Grazi otthonában látogattuk meg Dr. Vadon Máriát, aki a több mint 40 éves múltra visszatekintő Mindszenty-Vadon zarándoklat szervezésében való közreműködéséért kapott kitüntetést idén tavasszal, és az ehhez járó díszoklevelet ünnepélyes keretek között október 22-én vehette át Dr. Nagy Andor nagykövettől a bécsi Collegium Hungaricumban. Beszélgetésünk során nemcsak a legendás zarándoklatról tudtunk meg többet, hanem az is kiderült, hogyan szökött Mária a férjével és kislányával a hetvenes évek elején Jugoszlávián keresztül Ausztriába, és hogyan kerültek Felsőőrön keresztül végül Grazba.
Mariatrost Graz dimbes-dombos északkeleti kerülete, itt él Vadon Mária egy hangulatos faházban az erdő szélén, és itt magasodik a város fölé a Mariatrosti Bazilika is, ahonnan minden évben augusztus végén egy csütörtöki hajnalon útnak indulnak a zarándokok Mariazell felé. A házhoz vezető emelkedő kifog rajtunk, ezért inkább feltoljuk a biciklit a házhoz, ahol Mária a kertben vár ránk: épp a lehullott faleveleket gereblyézi össze, és a madaraknak szánt odúkat próbálja kitisztítani még a tél beállta előtt. A házban roskadoznak a könyvespolcok: német és magyar nyelvű könyvek, Jókaitól Márain és Ottlikon át Kertész Imréig, Závada Páltól Wass Albertig a magyar irodalom széles palettája sorakozik a házikönyvtárban. Egy kávé mellett először a külföldi létről és a gyerekirodalomról beszélgetünk, majd rátérünk a zarándoklatra.
1979-ben, amikor a zarándoklat elindult, még nem voltak a maihoz hasonló túrabakancsok és egyéb felszerelések, kísérőkocsiról pedig nem is álmodtunk – mesél a kezdetekről Mária. Az összesen körülbelül 110-120 kilométer távolságot 4 nap alatt teszik meg, ebből általában az első nap a legnehezebb: 35 kilométert kell gyalogolni hegyen-völgyön át, néhol nehéz terepen.
Mint azt sokan már tudják, a zarándoklat ötlete valójában egy fogadalomból származik. Mária később autóbalesetben elhunyt férje, Dr. Vadon Pál, az 1970-es évek közepétől aneszteziológusként dolgozott Grazban az intenzív osztályon. Egy nap egy kislányt vittek be hozzá, aki az akkoriban közlekedő nyitott hátú villamoskocsiban utazva súlyos fejsérülést szenvedett egy kanyarban. Pál megfogadta, hogy ha a kislányt sikerül meggyógyítania, elmegy gyalog Mariazellbe. A kislány a baleset után teljesen felépült, Pál pedig negyedmagával nekivágott az útnak. Időközben mások is csatlakoztak hozzá, előforult, hogy Magyarországról vagy egyenesen Amerikából is érkeztek résztvevők. A szervezést Pál halála után először Ugri Mihály, majd Csicsely Tamás és Pál egyik lánya, Schubert-Vadon Éva vették át, az utóbbi időben pedig Csicsely Tamás lánya, Noémi is csatlakozott hozzájuk.
Az akkori grazi magyar közösség nagy figyelemmel kísérte a Magyarország elhagyása után végül Bécsben letelepedő Mindszenty bíboros sorsát, akit 1975-ben bekövetkezett halála után a mariazelli templom Szent László kápolnájába temettek el. Holttestét 1991-ben szállították végső nyughelyére, Esztergomba. Ezért a résztvevők útjukat először Mindszenty-zarándoklatnak nevezték el, és később, Vadon Pálnak is eméket állítva keresztelték át Mindszenty-Vadon zarándoklatra.
Rólunk/Gazdik Anna: Mennyire veszel még részt a zarándoklat szervezésében?
Vadon Mária: Az én feladatom a háttérszervezés. A zarándoklat mindig hajnali 5-kor kezdődik egy misével a Gottscheer kápolnában a bazilika mellett, majd érkezésünk után egy misével zárul Mariazellben. Ezeknek a miséknek a szervezésében segítek, és a szálláshelyek lefoglalásában is közre szoktam működni. Jövőre például az egyik szakaszon más útvonalon kell majd mennünk, mert a Sommeralmon a megszokott szálláshelyünket át fogják építeni.
Rólunk: Te is rendszeresen teljesíted a 120 kilométeres távot?
Vadon Mária: Én 1986 óta veszek részt rendszeresen a zarándoklaton. Olyan is volt, hogy 4 napig esett az eső. Szívesen kell csinálni, másképp nem megy. Bevallom, idén néhány szakaszon beültem a most már rendelkezésre álló kísérőkocsiba.
