Azt már gyerekkorában tudta, hogy valami másra vágyik, mint a megszokott, az elvárt. Abban is biztos volt, hogy nem Magyarországon fog egyetemre járni. Olyan szenvedéllyel, elhivatottsággal beszél tudományterületéről, a robotikáról, hogy az ember azt érzi: rögtön beiratkozik egy ilyen témájú képzésre. Koczka Andrénál jártunk Vendégségben.
Amikor pár évvel ezelőtt találkoztam vele, talán elsős lehetett az egyetemen. Kávézás közben szóba jött Schrödinger macskája. Az a kvantumelméleti gondolat, amely azt szemlélteti, hogy a mikrovilágban a részecskék egyidejűleg több helyen, különféle állapotokban létezhetnek. Lelkesen magyarázott, próbálta megértetni hallgatóságával az elmélet lényegét.

Erwin Schrödinger Nobel-díjas osztrák fizikus ezzel a kísérlettel kívánta magyarázni a mikrovilágban uralkodó törvények hétköznapi szemlélet számára meghökkentő idegenszerűségét, azt, hogy a részecskék egyidejűleg több helyen, különféle állapotokban lehetnek. A gondolatkísérlet arra az abszurditásra mutat rá, hogy a macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot. (Forrás: Wikipédia, fotó: Dhatfield)
Koczka André már gyerekkorában érezte, hogy valami másra vágyik, mint a megszokott, az elvárt. Azt is tudta, hogy nem Magyarországon fog egyetemre járni, így jó választásnak bizonyult Burgenland: a Felsőlövői Szövetségi Gimnázium/Oberschützen (BG BRG BORG) középiskolása volt. Amikor biztossá vált, hogy tizenöt éves korától Ausztriában lesz diák, rendkívül intenzíven tanulta a németet, ám amikor az új közegbe került, rájött: kevés volt, sokkal nagyobb erőbedobással, időráfordítással kellett szintre hoznia magát, hiszen az volt a cél, hogy a többiekkel együtt érettségizzen.
– Így utólag úgy vélem: nehéz volt, az első évben talán nem is hittem benne eléggé, annak ellenére, hogy nagyon tetszett, az osztálytársakkal, tanárokkal jól kijöttem, csak a német nyelvet nem ismertem anyanyelvi szinten. Pár év után azonban már megértettem az akcentust is, belekóstolhattam az itt élők többnemzeti kultúrájába, Burgenland sokszínűségébe. Tizenhét magyar társammal kezdtem el az ötödik osztályt, végül ketten végeztük el. Soha, semmilyen negatív élményem, tapasztalásom nem volt: barátaim között vannak osztrákok, magyarok.
A matura után másik tartományba, Stájerországba került: a Grazi Műszaki Egyetem (TU) hallgatójaként folytatta felsőfokú tanulmányait. Ezen a campuson volt olyan szak, ami őt érdekelte, bár szóba jött a bécsi egyetem is. Hatéves képzés után úgy érzi, jó döntés volt.

– Bécsben szoftvermérnöki szakot választottam volna, az viszont kevesebbet fed le, mint amit Grazban tanulhattam, valójában a villamosmérnök és az informatikus ötvözete, érdekesebb, mert nem csak a programozást sajátíthattam el, hanem azt is, miként működik egy számítógép. Az alapképzés hároméves, ennyi idő alatt viszont szinte lehetetlen elvégezni. Utána választható a kétéves mesterképzés, majd a doktori iskola – a PhD fokozat megszerzése – következik.
André novemberben ezt kezdi el: doktoranduszként folytatja. Egyik oktatója, prof. Gerald Steinbauer-Wagner, a Grazi Műszaki Egyetem (TU) Szoftvertechnológiai Intézetének docense felkérte, ő pedig örömmel elfogadta. A professzor fő kutatási területe az autonóm mobil robotok világa, a modell alapú diagnosztika, az érvelés, a tervezés és a RoboCup – mind olyat terület, amely Andrét is érdekli. A doktori képzést egyetemi asszisztensi vagy projektasszisztensi pozícióban szokták általában elvégezni, előbbi tanít, utóbbinak nem szükséges, csupán választható alternatíva. André projektasszisztens lesz.

