A recept: kell hozzá érdeklődő, nyitott személyiség, szándék, motiváció a világ megismerésére, türelemmel és kitartással kombinált szorgalom az informálódáshoz, kutatómunkához és szenvedély, hogy hiteles legyen, amit átad. Seper Marianne-ban mindegyik tényező megvan. A felsőőri Kétnyelvű Szövetségi Gimnázium magyartanárnője jó ideje járja a Földet, örökíti meg, adja át élményeit, tapasztalásait, különösen más országok, nemzetek gasztronómiája érdekli, több főzőkurzust is elvégzett már.
Seper Marianne kétnyelvűen nőtt fel, őrzi, ápolja a magyar identitást néptánccal, népzenével, magyartanítással. Első utazásán egy iskolai nyelvi hét keretében Londonba és környékére repült: az volt az első alkalom, hogy találkozott egy másik ország kultúrájával, történelmével, az ott élőkkel. Magyarországon kívül, hiszen az Marianne-nak ugyanolyan jelentőségű, mint Ausztria. Egészen kiskorából emlékszik azokra a vonatozásokra, amikor Budapestre utaztak a nagymamához és a dédnagymamához.

A felsőőri Kétnyelvű Szövetségi Gimnáziumban tanít csaknem tizenhárom éve, hat éve képez magyartanárokat a Burgenlandi Pedagógiai Főiskolán Kismartonban. Tagja a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület (BMKE) Csörge Népzenei Együttesének, hegedűn játszik. Közel tizennyolc éve adja át a fiatalabb generációknak tudását: a BMKE Virgonc Gyermek Néptánccsoportjának néptáncpedagógusa, 2006 óta az ő vezetésével ügyesednek, fejlődnek az óvodások, iskolások hétről hétre a játékos foglalkozásokon. Szabadidejében szívesen olvas, kedveli a művészfilmeket, és szeret főzni. Olyannyira, hogy szenvedélyévé vált más nemzetek, konyhakultúrák megismerése, járja a világot, és tanulja az ott élők főzőtudományának csínját-bínját.
“Az első dolog a csomagok elrendezése után az volt, hogy kivettük a szendvicset, és falatoztunk. Később rájöttem, amikor Japánban a gyorsvasúttal, a Shinkansen-nel közlekedtem, hogy a japánok is pontosan ezt csinálják: felszállnak, előkapják az uzsonnás dobozukat, és esznek. Rögtön a magyar habitus jutott eszembe.”
Egyetemistaként Bécsben nyáron mindig dolgozott, hogy legyen pénze nyaralásra. Szülei csak a tanulmányait tudták finanszírozni, neki kellett előteremtenie a vakációk költségeit. Spanyolország, Portugália volt a fő úticél akkoriban, barátnőivel leginkább a beach-en strandoltak.
“Néhány napig élvezettel pihenek, fürdök, olvasok a tengerparton, de jobban szeretem az aktív, információgyűjtős, felfedezős kirándulásokat. Régebben a szálloda recepciójánál lehetett érdeklődni, feliratkozni egy-egy félnapos, napos túrára, imádtam ezeket.”






Az első hosszabb útja 2007-ben valósulhatott meg: egy tapasztalt barátnőjével, aki már akkor majdnem bejárta az egész világot a szüleivel, Észak-Indiába repült. Befizettek egy csoportos körútra, amelyen végül hárman vettek részt. Olyan szoros barátság alakult ki a harmadik utazóval, – aki egyébként egy Graz-i orvosnő -, amely ma is tart. Rádzsasztán tartományt fedezték fel, ez szárazabb része Indiának, a sivatag is közel található. Az idegenvezetőjüknek teljesen természetes volt, hogy elvitte őket egy helyi ópiumgazdához, hiszen Indiában legális a növény termesztése, gyógyászati célokra használják. Kihagyták a pipázást: nem merték megkockáztatni, féltek, hogy véget érhet az indiai barangolás.
“Miért utazok? Elsőként a kaland miatt, meg azért, hogy minél többet lássak a világból.
Nekem, kétnyelvűként természetes, hogy két kultúrában élek: az osztrákban és a magyarban. Minél többet tapasztalok, annál inkább bővül a tudásom, és ezt tovább is tudom sokszor adni, például, amikor történelmet tanítok. Nem évszámokról van szó, hanem összefüggésekről. Ha saját impulzus alapján mutatom be a tényeket a diákjaimnak, akkor hitelesebb, könnyebben megértik, megtanulják. Én magam is jobban elfogadom, elsajátítom így, mert értem a kapcsolódást, a vonatkozást.“




