Pathy Lívia a tanév végén nyugdíjba megy

Négy évtized tanítás után Pathy Lívia, a burgenlandi gimnáziumok és szakképző intézmények magyartanításának szakfelügyelője, a felsőőri Kétnyelvű Szövetségi Gimnázium magyar tanárnője megkezdi nyugdíjas éveit. Az elmúlt negyven évben jelentős szerepet vállalt a burgenlandi magyaroktatás működésében és működtetésében. Gombás Mónika, a Rólunk.at újságírója 2022 novemberében készített vele portrét, a következőkben ezt olvashatják.

Nem az a gyerek volt, aki már óvodában tudta, hogy tanár lesz. Ennek ellenére hatéves kora óta iskolába jár, eleinte diákként, jónéhány évtizede azonban pedagógusént. „Az a dolgom, hogy tanítsak, azon gondolkozzam, miként tudom közvetíteni hatékonyan a tudást.” – Pathy Líviával, a gimnáziumi és szakgimnáziumi magyaroktatás tartományi szakfelügyelőjével Gombás Mónika beszélgetett a fiatalokról, a magyar nyelv tanításáról, a szakmáról.

– Édesapám tanár volt, a rokonságban – különböző ágakon – több pedagógus élt. Hatott-e rám, az már nem derül ki. Soha nem ösztönöztek otthon, hogy efelé menjek, de ott volt előttem apám példája, aki szívvel-lélekkel tanított. A németet én választottam. Anyai nagyanyám magyarnak vallotta magát, bár sváb családból származott. Rokonokkal, barátokkal németül beszélt, hozzám mindig magyarul szólt. Édesanyám otthonról hozott némettudással rendelkezett, viszont őt sem hallottam gyakran németül megnyilvánulni. Ami itt, a burgenlandi magyarság körében jellemző jelenség, hogy a nagyszülő, szülő magyarul mond valamit a gyereknek, ő pedig németül felel, nálunk épp fordítottan történt: nagymamám németül kérdezett, anyukám magyarul válaszolt. Édesapám nem volt német gyökerű, ennek ellenére tudott németül.

– Amikor nagyanyámnál nyaraltam, ragadt rám ugyan néhány német tájszó, ám valójában tizennégy évesen kezdtem tanulni a nyelvet, akkor viszont intenzíven – heti 7 órában. A győri Révai Miklós Gimnázium némettagozatos osztályába jártam. Az érettségi évében a külkereskedői foglalkozáson gondolkodtam, főleg a nyelv része érdekelt, hamar egyértelművé vált, hogy a némettel folytatom tanulmányaimat. A történelmet választottam mellé, így kerültem Debrecenbe, ott végeztem el a német-történelem szakot. Szerettem: családias, kellemes közeg volt, a várost is kedveltem, a nagyvárost – például Budapestet – nem éreztem volna magaménak.  

Párja, aki jogász-tanár – ma már nyugdíjas – négy évvel idősebb Líviánál. Annak idején, 1989 előtt, amikor közeledett a határnyitás időpontja, – bár még senki sem sejtette, milyen változás lesz évekkel később – a mosonmagyaróvári gimnázium már kiváló kapcsolatot ápolt a nezsideri gimnáziummal, annak ellenére, hogy akkor Magyarországon még kommunista rendszer volt. Így ismerte meg az akkori nezsideri gimnázium igazgatóját, aki egyben a népfőiskola vezetője is volt a régióban. Ő kérte fel, hogy tanítson magyar nyelvet az egyesület szervezésében, így aztán nyelvtanfolyam keretében adta át másoknak anyanyelvét. Ott ült a padban egy szorgos „diák”, aki ugyan korábban önszorgalomból ismerkedett a nyelvvel, rendelkezett magyar gyökerekkel is. Ő lett a férje. Aki aztán elsajátította a nyelvet, remekül megérteti magát, szereti a magyar kultúrát, nagy kedvvel kóstol, próbál ki hagyományos, magyar ételeket.

Érdekesség, hogy Lívia a nővérével egykoron – a nyolcvanas évek végén – az egyetemi évek után egy kerékpártúrát csinált Dél-Burgenlandtól Észak-Burgenlandig. Megszálltak Felsőőrben, jártak Felsőlövőn, szerte a régióban tekertek, ismerkedtek a vidékkel. Évekkel később itt telepedett le. Harmincéves korától lakhelye, otthona Burgenland.

– Későn kerültem ide, nem voltam fiatal, ennek megfelelően nem is tudtam átvenni az itteni tájszólást. A kiejtést egy harmincéves ember már nem tudja úgy megtanulni, mint egy gyerek. Többnyire megértem, de először lesokkolt: ezért tanultam én 14 éves korom óta a nyelvet? Aztán az évek alatt rááll az ember agya, kikövetkezteti a jelentést, összeáll a mondanivaló. Ha az ember megpróbál mindenáron megszólalni tájszólásban, pedig nem tud, hiteltelen, sőt, inkább nevetséges. Viszont rendkívüli módon élvezem hallgatni. A férjem a tájszólás alapján meg tudja állapítani, ki honnan származik.

