Mihez kezd az író, ha a hazájában háború dúl? Vagy ha háború ugyan nincsen, de országát egy autoriter rendszer keríti hatalmába? Kötelessége-e felszólalni, ha úgy érzi, elhallgatjuk a valós problémákat? Ilyen és ezekhez hasonló témákat boncolgatott a Stimmen der Gerechtigkeit: Literatur als Widerstand (A méltányosság hangjai: az irodalom mint ellenállás) című felolvasóesten egy ukrán, egy orosz, egy szerb, egy afgán és egy magyar író – Kiss Noémi.
Háború, feldolgozatlan generációs traumák, antidemokratikus tendenciák, nacionalizmus, rasszizmus, homofóbia – csak egy pár azon nyomasztó jelenségek közül, amelyekkel ma az emberi méltóságához ragaszkodó egyénnek szembe kell néznie Közép- és Kelet-Európában. Az ISOP (Innovative Sozialprojekte) és a Kulturvermittlung Steiermark közös szervezésében szeptemberben megrendezett felolvasóesten öt olyan írót ismerhettünk meg közelebbről, akik a maguk eszközével, azaz az írással emelik fel szavukat az emberi jogok és a méltányosság védelmében, bár, saját bevallásuk szerint már maguk sem igazán hisznek abban, hogy ezzel bármit is elérhetnek. Az est végén az egymással könnyes szemmel, angolul beszélgető ukrán és orosz írót látva viszont mégis pozitív érzésekkel távoztunk.

Tanya Maljarcsuk írónő a nyugat-ukrajnai Ivano-Frankivszkban született, de 2011 óta Bécsben él. A háború kitörése után sokan azt várták tőle, hogy szólaljon meg, ám ő úgy érzi, országa élet-halál harcában ő is megszűnt létezni mint író. Az írás azt jelentené, hogy életjelet ad magáról, erre viszont most nem képes. Úgy látja, a háborúban a keleti, ukrajnai front mellett van egy nyugati is: a nyugati értetlenkedőké, akiknek el kell magyarázni, hogy mi a tét és hogy miért nem lehet ebből kimaradni. Paradox módon éppen az írás lehetetlenségéről szóló esszéjét olvassa fel.
Hozzá hasonlóan szintén a hazájától, Afganisztántól távol, Grazban él Fatah Farzam költő. Már itt, német nyelven írott verseiért 2021-ben irodalmi díjat (Exil-Literaturpreis) kapott Ausztriában, menekültstátuszt viszont még nem. Miután több családtagja is a tálib rezsim áldozatául esett, és ő elmenekült, versében a gyökértelenség problémáját boncolgatja: „Ich weiß nicht, zu welchem Grab ich meinen Körper bringen soll” (Nem tudom, melyik sírhoz vigyem a testemet).
Szergej Lebegyev orosz író Potsdamban él. Oroszország tekintetében keményen fogalmaz: szerinte az országnak már nincs semmiféle erkölcsi iránytűje, amit követhetne, és a probléma gyökere valójában a birodalmi gondolkodás, amit még az sem oldana meg, ha más vezető állna az ország élén. Művei mindenhol népszerűek, csak a szülőhazájában nem, éppen ezért úgy gondolja, jól végzi a munkáját. És hogy ez valójában szélmalomharc? Igen, az, de a rokonaival és magával az orosz nyelvvel szembeni kötelessége, hogy megírja az igazat. A felolvasott részletben egy a gulágról visszatérő litván írónak nem engedi a KGB, hogy befejezze művét, ám éppen az életét aprólékosan dokumentáló titkosügynökök írják meg egyúttal a könyvét is.