Vonzzák a régi kultúrák. Például a tradicionális kínai orvoslás, vagy az indiai ayurvéda-módszer. Mindkettő többezer éves hagyományra, szakértelemre épülő, természetes, holisztikus orvosi rendszer az egészség megőrzésére, probléma esetén a helyreállításra.
“Lehet, hogy nálunk, itt a nyugati országokban is megvolt ez az ismeret, képesek voltunk használni, de eltávolodtunk. Azt látom, hogy minél egyszerűbben élnek az emberek, szegénységről is szó lehet esetenként, annál inkább megmarad az archaikus, bejáratott, biztos elvek, szabályok követése. Akár orvoslásban, akár főzésről beszélünk. Ez hiányzik nekem a mai, modern világban, amelyben élünk. Manapság próbálunk visszakapcsolódni, de ehhez idő kell.”
“A modern technológia felülírja, tönkreteszi a régi hagyományt. Nyáron Malajziában ez szembetűnő volt: az ország legjelentősebb gazdasági bevétele a pálmaolaj-termelés, amelynek java részét Kínába exportálja. Egy globalizált világban minden összefügg: ha az egyik ország csődbe megy, a többit is lehúzza, viszi magával. A klímaváltozás például akkora természeti kárt okoz Malajziában, hogy megszűnhet számukra a legjelentősebb gazdasági bevétel, a pálmaolaj-export Kínába. Kína gazdasága is átalakul, ez hat a világ többi országára, bennünket is érint. A gazdaság érdekel, mivel minden összefügg, látom, mi honnan érkezik, merre tart. Miként és miért dolgozik egy teafa-ültetvényen egy pakisztáni férfi Malajziában. A malájok fizetése túl alacsony hazájukban, így ők is vendégmunkások más országban. Ez érdekes, így megértem, pedig nem vagyok közgazdász.”
Amikor most nyáron Malajziában jártak, furcsálták, hogy esik, kiderült, hogy az esős időszak idén két hónappal korábban kezdődött. Vietnámban áradások voltak, amikor épp ott jártak.
“Mindig az a kérdés, hogy a turizmus tönkreteszi vagy segíti az országot? Nélkülözhetetlen bevétel, de megéri-e? Legalább húsz éve foglalkoztat ez a téma. Ellátogatok egy sebesült állatokat gondozó menhelyre, csodálkozom, hogy mennyire ügyes az elefánt, hiszen az ormányával fest képet. Mi az igazság? Kell a belépőm ára, és valóban a beteg állatokra költik, vagy átverés, és szegény négylábúakat beidomítják, hogy a látványos produkciójukat még le is fotózzák a turisták. Mi a jobb, ha befizetek vagy sem? Hiszen nélkülem is megtartják a bemutatót, azzal, hogy én nem megyek oda, nem számolják fel tevékenységüket, nem engedik szabadon a bezárt jószágokat. Ezzel a példával csak azt szerettem volna megosztani, hogy évtizedek óta miért dilemma ez számomra.”






Ázsiában kezdte utazásait: Indiában kétszer – Észak-India és Dél-India –, Sri Lanka, Vietnám, Kambodzsa, Laosz, Mianmar, Thaiföld, Indonézia és Japán szerepel a már bejárt országok repertoárjában. Afrikában a Zöldfoki-szigetek és Marokkó került fel a listára, Észak-Amerikában, New York-ban is volt már. Ausztrália hiányzik, de tervben van. Kínát, Koreát és Egyiptomot sem látta még. Európát ismeri: Svájc és Liechtenstein kivételével mindegyiket feltérképezte már. Érdekes, hogy Ausztriát a pandémia idején fedezte fel, mivel nem lehetett külföldre utazni, maradt itthon, de nem tétlenkedett.












“Rájöttem, hogy Európa is meseszép. Franciaország, Spanyolország, Olaszország csodálatosak. Ezekben már többször voltam, annyira különböznek. A Baltikum – Észtország, Lettország és Litvánia – is még a jövő programjai. Azért tologatom, mert ezeket a turnékat nyugdíjasként is meg tudom csinálni. Magyarországon is még van sok olyan helyszín, ahova még nem jutottam el.“
A Tiszántúlon kisiskolásként Galambos Iréneusz alsóőri plébánossal cserkésztáborban időzött napokat, heteket, de az akkor fókuszba állított városokat – Eger, Debrecen – szívesen meglátogatná ismét.