– Óriási szerencsém volt, miután 1989 decemberében összeházasodtunk: a következő tanév kezdetétől – 1990-től – már ismét az iskolában találtam magam. A német-történelem mellé el kellett végeznem a magyar szakot is, hogy taníthassak. Azóta ezt csinálom. Először Pinkafőn kezdtem, aztán a Felsőőri Közgazdasági Szakközépiskolában tanítottam magyart második idegen nyelvként, majd a Felsőlövői Gimnáziumban is szabadon választott tantárgyként. Két évig burgenlandi tanárok jártak át Magyarországra németet tanítani, köztük voltam én is. 1993-tól a felsőőri Kétnyelvű Szövetségi Gimnáziumban oktatok, ez a törzsiskolám. 2014-ig csak tanárként dolgoztam, ettől az évtől kezdődően újabb feladatkört kaptam: a kötelező iskolák – népiskolák és középiskolák – szakfelügyeletével bíztak meg, 2016-tól a gimnáziumok, szakgimnáziumok szakfelügyelete is a feladatom volt. 2019 óta a kötelező iskolák szakfelügyelete már nem az én hatásköröm volt, a gimnáziumoké és a szakgimnáziumoké igen. Valójában ez szervezéssel, irodai feladatvégzéssel, intézménylátogatással járó munka, amely egészen más jellegű tevékenység, mint a tanítás. Szívesen csináltam ezt is, de tanítottam is megszakítás nélkül, rendületlenül. Az elmúlt bő harminc év során elsőtől nyolcadikig mindegyik osztállyal dolgoztam.

– Mit szeret a gyerekekkel történő kölcsönhatásban? Hogy lehet őket manapság motiválni?
– Számomra fontos, sőt alapvetés, hogy a tanár a gyerekekért van. Azért vagyok itt, hogy ők fejlődjenek, gyarapodjanak, hozzátanuljanak ahhoz a szinthez, ahonnan elindultak. Érezzék, hogy továbbjutottak, előbbre léptek, gazdagodtak általam. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csupa móka és szórakozás az iskola, nem tartom helyesnek ezt a benyomást közvetíteni: ha abból indulok ki, hogy a diákot az életre készítjük fel, akkor bizony itt kell megérteni, elfogadni, hogy van elvégzendő feladat, kötelesség, elvárás, betartandó szabályrendszer, így nem lesz csalódás a munka világa. Legfontosabb célkitűzésem, hogy a fiatal szívesen tanulja a nyelvet, érezze közben jól magát, majd, amikor év végén hazaviszi a bizonyítványát, vagy akár tanév közben elgondolkodik, haladt-e, az legyen a felismerése: igen. Ebben én csak segíteni tudok, tenni érte és elérni a célt csakis a tanítvány tudja.

– Amit lát, hall, tapasztal a pedagógustól a gyerek, azt veszi át. Ő nyitja ki a szemét a világra. Óriási a felelősség.
– A gyerekek hihetetlen jó antennákkal rendelkeznek, gyorsan észreveszik, ha a tanár nem szívesen csinálja, ha kiégett, már nem szerez örömet neki átadni a tudást. Érzékenyen reagálnak, sokkal előbb és erőteljesebben kifejezik igazságukat, mint a felnőttek, sőt, minél kisebb a csemete, annál őszintébb. Minden nap megmérettetnek a pedagógusok. Nekem a hobbim egyben a munkám, szívvel-lélekkel teszem nap, mint nap.

Szerintem ezen a pályán úgy érdemes maradni, ha beletesszük a szívünket, bármelyik korosztályt is tanítja az ember.

Nem szabad úgy gondolkodni, hogy a népiskolai tanítónak könnyű a dolga. Egyáltalán nem az. Óriási felelősség, hogy valakit elindítson a nulláról, amire aztán később lehet építeni. Szereti-e majd az adott tantárgyat, az intézményt, a tanulás folyamatát a gyerek, számos buktató van benne. Ha az elején elromlik valami, az kihathat hosszú távra, megmérgezheti a viszonyt nem csupán a tanár és a tanuló között, hanem a hozzáállást a tanulmányi munkához, meghatározhatja akár később a munkahelyen történő helytállást is. Igenis, a rendszerességet, a fegyelmet az iskolai keretek között kell megtanulni, egész életében elkíséri az embert a korai évek alatt felvett magatartás. Nagy a szerepe az iskolának. A pedagógusnak.