Szülőhazájában él és alkot viszont Saša Ilić, magát antinacionalistának tartó szerb író, akinek irodalmi díja nagy port kavart a szerb értelmiség köreiben. Vallja, hogy a művészetnek kötelessége hangot adnia a társadalomban elhallgatott témáknak. Pas i kontrabas (Hund und Kontrabass) című, Bécsben írt és részben Ausztriában játszódó regényében a 30 évvel a délszláv háború után még mindig feldolgozatlan traumákat cipelő új generációval foglalkozik, és felhívja a figyelmet a múlttal való szembenézés és az emlékezés fontosságára.
A magyar résztvevő, Kiss Noémi, szintén otthon, Budapesten találta meg a számításait, bár idejét szívesebben tölti egy faluban a Dunakanyarban, és könyveit is jórészt ott írja. Történetei a késői Kádár-rendszer fojtogató közegében játszódnak, ahol sokan szintén jobbnak látták, ha kivonulnak és művelik a saját kis telküket. Az áthallásokat a mai rendszerrel nehéz lenne takargatni. A gyerekkori emlékeire épülő Balaton című kötetből olvasott fel egy novellarészletet, amelyben egy kislány a nagyapjával egy hullára bukkan a Balatonban. A halála körülményeire nem derül fény, de a kilétére igen. A nagyapa tudni véli, hogy az illető homoszexuális volt.

Noémivel még a felolvasóestet megelőzően futottunk össze egy kávéra.
Rólunk/Gazdik Anna: Tudod, hogy Magyarországról miért éppen téged hívtak meg? Ismerted korábbról a szervezőket?
Kiss Noémi: Amióta Graz 2003-ban Európai Kulturális Főváros volt, nagyon fontosnak tartják, hogy a kelet-európai irodalom és képzőművészet megjelenjen a városban. Ebben még mindig kiemelt helyen szerepel a magyar irodalom. A Kulturvermittlung Steiermark is rendszeresen hív meg magyar írókat hosszabb-rövidebb grazi tartózkodásra, így töltöttem én is 2013-ban egy hónapot a városban. Onnan ismerem a mai este szervezőjét, Luise Grinschgl-t is. Ennek előfeltétele persze az, hogy az adott írónak legyenek németül kiadott könyvei is. Az én kötődésem a német nyelvű kultúrákhoz sem új keletű: egyetemistaként két évet Konstanzban töltöttem, és rendszeresen publikálok társadalompolitikai kérdésekről a Die Zeit-ban és a Süddeutsche Zeitung-ban. Mellesleg a könyveimre német és osztrák közegben néha még jobban felfigyeltek, mint otthon.

Rólunk: Ma este a Balaton című novelláskötetből fogsz felolvasni. Ebben és más könyveidben is fontos téma a Kádár-rendszer, a történetek nagy része akkor is játszódik.
Miért nem kortárs témákhoz nyúlsz? Dolgunk van még a Kádár-rendszerrel?
Kiss Noémi: Igen, valóban így van, hogy szívesen nyúlok vissza a 80-as évek Magyarországához.
Ennek egyfelől az az oka, hogy azt az időszakot, beleértve aztán a rendszerváltást is, egy nagyon érzékeny periódusomban, kamaszkoromban éltem át.
Sok időt töltöttem a nagyszüleimmel is, akiket nagyon szerettem, nekik volt Balatonszabadiban egy nyaralójuk.
Másfelől meg, igen, szerintem nagyon is dolgunk van még az elmúlt rendszerrel. Nem véletlenül mondják sokan, hogy ma is egyfajta Kádár-rendszer van.
Mindkét időszakra jellemző az elit kontinuitása: akkor az 56-os elité, most a rendszerváltás-kori elité.
Bizonyos szempontból ez egy tipikus magyar jelenség: a nyelvi elszigeteltségünkből adódó zárt, befelé forduló kultúra, fullasztó légkör.
De ezzel együtt nagyon szeretnénk, hogy odafigyeljenek ránk.
Rólunk: A Rongyos ékszerdoboz című könyvedben viszont kilépsz Magyarországról, de mégis maradsz Kelet-Európában: a 90-es évek Ukrajnáját és Romániáját mutatod be.
