Koradélután van, tavaszias idő, a Ringről a Goethe-szobornál fordulok be, megtalálom az épületet: kapu, belső udvar, lépcső, első emelet, zeneszó, nevetés, szívélyes fogadtatás. Laza hangulat, otthonosság. Táncórára gyülekeznek a résztvevők, jobbára fiatalok; olyan az atmoszféra, mint egy gyerekközpontú iskolában a reggeli becsöngetés előtt 5 perccel. Öleléssel köszönti egymást mindenki, lekerül a kabát, a cipő, nagy színes ruhákba öltöznek be. Fiatal srác jön oda hozzám, vállon vereget, kezet fogunk, összenevetünk, mintha régről ismernénk egymást. Aztán ő is átöltözik… Az Ich bin O.K. táncegyesületnél vendégeskedett a Rólunk.at.
Itt készül valami izgalmas! Valami, amitől jól fogjuk magunkat érezni. Én is leteszem a cuccom. Nagy, színes ruhát én persze nem veszek föl: én csupán a Táncstúdió alapítójával, Dr. Zanin Katalinnal, és fiával, Zanin Attilával, az egyesület vezetőjével fogok beszélgetni. Az egyik szobában körbe ülünk egy asztalt, miközben a szomszéd teremben elkezdődik az óra.
Örömtáncot látunk. Szól a zene, a kezekben labdák, szinte báboznak velük tánc közben. Az arcokon felszabadult mosoly. Különböző indulatokat jelenítenek meg mozgásban, úgymint harag, sértődés, meglepettség, boldogság. Főleg az! A fiatalok hatalmas lelkesedéssel vesznek részt a foglalkozáson. Az ember máris otthon érzi magát.
A kurzus résztvevőinek túlnyomó többsége Down-szindrómás fiatal.
Faggatózni kezdek. 43 éve működik az egyesület. Ez egy olyan hely, ahol találkozhatnak az emberek, táncolhatnak együtt, és megmutathatják, hogy mit tudnak. Nem az a lényeg, hogy mit nem tudnak, hanem hogy mit tudnak.
Társulásunknak három tartópillére van jelenleg, az egyik
A TÁNCSTÚDIÓ
Zanin Attila: Huszonegy kurzusunk van, különböző táncfajtákkal: hip-hop, modern-tánc, break, színpadi tánc, satöbbi. Ezekre a kurzusokra összesen kb. 120-an járnak, és hidd el, mindenki nagyon tehetséges, csak meg kell nézni alaposan, hogy miben.
A jelentkező választ, hogy milyen táncra szeretne járni, aztán kipróbálja, és ha nem jó, akkor átmegy egy másik kurzusra. Ha megismerem őket, és látom, hogy ez nem neki való, tudom javasolni, hogy mire menjen át.
Zanin Katalin: Mi nem táncosokat képzünk ki, hanem az a cél, hogy a résztvevők önállóságot tanuljanak. Hogy különböző táncos szerepeken keresztül szülessen meg bennük az érzés: otthon vagyok a mindennapi valóságban.
Zanin Attila: Óra előtt negyedórával már itt kell lennie, át kell öltöznie, fel kell készülnie. Fegyelmet tanul. Megtanulja az intenzív egymásra figyelést. Jobban megismeri magát. A szülők is gyakran visszajeleznek, hogy e kurzusok által milyen gyorsan haladnak a gyerekek a kognitív fejlődésben.
Három éves kortól lehet beiratkozni a kurzusokra (igény szerint speciális, kerekesszékes táncosoknak szóló tanfolyamot is indítanak), ahol az életkori sajátosságoknak is megfelelően szereznek az ifjú táncosok művészi tapasztalatokat. A pedagógiai és művészeti koncepció a táncosok egyéni körülményeihez, képességeihez és személyes érdeklődéséhez igazodik. A kurzusokon képzett koreográfusok és táncoktatók dolgoznak együtt fogyatékos és nem fogyatékos emberekkel a művészi kifejezési formák továbbfejlesztése érdekében. A résztvevők koreográfiákat próbálnak ki, közösségi érzést erősítő tevékenységekben vesznek részt, gyakorolják a szabad táncot és az improvizációt. Olyan összművészeti munka jön létre, amely minden résztvevő számára egyedi és autentikus élményt nyújt.