– Mit csinál szívesen, amikor nem tanít?
– Szeretek olvasni, a természetben lenni, sőt még a kerti munkát is szeretem. Különleges hobbim viszont nincs. Ha az embernek a munkája egyben a hobbija is, és képes azt egy életen keresztül végezni – szeretni -, akkor általában nincs sok más, különféle szabadidős kedvtelése. Tegyük fel, ha én ejtőernyőznék, feltehetően sok időt és energiát igényelne ez a sport, így sokkal kevesebb figyelem jutna a szakmámra. Ha viszont az a fontos, és az egyben a hivatásom is, akkor az sok ráfordítással jár. De megéri.

– A szabadidő sokszor nem is valódi szabad idő, mert egyszer csak azon kapom magam, ha a kezembe kerül egy újság, hogy máris szemezgetem ki a cikkeket, később jó téma lesz az egyik órán. Azon agyalok, hogy azt a szöveget hol lehetne majd felhasználni, nyelvileg nézem, nem tudom kikapcsolni ezt a működésem. Nehéz ebből kizökkenni. Sokszor például gyermekeknek szóló irodalmat bújok, amit majd megmutatok az osztályomnak. Milyen céllal nyitok ki egy könyvet? Lesz-e belőle tananyag, vagy csupán a magam szórakoztatására olvasom? Egy másik kedvenc időtöltésem: a természetben járok sokat, szívesen teszek-veszek a kertben, kikapcsol. Közben lehet gondolkodni, nem igényel odafigyelést, szellemi koncentrációt. Nem látványos szabadidős tevékenység, tulajdonképpen állandó, mindenképpen sziszi-fuszi tennivaló, de én szeretem.

– Milyen magyar nyelvet tanítani Ausztriában?  
– A magyar nyelv tanításánál nem az a helyzet, hogy több kiadó válogatott, színes kínálatából lehet csemegézni, és az lenne csupán a kihívás, hogy melyiket válasszuk ki a tanulók számára. A valóság nem ez: a tananyagot 80-90 százalékban – attól függően, hogy melyik évfolyamról van szó –, magas arányban magunk írjuk. Seper Judith kolléganőmmel az elmúlt évtizedekben két tankönyvet írtunk az elsősöknek, illetve a másodikasoknak, ezeket is mielőbb jó lenne bővíteni, a felsősöknek eleve mi írjuk az anyagot. Magunk dolgozunk azon, hogy meglegyen az oktatási anyag. Ezért is van az, hogy nehéz leállni, folyton ebben vagyok.  

– Harminckilenc éve tanít.
– Egyetem után egyből belecsöppentem az iskolai létezésbe. A mélyvízbe! Egyrészt döbbenetes tapasztalás volt, hogy öt év alatt mennyire változott a világ, mennyire mások már a diákok, másrészt meg kellett tanulnom a másik oldalról nézni a folyamatot, nem a nebuló szemszögéből, hanem már az oktató nézőpontjából. Volt olyan pillanat, amikor felmerült bennem a kérdés, hogy valóban ezt akarom-e csinálni a nyugdíjazásomig. Aztán az első tanév végéig rájöttem, hogy ez egyáltalán nem monoton munka, sőt, élvezetes és változatos, hiszen nincs két egyforma gyerek, nincs két egyforma szituáció, mindig akad valamilyen kihívás. Nem szeretem ugyanazt ledarálni minden évben. Minden ősszel újak érkeznek, más a kiindulópont, az érdeklődés, a befogadó közeg, a világ is folyamatosan változik. Szó sincs arról tehát, hogy az ember évről évre ugyanazt adja át.

– Mindemelett maradjon önazonos a tanár. 
– Ez mindenkire érvényes. A saját személyiség mindenképpen szerepet játszik a tanári munkában. Természetesen vannak tantervek, betartandó törvények. Viszont a tanár lehetőséget kap, hogy bizonyos, számára kiemelt témákat hangsúlyozzon, azt tegye bele, amit szeretne. Ez egyfajta szabadság. A kettősség jellemző: egyrészt erősek a korlátok, sokfelé meg kell felelni – a tanítványomnak, aztán a szülőnek – jó esetben kettőnek, akik nem mindig értenek egyet –, szükséges együttműködni a kollégákkal, az iskolavezetéssel, a tanfelügyelettel. Néha nem könnyű.

– Azonban szabad is lehetek, mert a célt azon az úton érem el, amelyiket én választom. Ezért sem unalmas és monoton ez a történet. Azt kell megfigyelnem, hogy az általam választott módszerrel tényleg eljut-e a gyerek a célba, ha nem, akkor nekem kell másik eszközt, stratégiát keresni. Ez a változatosság benne, ami egyúttal érdekes is.

Gratulálunk a tanári pályán elért sikereihez és örömökben, egészségben gazdag, aktív nyugdíjas éveket kívánunk!

Kiemelt kép: Bildungsdirektion Burgenland