Kiss Noémi: Igen, ez tulajdonképpen egy útikönyv. Néprajzosokkal utazgattam a volt Szovjetunió területén, ahol a bozótosban kutattunk régi sírok, templomok, zsinagógák után. A Gyimesben pedig az erdélyi társadalom világa volt hallatlanul izgalmas. Fontos könyv lett, Darmstadtban a hónap könyvének választották. Úgy mutatja be a 90-es évek Kelet-Európáját, mint egy kiüresedett, melankolikus, ám mégis új erőre kapó tájat. Nekem íróként ez izgalmasabb volt, mint egy nyugat-európai helyszín.
Rólunk: Egy másik visszatérő téma a könyveidben és az egyéb publicisztikáidban a nők helyzete, a női sors, és az anyaság problémája. Ezt a témát miért karoltad fel?
Kiss Noémi: Mindig is érdekeltek a női írók, például Szabó Magda, Galgóczi Erzsébet vagy Nemes Nagy Ágnes, akik ugyan népszerűek, esetleg külföldön is elismertek lettek, idehaza azonban mégsem lettek az irodalmi kánon részei. Amikor bementem a gyerekeim tantermébe, csak férfi írók képei függtek a falon. Ezt pár szülőtársammal szóvá is tettünk. Miért higgyék a gyerekek, hogy csak férfiak lehetnek írók? Mára ez szerencsére már megváltozott. Körülbelül 50% a női írók aránya, és nagyon nagy is a kereslet a női írók, például Bódis Kriszta, Tóth Krisztina, Erdős Virág, Szvoren Edina és Kiss Judit Ágnes művei iránt.

Rólunk: Téged azonban nemcsak az írók, hanem az „egyszeri asszonyok” is érdekelnek. Sovány angyalok című könyvedben például a gyermektelenség problémájával foglalkozol, de később sokat írtál a kisgyermekes lét nehézségeiről is. Nem frusztráló megélni, hogy írásaiddal próbálsz egy modernebb szemléletet képviselni, a társadalomban pedig éppen ezzel ellentétes folyamatok zajlanak?
Kiss Noémi: Válasszuk el az egyén szintjét a társadalompolitikától. Ez utóbbi valóban elég konzervatív ma Magyarországon, de sok támogatója is van, főleg vidéken. Én a környezetemben viszont pozitív példákat is látok: a legutóbbi szülői értekezleten az apukák voltak többségben, és a tanterembe a függönyvásárlást is egy apuka intézi. Egyébként a nők helyzete ma szerintem nem csak Magyarországon nehéz: emancipálódtunk, tanulunk, felelősségteljes munkát végzünk, de a családról és az anyaságról sem akarunk lemondani. Azt látom, hogy mindenhol hasonló problémákkal küzdenek, csak gazdagabb országokban a lehetőségek tárháza is bővebb. De például az írói rezidenciák Nyugat-Európában nem fogadnak női írókat, ha kisgyerekük van, ami szerintem szégyen.
Rólunk: Mik a terveid a közeljövőben?
Kiss Noémi: Most adtam le a karácsony előtt megjelenő könyvem (Karácsony a Dunán) kéziratát. Egész nyáron ezen dolgoztam, és ez nagyon kimerített, úgyhogy egyelőre még nincsenek újabb terveim. De visszatérve az előző kérdésedhez, de, nagyon belefáradtam az elmúlt 12 év közéleti vitáiba. Sok rendezvényen voltam, sokat publikáltam, és a patriarchális szemlélet nem hogy enyhült volna, még nagyobb támogatottsága is van. Az én módszerem most az, hogy távolságot tartok. Igyekszem kivonulni, megerősíteni a privát szférámat, és a falunkban lakó más értelmiségiekkel közösen átvészelni ezt az időszakot.
Gazdik Anna írása