Miért népszerű Mátyás király Bécsújhelyen annak ellenére, hogy kiéheztette és elfoglalta a várost? Hogyan lett egy 1956-os magyar menekültből először innsbrucki diák, majd köztiszteletnek örvendő orvos Bécsújhelyen? Otthonában kerestük fel Dr. Csernay Jenőt, akinek élettörténetét, szórakoztató anekdotáit még sokáig elhallgattuk volna, de már indulnia kellett a minden hónap utolsó vasárnapján tartott magyar misére, ahova természetesen elkísértük, és azt is megtudtuk, hogyan lehet zöld böjtöt tartani.
Sokan tudják, hogy Bécsújhely városát Babenberg Lipót alapította a 12. század végén a nem sokkal korábban egyesített Stájer és Osztrák Hercegségek, és persze Bécs városának védelmére, többek között a szomszédos Magyar Királysággal szemben. Azt viszont kevesebben gondolnák, hogy a város későbbi történelmének is mennyi magyar vonatkozása van. Dr. Csernay Jenő nyugalmazott, magyar származású fül-orr-gégész orvosnak, tősgyökeres bécsújhelyiként a kisujjában van mindez. Itt végezték ki 1671-ben a Habsburgellenes Wesselényi-összeesküvésben való részvételért Frangepán Ferencet és Zrínyi Pétert, itt raboskodott 30 évvel később Rákóczi Ferenc, de a legfontosabb mégis Mátyás király, aki, annak ellenére, hogy 1487-ben kiéheztette, majd elfoglalta a várost, máig közkedvelt a helyi lakosság körében: nevét ma körút (Corvinus Ring), reprezentatív szálloda (Corvinus Hotel), emlékoszlop és emléktallér őrzi. Népszerűségét annak köszönheti, hogy nem úgy viselkedett, mint egy hódító, hanem mint egy nagyvonalú, lovagias uralkodó. Megerősítette a polgárok jogait és kiváltságait, és bátorságuk elismeréséül egy nagy aranyozott ezüstserleget adományozott nekik. A Corvinus-kelyhet, ami máig a város egyik legnagyobb kincsének és szimbólumának számít, a Városi Múzeumban lehet megtekinteni, és hivatalos vendégeknek is rendszeresen bemutatják.
Rólunk: Csernay Úr, hogy került Ausztriába, és miért éppen Bécsújhelyen telepedett le?
Csernay Jenő: 1956-ban éppen a katonaságnál szolgáltam, onnan vezényeltek ki minket a rádióhoz, amikor kitört a forradalom, aminek leverése után Ausztriába menekültem. Először a kismartoni menekülttáborba kerültem, ahol időről időre bemondták, hogy melyik ország hány menekültet tud befogadni. Eredetileg Amerikába szerettem volna menni, de amikor meghallottam, hogy az Innsbrucki Egyetem befogad 36 egyetemistát, úgy döntöttem, mégis Ausztriában maradok, bár akkor még azt sem tudtam, hol van Innsbruck. Fontos volt, hogy végre tovább tanulhatok, mert otthon először az inotai kohóban dolgoztam, hogy utána egyetemre mehessek, de elvittek katonának, így összesen már négy évet vesztettem. Az Orvosi Egyetem elvégzése után először Salzburgba akartam menni dolgozni, de ott nem kaptam azonnal állást, így kerültem – először átmenetileg – Bécsújhelyre, ahol mindig kerestek orvosokat. 1958-ban aztán a magyar menekült diákok nyári olaszországi táborában megismertem későbbi feleségemet, Verát, aki addig Párizsban élt, és onnan költözött ide hozzám. Mikor a második gyermekünket vártuk, úgy döntöttünk, végleg itt maradunk.
Rólunk: Könnyen ment a beilleszkedés?
Csernay Jenő: Igen, az innsbruckiak nagyon kedvesen fogadtak minket. Én egy öreg orvos házaspárhoz kerültem, náluk laktam, ebédelni pedig rendszeresen egy kolostorba jártam. Egyik este az idős orvos kérdezte, hogy kérek-e még enni. Azt feleltem, hogy nem, mire azt hitte, hogy nem értettem a kérdést, ezért még egyszer jól teleszedték a tányéromat. Az is előfordult, hogy idegenek a trolin bedugtak a zsebembe 10 schillinget. Mielőtt rendszeres ösztöndíjat kaptunk, a fodrász ingyen vágta a hajunkat, és ruhákat is adományoztak nekünk. A többi diákkal is hamar összebarátkoztunk: játszottunk az egyetemi kosárcsapatban, és külön magyar focicsapatunk is volt, ami megnyerte az osztrák főiskolai bajnokságot. Viszont amikor az osztrák szobatársam hívott, hogy menjünk el színházba vagy táncolni, először visszakoztam. Nálunk akkor még az volt a szokás, hogy a férfiak hívják meg a hölgyeket, én pedig „csóró menekültként” nem tudtam volna állni a számlát. De azt mondta, megoldjuk: először én fizetek, a többit aztán ő lerendezi a lányokkal.