Az egyesület másik részlege
A TÁNCASSZISZTENS-KÉPZÉS
Itt elsősorban a fent említett kurzusok már haladó táncosai számára kínálnak szakmai továbbképzést (de külsősök is jelentkezhetnek), melynek keretében a hallgatók megtanulják, hogyan közvetítsék a modern tánc, a hip-hop és a break alapelemeit az újonnan érkező, kezdő csoportoknak, valamint elméleti betekintést kapnak e három tánctechnikáról.
Ezzel a kísérleti projekttel az egyesület jelentősen hozzájárul a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezményhez.
Kérdezem Attilát, hogy akár én is beiratkozhatnék-e erre a képzésre?
Zanin Attila: Jó, ha van már tapasztalatod, táncos múltad, de nem az a fontos. Érts a gyerekekhez! Tudj velük kommunikálni! És ha jól megy, akkor nem fontos a múltad.
DANCE COMPANY
Zanin Attila: A Dance Company a harmadik fontos eleme az egyesületünknek. Ezt Hana (Hana Zanin Pauknerová) és én építettük fel 2010-ben. Ez egy külön tánccsoport, különböző táncszínházi produkciókat hozunk létre, és ezekkel rendszeresen fellépünk.
„Az egyéni művészi képességük továbbfejlesztéséről van itt szó – meséli Attila – azon túl, hogy egész estés előadásokat készítünk.”
A Dance Company tagjai, akik saját ötleteikkel is hozzájárulnak egy-egy produkció létrejöttéhez, profi koreográfusokkal, dramaturgokkal és fogyatékkal élő művészekkel dolgoznak együtt, így kapcsolataik alakulhatnak ki a nemzetközi művészeti világgal.
Zanin Attila: Jön egy koreográfus vagy egy rendező, megnézi őket, megmondja, hogy hány ember kell neki, és szerepekre választ embert. Most a németországi Tanztheater Erfurt-tal csinálunk közös darabot, amiben van tőlünk is két táncos, meg tőlük is két profi mozgásművész.
A különböző stíluseszközök, tánctechnikák és ábrázolási formák ötvözésével előadásaik túllépnek a műfaji határokon, ezáltal komoly szakmai és nemzetközi érdeklődés övezi ezeket a produkciókat.
„Ez nem csak a fogyatékkal vagy anélkül élő fellépőink művészi, cselekvési szabadságát bővíti, hanem fontos lépést jelent egy igazságos, egyenlőségen alapuló társadalom felé” – olvasható az egyesület honlapján.
Felléptek már Ausztrián kívül Spanyolországban, Csehországban, Németországban, Belgiumban, Oroszországban, Törökországban és Albániában is.
Zanin Attila: Most a „Der goldene Faden” című előadásunk próbái zajlanak. Március 21-én lesz a premier a Theater Akzent-ban.
Zanin Katalin: Nem véletlen az időpont! Március 21-e a nemzetközi Down-szindróma világnapja! Mert ugye, a Down-szindrómánál a 21. kromoszómapár hibás osztódásáról van szó! Ezen a napon nekünk mindig fellépésünk van.
Attila még elmondja, hogy 43 év működés után már elég könnyen rájuk találnak az érdeklődők. Ismerik őket, nem nehéz rájuk bukkanni az interneten, látják az előadásaikat, tartanak workshop-okat. Ahogy telnek az évek, egyre több anyagi támogatás érkezik; szülői befizetésekből, adományokból, pályázati pénzekből működtetik az egyesületet.
Zanin Attila: Van egy gazdasági vezető, egy PR-szakember, egy pedagógiai vezető, egy szakmai vezető és van 12 táncpedagógusunk.
Zanin Katalin: Amikor a gazdaság és a kultúra összejön, az egy jó dolog. Akkor van eredmény! Az elején teljesen egyedül csináltam, de ahogy évek múltán intézményesülni kezdett a dolog, egyre fontosabb lett, hogy alkalmazottaink legyenek.
És itt elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy miként és miért merült fel annak idején az ötlet, hogy egy ilyen táncstúdió létesüljön Bécsben.
MÚLT
Zanin Katalin: Soha nem akartam mozgássérültekkel vagy szellemi fogyatékosokkal dolgozni. Orvosnak készültem Budapesten, de nem tudok vért látni, rosszul leszek. Férjhez mentem csodálatosan, eredményesen! (Katalin itt büszkén a fiára mutat!)