Rólunk: A résztvevők inkább a régi graziak közül kerülnek ki, vagy sikerül fiatalokat is megnyerni erre a helyenként nehéz túrára?
Vadon Mária: Idén 15-en voltunk, szerencsére a kicsiktől a szeniorokig minden korosztály képviseltette magát. Két unokám is eljött. Érdekes viszont, hogy egyre több a magyarul egyáltalán nem vagy alig beszélő zarándok, például olyan osztrákok is csatlakoznak, akiknek a barátjuk vagy barátnőjük magyar családból származik.
Rólunk: Te hogy kerültél Ausztriába?
Vadon Mária: Ez egy már-már filmbe illő szökési történet. A férjem édesapja a második világháború után nem térhetett vissza Magyarországra, így Ausztriában élt. Mivel egyedül volt, ezért mi 1973-ban úgy döntöttünk, hogy szeretnénk kiköltözni hozzá akkor még három és fél éves kislányunkkal, ám mindannyian egyszerre sosem kaptunk útlevelet. Így először Jugoszláviába mentünk, és végül gyalog, a határátkelőnél az autók között jutottunk át Ausztriába. Próbáltuk megőrizni a nyugalmunkat, de belül mondhatni remegtünk a félelemtől. A jugoszláv határőrök nem foglalkoztak különösebben velünk, azt hitték, az egyik autóból szálltunk ki mellékhelyiséget keresni. Amikor az osztrák oldalon megkérdezték, mi járatban vagyunk, a férjem annyit mondott, telefonálni szeretnénk. Erre azt válaszolták: „-Tessék”, és egy telefonfülke felé mutattak. Mi pedig ezzel már Ausztriában is voltunk.
Rólunk: Valóban hihetetlen történet. Hogy kerültetek végül Grazba?
Vadon Mária: Először Bécsbe mentünk, majd a traiskircheni menekülttáborba kerültünk, mert még nem voltak hivatalos dokumentumaink. Az volt a szerencsénk, hogy abban az időben Ausztriában súlyos orvoshiány volt. Mivel a férjem már jól tudott németül, és én is azonnal elvégeztem egy intenzív nyelvtanfolyamot, hamar kaptunk állást a felsőőri kórházban. Az otthoni orvosképzésben minden diagnózist latinul is meg kellett tanulni, ez nagyon sokat segített, de emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor Alsóőrből jött egy magyarul beszélő bácsi, aki az anyanyelvemen szólt hozzám. Felsőőrben három év után letettük a szakvizsgát, és utána költöztünk át Grazba. Közben megszületett a második lányunk.
Rólunk: Milyen volt ebben az időben a kapcsolatotok Magyarországgal? Haza tudtatok menni?
Vadon Mária: Az eleje nagyon nehéz időszak volt. Úgy jöttünk el, hogy azt hittük, soha többet nem térhetünk vissza Magyarországra és soha nem láthatjuk majd az otthoni rokonokat. Szerencsére 4 év után megkaptuk az osztrák állapolgárságot, így már igényelhettünk vízumot, és beutazhattunk Magyarországra. Rendszeresen látogattuk az otthoni nagyszülőket, és lányaim sokszor nyaraltak a Balatonon az unokatestvéreikkel.
Rólunk: Könnyen be tudtatok illeszkedni Grazban?
Vadon Mária: Amikor mi idekerültünk, már népes magyar közösség verbuválódott össze főleg 56-os menekültekből, akik azonnal befogadtak minket. Hamar csatlakoztunk a magyar katolikus közösséghez is, ők jelentették a társaságot nekünk.
Rólunk: Sose gondoltál arra, hogy hazaköltözzél?
Vadon Mária: Ezt főleg a férjem halála után sokan kérdezték tőlem, de ez nekem akkor már elképzelhetetlen lett volna. Kialakult itt egy életem, amit teljesen fel kellett volna adni, és otthon mindent elölről kezdeni. Sok osztrák barátom is van, szívesen járok színházba, operába, koncertekre, vagy egyes magyar rendezvényekre. És persze, amióta nagymama vagyok, az unokáimmal is szeretnék sok időt tölteni. Éva lányom Burgenlandban lakik, hozzá rendszeresen megyek, Edith pedig Bécsben él, és néha neki is elkél a segítség.
Rólunk: Mit tartanál még fontosnak a zarándoklattal és a grazi magyar élettel kapcsolatban?
Vadon Mária: Nagyon örülnék, ha a fiatalok folytatnák ezt a hagyományt, jönnének új résztvevők, és lenne valaki, aki átveszi majd a tőlünk a stafétabotot. A grazi magyarokkal kapcsolatban pedig fontos lenne, hogy ismét legyenek nívós közös programok minden korosztálynak, de ehhez kell valaki, mint a mi időnkben Ugri Mihály, akinek ideje és kedve is lenne mindezt kézben tartani és megszervezni.
Gazdik Anna
Akár ez is tetszhet
Válaszolj