgatni a kérelmüket, de az évek alatt férjéből elismert zeneszerző, belőle pedig sikeres pszichoterapeuta lett. Először menekült, kiskorú magyar gyerekekkel foglalkozott, akiknek beilleszkedési nehézségeik voltak, majd saját praxist nyitott. Bár klasszikus pszichoanalitikusként és következetes freudistaként egy kifutóban levő modellnek tartja magát, rendelőjében máig egymásnak adják a kilincset a páciensek. „Számomra a pszichoanalízis olyan, mint a színház, ahol állandóan improvizálni kell. A páciens határozza meg a témát, ő adja a végszót, és nekem abba a világba kell belehelyezkednem. Nagyon nagy érzelmi töltete van, de ugyanúgy, mint a színpadon, itt sem lehet minden érzelmet teljesen kiélni” – mondja.
Vera sokkal jobban szeret másokat hallgatni, mint saját magáról beszélni: „nincs annál érdekesebb, mint ha az embernek egész nap mesélnek” – jegyzi meg. A magánéletben is nagyon szerencsésnek tartja magát, hiszen a világon a legjobban azt élvezte, ha a férjével beszélgethetett, vagy őt hallgathatta, és a darabjait is máig nagyon szereti.
Magyarországgal kapcsolatos érzései ellentmondásosak maradtak. Életének első 26 évében, amíg Budapesten élt, egyik katasztrófa a másikat követte, de mégis könnyes lesz a szeme, ha a Himnuszt hallja, és férje halála után is a magyar költészet, például Babits Mihály versei jelentettek fogódzót számára. Ligeti György május 28-án lenne 100 éves – Ö1 Ligeti-súlypont, és Vera éppen szülővárosába készül a Budapest Music Center által szervezett egyhetes Ligeti 100 fesztiválra. A szervezők még Bécs legtávolabbi pontjára is szívesen eljönnek érte.
Akár ez is tetszhet