1970-ben jöttem ki Ausztriába, előtte a Pető Intézetben dolgoztam Pesten, és ott szembesültem azzal, hogy nem csak orvosilag, hanem pedagógusként is foglalkozni kell a sérültekkel. Mikor kiköltöztem ide, kitaláltam a módszert, és egy intézetben gyógypedagógusként elkezdtem ezt alkalmazni. Tehát, hogy a táncon keresztül enni tanulni, fogni tanulni, popót kitörölni… Ezek alapvető dolgok, hogy önálló legyél! És mindig zenére mozogtunk. Mondtam, hogy hozzátok el a kedvenc kazettátokat, és olyan öröm volt látni, ahogy ezek a gyerekek fellazultak a zene és a mozgás által.
De hát nem volt egyszerű! Külföldön, nőként, 50 éve… Nem hittek nekem! Ez őrült, táncolni akar olyanokkal, akik még beszélni se tudnak. Még nem értettem akkor jól németül, de a testbeszédből leszűrtem, hogy bolondnak tartanak. És az még fájdalmasabb volt, mint a szavak. Meg, hogy ez a hülye mit akar itt… Hála Istennek, nem hallgattam rájuk, és megcsináltam ezt az egészet.
Zanin Attila: Én meg mindig táncikáltam ezekre a zenékre, amikor ott voltam az anyukámnál.
Zanin Katalin: 40 percig tartott egy ún. terápiás óra, és az utolsó 10 percben mindig hagytam, hogy szabadon csináljanak a zenére, amit akarnak. Hát öröm volt látni őket, ahogy felszabadultak. Ilyenkor beengedtem mindig a szülőket, hogy nézzék meg mit csinálnak a gyerekek. És akkor jön egy kicsi, és szalad az anyukája felé, hogy „Mami, ich bin oké… Én a szemtelen gyerekeket szerettem! Hagytam őket, hogy megtalálják magukat.
Az első öt év nagyon nehéz volt. Hétszer költöztünk. Az utcáról, a pincéből… egyik helyről kidobtak… volt, hogy tojással dobáltak, kiröhögtek… De a szülők nagyon sokat segítettek. Mert látták, hogy milyen boldog a gyerek.
Csináltunk a hétvégén mindig egy tízperces bemutatót a szülőknek. Aztán havonta, félévente, évente. Kialakult egy hálózat. Először pénz nélkül. Mi is beleraktunk a sajátunkból. De miért ne tettük volna, mikor az Ich bin O.K. volt a harmadik gyerekünk! És láttuk, hogy boldogok! Láttam őt a színpadon, és elfelejtettem, hogy ő szellemi fogyatékos. Én is nagyon sokat tanultam! Nem voltam ilyen türelmes. Túl gyors eredményeket akartam. De az ő fejlődési ritmusuk lassabb. Nem baj! Időt kell adni nekik! Egymástól tanulunk. És ebben van egy szép egyensúly. És nem az, hogy neked segítünk, és neked csinálunk egy tánckurzust, hanem hogy Teveled csináljuk! Nagy különbség!
Zanin Attila: Profi táncosok jönnek, hogy akkor én most adok nektek valamit, gyerekek! Aztán idővel rájönnek, hogy mennyi mindent kapnak ők is! Nem baj, ha valami nem tökéletes! A személyesség a legfontosabb!
Zanin Katalin: Azért valamit felépítettünk! Két naiv magyar itt Bécsben…
Kérdezem, hogy mi az, ami még hiányzik. Attila válasza egyszerű: „Egy főszponzor még jól jönne!”
Lejárt az idő, újabb táncóra kezdődik, amit Attila fog tartani. Megköszönöm, hogy beszélgethettünk, ich bin oké, szedem a cuccaimat, táska, füzet, toll, ilyenek, aztán még egy utolsó kérdés eszembe jut:
– Mit csinálnátok mást, ha ez nem lenne? Volt vagy van B-terv?
Zanin Katalin: Nincs!
Zanin Attila: Nyilván lehetne jobban is működtetni ezt, de én minden nap felkelek és megköszönöm, hogy szabad nekem ezt csinálnom!
Szerintem ez zárszónak se rossz…
Írta: Pohl Balázs
Fotó és videó: Klotz János