Évtizedek óta létezik a robotika, de mostanában került előtérbe. Az átfogó tudományterület a robotok tervezésének, felépítésének, üzemeltetésének és használatának interdiszciplináris tanulmányozása és gyakorlata.
– Egy robotnak nem kell feltétlenül az, hogy mesterséges intelligenciával rendelkezzen. Az autógyárakban például a hegesztőrobotoknak sincs mesterséges intelligenciájuk, beprogramozott mozgást végeznek újra és újra. Én nem ezzel a típusú robotikával foglalkozom, én az ún. intelligens mobil robotikát választottam, azaz olyan robotokkal dolgozom, amelyek a környezetükben mozogni tudnak, és a kontextusuk visszajelzései alapján saját döntést, illetve döntéseket tudnak hozni. Mechanikával, elektronikával, szoftverelmélettel, ezek összességével dolgozom, a komponensekből rakom össze az egészet. Az a kihívás számomra, ha például rendelkezésemre áll egy motor, egy platform, egy GPS, továbbá van egy számítógépem, akkor ezekből hogyan, milyen módon hozok létre egy olyan robotot, amely megold egy problémát, anélkül, hogy én, mint ember beavatkoznék.
– Az utolsó projektre vagyok a legbüszkébb: megtanítottuk a robotot, hogy villamossal utazzon. Az egyetem kapott egy ANYmal nevű, négylábú robotot az ANYbotics svájci cégtől. Óriási lehetőség, hogy hallgatók tanulhatnak, tervezhetnek, egyáltalán dolgozhatnak ilyen értékű eszközzel. Központi támogatásból valósulhatott meg a demonstrációs program a campus Emberközpontú Számítástechnikai Laboratóriumában (Human-Centered Computing (HCC) Labs). A kísérlet során a szerkezetet az egyetem épületétől elküldtük egy térképen meghatározott pontba. A robot kiválasztotta magának a megfelelő villamosmegállót, felszállt a járműre, elment az adott helyszínre, ott leszállt. Egyáltalán nem kellett beleavatkozni, a gyalogátkelőhelyen szabályosan, jókor haladt át, tudta, melyik villamossal jut el a kijelölt célhoz, mikor nyit ki az ajtó, mikor kezdheti meg a le-, és felszállást. Többféleképpen lehet majd hasznosítani: helyettesítheti a vakvezető kutyát, kiszállíthat, egyelőre szemléltettük, hogy milyen potenciál van a fejlesztésben. Ilyet még nem csinált senki, egy szemeszternyi időnk volt rá, az elején négyen vettünk részt, végül ketten maradtunk. Rendkívüli próbatétel volt számomra, de megérte.

A robotok térnyerése a társadalomban olykor félelmet, viszolygást kelt: a filmipar gyakori témája, hogy átvehetik a hatalmat az emberiség felett. Laikusok vélekednek így?
– Mi pont azon dolgozunk, hogy ne legyen ellenszenv. A robotikának soha nem volt célja, hogy leváltsa az embert, az a feladata, hogy megoldjon problémákat, helyettesítse az emberi erőt olyan munkakörökben, amelyet amúgy sem kellene embernek végeznie. Például atomerőműben radioaktív sugárzásban értékeket leolvasni, vagy festékkel fújni az új autókat a gyártósoron. Nem hallottam még olyan személyről, aki kijelentette volna, hogy egész életében egyféle munkát akar végezni nap, mint nap, reggeltől estig. Erre tökéletesen alkalmasak a robotok. A robotika rengeteg plusz munkahelyet is teremt, hiszen szükséges a karbantartásuk, a programozásuk, el kell készíteni, le kell gyártani, össze kell rakni ezeket a műszereket.
– Léteznek humanoid, emberre hasonlító robotok, amelyek segítik, megkönnyítik a létet például a háztartásban: takarítanak, kérésre behoznak a hűtőszekrényből egy sört. Marketing céllal is működtetnek robotot: étteremben felszolgál, a vendég pedig nem azért választja azt a helyet, hogy egy jót, ízleteset egyen, kulináris élményt gyűjtsön, hanem megnézze, mert kíváncsi rá. Szerintem nem ez nem viszi előbbre a világot, úgy gondolom, először sokkal fontosabb problémákat is meg kell oldani. De természetesen van ilyen része is a robotikának, ahogy sötétebb oldala ugyancsak, amikor felfegyverzett robotokat fejlesztenek, ez megint egy másik terület.
Mi a szerethető benne?
– Leginkább azért kedvelem, mert sokféle tudományágat egyesít, nem kell egy mellett dönteni, így nem csak mesterséges intelligenciával, vagy elektronikával foglalkozom, hanem csinálhatom az összeset is együtt. Nem kell végrehajtanom direktben egy teendőt, helyette létrehozok egy robotot, amely megoldja. Mindezt anélkül, hogy felfogná azt: tulajdonképpen az egy feladat. Szerintem emiatt érdekes és kihívás is: megtanítani egy gépet arra, hogy ugyanúgy gondolkodjon, mint én, anélkül, hogy beleavatkoznék. Jelenleg olyan időszakát tapasztaljuk ennek a tudományágnak, amely folyton alakul, fejlődik, számos lehetőség van még benne, nincs bejáratott út, amelyiken biztosan haladni kell, végtelen a lehetőségek száma. Ezért szeretem. Ezért csinálom. Ezért ez a jövőm.