Indiában különös, kívülálló számára akár kockázatosnak is nevezhető behatás érte a Gangesz partján. Az idegenvezetővel és három útitársával haladt, amikor egy idős helyi férfi megszólította, mutatta neki, hogy kövesse, majd leültek a parton a lépcsőre. Az öreg imádkozni kezdett, végül egy vékony, vörös szalagot kötött a csuklójára. A csapat többi tagja kétségbeesett, nem tudták hova tűnt, ő azonban egyetlen pillanatig sem félt, teljesen megbízott a kedves vénemberben.




Veszélyes helyzetekbe többször is keveredett. Turistáknak szervezett, klasszikus programra, napfelkelte-nézésre indultak egy indonéz kaldérába, hajdani vulkán feltöltött kráterébe. Mintegy kétezer méter magasan volt a kunyhójuk, az oxigénhiány miatti szédüléstől és fejfájástól nehéz, megerőltető volt minden megtett lépés, enni, aludni egyáltalán nem tudtak. Hajnalban startoltak a terepjáróval, amikor a dzsipp már nem mehetett tovább felfelé, át kellett ülniük szamárra. Úgy döntöttek, hogy ők inkább gyalog menetelnek tovább. Folyton visszacsúsztak a homokban, úgy érezték magukat, mintha a Dűne című filmben lennének statiszták. Amikor felértek végre, a hagyomány szerint az isteneknek szánt áldozatként pénzt, gyümölcsöt, ételt dobtak a mélybe, ahol viszont szegénységben élő helyiek, főleg gyerekek szedték össze a turisták által bedobott érméket, élelmiszereket. Fárasztó és megdöbbentő túra volt. Ráadásul alig tekinthette meg a látványos napfelkeltét, ugyanis 162 cm-es magassága kevés volt ahhoz, hogy átlásson az előtte álló férfin. Nem történt meg a katarzis, nem született meg benne az az emelkedett érzelem, ami egy efféle szent helyen létrejöhet.







Hasonlóan történt a Tádzs Mahal-nál: szomorúságot keltett benne. A termekben mindenfelé kellemetlen vizeletszag volt, ugyanis a szent állatokon kívül hajléktalan emberek is ott éjszakáznak. Ellentmondásos látvány: a látogatók számára a világ hét csodájának egyike, míg az ott élőknek csupán egy lehetőség, ahol alhatnak.
“Európában is találhatunk ilyet, Nápolyban láttam lenyűgöző gótikus templomot, oldalán graffitivel. Lehet akár művészi is a falfestmény, lehet akár üzenete is, de azt gondolom, ne a történelmi örökségre kerüljön.”
“Mianmarban egy nyitott tetejű teherautóval haladtunk felfele a hegyen, zuhogott az eső, ömlött le az úton is. A félelemtől sikítottunk, ordítottunk. Végül, amikorra felértünk, elállt az esőzés, meg tudtuk nézni a templomot. Lent a magas páratartalommal, meleggel küzdöttünk, fent viszont iszonyú hideg volt. Ott is egy kicsi kunyhóban aludtunk, fáztunk, remegtünk, reggelre megint eleredt az eső, szinte ki sem lehetett lépni a házból, pedig az még gyenge volt, mint később megtudtuk. Vajas kenyeret ettünk kávéval, emlékszem, minden egyes falatnál azt gondoltuk, hogy nem lehet ennél rosszabb, s még hátra volt a lefelé út. Végül szerencsésen célba értünk, hiszen itt vagyok!”