Rólunk: A beilleszkedés után viszont felmerül a kérdés, hogy hogyan tudták megőrizni a magyarságukat. Hogyan alakult a magyar kulturális és egyházi élet Bécsújhelyen a 60-as és 70-es években?
Csernay Jenő: Amikor én idekerültem, még alig voltak itt magyarok. Persze az idősebb burgenlandiak, akik még magyar iskolába jártak, tudtak magyarul. Egyszer a kismartoni táborból egy bizonyos Franz meghívott magához pár menekültet ebédelni. Ő még jól beszélt, de a gyerekei sajnos már csak a Himnuszt ismerték. Orvosként viszont sokakkal kapcsolatba kerültem, a menekült magyar diákszövetségben is aktív voltam, így lassan azért kialakult egy helyi magyar társaság. Mivel szerettük volna, ha a gyerekeink is jól megtanulnak magyarul, először a bécsi cserkészekhez csatlakoztunk, majd itt is alapítottunk egy cserkészcsapatot, és bálokat is tartottunk. Hamar felmerült az igény, hogy legyenek magyar misék. Először csak a sátoros ünnepeken jött el hozzánk Hegyi atya misézni, aztán már havonta.
Rólunk: Milyen volt a kapcsolatuk Magyarországgal?
Csernay Jenő: A rendszerváltás előtt természetesen nem lehetett csak úgy átugrani Magyarországra vásárolni vagy vacsorázni, mint ma. Összességében viszont én azt mondom, nem ették olyan forrón azt a kását, azaz a hivatalos felszín alatt a valóság azért egész más volt. Mi például már a hetvenes években tartottunk bált a Lővérekben, Sopronban, de akkor még órákat álltunk a határon, mert mindent ellenőriztek. Viszont, ha oldtimer autósfelvonulást vagy biciklitúrát tartottunk Sopronba és vissza, simán átengedtek minket. A gazdasági kapcsolatok is fejlődtek: a hetvenes évek végén megalakult a Corvinus-kör, amely a Sopron és Bécsújhely közötti kulturális és gazdasági kapcsolatokat támogatta. Bár nekünk akkoriban nem szabadott a magyar vonatokon fényképezni, nehogy azt higgyék, kémek vagyunk, a magyar hadügyminiszer átjárt vadászni osztrák kollégájához, és a magyar hegyi vadászokat itt nálunk képezték ki.
a Corvinus-kehely látható
Rólunk: Milyen ma a magyar kulturális élet Bécsújhelyen? Megmaradt a régi közösség?
Csernay Jenő: A magyar misék hagyománya ma is él: minden hónap utolsó vasárnapján Simon Ferenc esperes, a Bécsi Főegyházmegye Magyar Közösségének a vezetője tart nálunk szentmisét. A közösségünk egyben tartása nem ment mindig zökkenőmentesen. Egy korábbi szerencsétlen konfliktus miatt a hívek egy része ma inkább a kismartoni istentiszteleteket látogatja, de 18-20-an így is mindig össze szoktunk gyűlni egy közös imára és szeretetvendégségre. Emellett létezik egy világi közösség is: Ferter Éva 10 éve hozta létre a Wiener Neustadt és környékén élő magyarok csoportját az elmúlt években ideköltöző magyarokból. Idén ők rendezték a bált, ami nagyon jól sikerült, több mint száz vendég vett részt rajta.
Mivel éppen február 26-án, a hónap utolsó vasárnapján látogattuk meg Csernay Urat, a magyar misére is elkísértük, amelynek központi témája természetesen a nagyböjt volt. A misét celebráló Simon Ferenc esperes a 40-es szám fontosságára emlékeztetett a Bibliában (40 napig tartott az özönvíz, 40 napig vándoroltak a pusztában Izrael gyermekei, és maga Jézus is 40 napos böjttel mutatott példát), és a lelassulás, az elmélyülés és a megtisztulás szerepét hangsúlyozta a mindennapi életben is. Ha pedig környezettudatosak vagyunk, akkor akár zöld böjtöt is tarthatunk, amelynek a sarokpontjaira utal az „5 T”:
1. Takarékoskodj az energiával!
2. Tudatosan vásárolj!
3. Tölts több időt a természetben!
4. Táplálkozz egészségesen!
5. Tekints magadra teremtményként, aki Isten vendége a Földön!
Képek és videók: Rolunk.at
Források: Bécsújhely magyar szemmel – Simon Ferenc esperes és Dr. Csernay Jenő összeállítása
Akár ez is tetszhet