“Japánban Tokióban volt a központunk, onnan kirándultunk mindenfelé. Ezt az utat utazási iroda nélkül, saját magunknak terveztük, szerveztük meg. Többhónapos felkészülés előzte meg: különféle honlapokon felkutattuk, megkerestük a számunkra szükséges applikációkat, letöltöttük, tanulmányoztuk, napról napra kontúrozódott, állt össze a projekt. Például mindegyik vonattársasághoz volt alkalmazásunk, még itthon megvettük a kéthetes vonatjegyet. Tokióból Kiotóba kirándultunk, gyönyörű az a város is.”
“Az a tisztelet, amellyel kezelik az alkotóelemeket, az ételeket, ahogyan főznek, becsülendő. A japán konyha abban különbözik az ázsiaitól, hogy egyáltalán nem használnak fűszert. Csak szójaszósszal dolgoznak, nincs például fokhagyma. Letisztult gasztronómia.”
Okinawa-szigetén is eltöltöttek néhány napot.
“A japánok a többi ázsiai néppel összehasonlítva teljesen mások, ők rögtön akarnak segíteni. Akkor is, ha fogalmuk sincsen, hogy te milyen nyelvet beszélsz, ha nem kielégítően tudnak angolul, és biztosan nem tudnak segíteni, akkor is próbálkoznak. Eleinte kissé abszurdnak tűnt, csalódottak voltunk: vizsgáltuk a metróállomáson a táblákat, kerestük a helyes irányt, nem értettük, miért szólítanak meg, ha mégsem tudnak bennünket elnavigálni. De megszoktuk. Kedvesek, udvariasak, és mindig apró lépésekkel szinte futva haladnak. Vicces látvány.”
A közlekedésben mindent feltüntetnek latin betűkkel is, de használtak fordító applikációt is. Néhány nap után ráállt a gondolkodásuk, ugyanis irtó egyszerű: színekkel jeleznek. Amikor elsajátították, hogy melyiknek mi a jelentése, egyszerűsödött a haladás.




Amszterdamban vett részt először főzőtanfolyamon. Folyamatosan figyeli, böngészi a lehetőségeket, ha Európában hirdetnek kurzust, jelentkezik. Thaiföldön is teljesített már. Vallja: az ételek, a főzés, a konyha által lehet közelebb kerülni, megismerni az embereket, sőt a történelmet is.
“Remek foodtours-platformok vannak ma már, bőséges a kínálat. A legjobban azt szeretem, amikor otthon kipróbálhatom az ott szerzett képzettséget. A családom nyitott, mindent megkóstolnak. Az indiai élményem után hetekig csak indiai ételt készítettem, az egész lakásnak fokhagyma szaga volt hosszú ideig. Amikor Japánban végeztem tanfolyamot, gyoza-t készítettem. Imádom, azt azóta is csinálom. Klasszikus rámen levest is szívesen alkotok, a felkészülés és az elkészülés is több napig tart. Más, mintha YouTube-on nézném. Thaiföldön a Tom Kha Gai leves főzését tanultam meg, ez kókuszos. Malajziában a nasi lemak-ot, az ország nemzeti ételét csináltam, csirkehús kókuszos mártással garnélás szambal rizzsel, anchovis-sal. Rotikurzuson megtanultam roti-t sütni. Ez leveles kenyérféle, majdnem olyan, mint nálunk a rétestészta, a hozzávalók is ugyanazok, de ezt összehajtogatják, mintha burito lenne, és mivel minden réteg között olajozni kell, így megmaradnak a lapok. Tipikus indiai étel, jófajta reggeli, Malajziában is szeretik.“
“A legszebb az egészben az, ahogy örülnek a főzőiskola szervezői, hogy akad valaki, ráadásul külföldi, akit érdekel az ő kultúrájuk, konyhaművészetük.
Én azért iratkozom be, veszek részt, mert szeretném megismerni, elsajátítani a fogásokat, és itthon is alkalmazni. Régebben csak a netes videók léteztek, továbbá alig lehetett az összetevőket beszerezni, Bécsben vagy Grazban bioboltból tudtam megrendelni az alkotórészeket, ma már nem így van, minden kapható, hamar elérhető.”

Marianne nyitott, befogadó, érdeklődő személyiség.
“Saját sztorijaimmal szemléltetem a barátoknak, az ismerősöknek, hogy milyen az utazás, hiszen sokan elképzelni sem tudják, milyen állapot egy másik kontinensre, például Ázsiába, egy teljesen más miliőbe kerülni. Azt szeretném, hogy – általam akár – egyre többen ismerjék meg mások kultúráját, életét. Fotózni, megörökíteni is szeretem. Sokan rám írnak a WhatsApp-státuszom alapján, és amikor személyesen találkozunk, megköszönik, hogy utazhattak velem. Ez nagyszerű, jól eső érzés. Ezért is csinálom.”
Fotók: Seper Marianne, ZBG