Milyen ritmusra írta Kölcsey az idén kétszáz éves Himnuszt? Vajon ősi magyar szó-e a csalogány? Mi volt Petőfi kedvenc étele? Ezekre, és sok más izgalmas kérdésre is választ kaptunk azon az délutáni előadássorozaton, amelyet az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztala szervezett a magyar kultúra napja alkalmából az AMAPED rendezvénytermében.
Jézusom, ezen hány gomb van? – csodálkozik rá az egyik fiatal szervező a reformkori női ruhára, amit éppen felad a rendezvényterem sarkában álló próbababára. Igen, már ebből az apró reakcióból is látszik, hogy mennyire más világ volt a reformkor. Nem csak öltözködni volt komplikáltabb, hanem utazni, vagy anyanyelvünkön kommunikálni is, hiszen sok mindenre nem volt még magyar szó, csak német. Ebbe a különös korba repítettek vissza minket a rendezvény szervezői, akik nem csak érdekes előadásokkal, hanem reformkorbeli ételekkel is várták január 22-én az érdeklődőket.
„A magyar kultúra napját ünnepeljük, ezen belül a Himnusz kétszáz éves évfordulóját.” – fogad Mentsik Szilvia, az AMAPED elnöke, mielőtt végig vezet a kiállítótermen, ahol egyebek mellett reformkorbeli ruhák, a Himnusz eredeti kottájának másolata és egy kisnemesi ruhába öltözött fiatalember segítenek az időutazásban. Meg persze egy régi szakácskönyv is, aminek apropóján egy korabeli történetet is felidéz az elnök asszony: „Petőfi és barátja a legenda szerint egyszer betért vacsorázni egy csárdába, de a tulajdonos szabadkozva közölte vele, hogy már csak káposztája és pörköltje maradt. A barát erre azt mondta, hogy nem baj, öntsék csak össze, jó lesz az. Ez lett aztán a költő kedvenc étele, amit ma székelykáposztaként ismerünk.”
A „szaftos” történet után átsétálunk az előadóterembe, ahol Szabó Veronika, az Universität Wien finno-ugrisztika tanszékének tanára avat be bennünket a reformkor idején végrehajtott nyelvújítás rejtelmeibe. A Kazinczy Ferenc által vezetett nyelvújítás a nemzeti identitás megerősítését szolgálta, hiszen akkoriban a Magyar Királyság lakóinak fele (!) nem beszélt magyarul, és a magyar nyelvből hiányoztak azok a szakszavak, amelyek segítségével tudományos vagy hivatali munkát lehetett volna végezni. Ezért a nyelvújítás során bővítették a szókincset, egységesítették a helyesírást és egységes irodalmi nyelvet hoztak létre – de ezt tudjuk a történelemkönyvekből is. Azt viszont már nem, hogy Kazinczy szinte diktátorként döntött arról, hogy mi fogadható el, habár például az általa alkotott „lepe” szó a lepke helyett nem ment át a köztudatba. Érdekes mellékszál, hogy a nemzeti identitás erősítésére megkezdett nyelvújítás során sok lefordított, idegen nyelvből átvett szót is honosítottak. Ilyen például a cseppkő (Tropfenstein) vagy a benyomás (Eindruck) is. Utóbbira egyébként azt mondták a kortársak, hogy annyira vicces és furcsa szó, hogy senki nem fogja használni, aztán mégis beépült a magyar nyelvbe, és a mai napig használjuk. De a derékszög, az egyenlet és a csalogány szavak is a nyelvújítás termékei, előbbi kettőt Dugonics András matematikus, utóbbit pedig maga Kazinczy alkotta. Kevesen tudják, hogy akkor már kihalófélben levő nyelvi jellegzetességeket is felelevenítettek. „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére” -hangzik a Himnusz, amiben a felhozád az elbeszélő múltnak egy olyan formája, ami már akkoriban is szinte kihaltnak volt tekinthető, és az utca embere valószínűleg meg sem értette volna. A nyelvújítók már nem használt, illetve máshogy használt szavakat is felelevenítettek. A hölgy szó eredeti jelentése például hermelin vagy menyét, de az előkelő nő jelentést ruházták rá, és ebben szilárdult meg.
A nyelvészeti érdekességek után a Himnusz keletkezésére tért át a tanárnő. A nemzetet magasztaló költeményt 1823. január 22-én tisztázta le Kölcsey, de már valószínűleg korábban megírta, és hangulatát bizonyára befolyásolta, hogy a költő akkoriban egyedül, borús kedélyállapotban élt szatmárcsekei birtokán. Kölcsey magánszorgalomból, felkérés nélkül írta a Himnuszt, és annak felemelkedését sem érte meg, mert az csak halála után következett be, amikor Erkel megzenésítette. Erről már Kilyénfalvi Gábor hegedűkészítő mester, a magyar zene szakértője mesélt. Tőle megtudtuk, hogy eleinte, a negyvenes évek elején a Szózatot használták magyar nemzeti eseményeken, és amikor annak megzenésítését zsűrizték, akkor Erkel Ferenc is bent ült a zsűriben. Ezután írták ki a Himnuszt is megzenésítésre, ekkor döntött úgy Erkel, hogy zsűrizés helyett ő is versenybe lép. A szájhagyomány szerint egy nap alatt papírra vetette a Himnusz ma ismert dallamát, és megnyerte a pályázatot. Énekelhetővé viszont egy másik zeneszerző, a német származású Mosonyi Mihály tette.
A Himnuszt hivatalosan először 1844. augusztus 10-én, a Széchenyi hajó átadásán játszották, de csak lassan vette át a császári himnusz, a „Gott erhalte” szerepét, és csak a rendszerváltáskor, 1989-ben került jogszabályi védelem alá, mert ekkor lett az alkotmány szövegének része. A Himnusz fejlődése során több zenei és tempóváltozáson ment át, és nem mindig volt olyan lassú és patetikus, mint amilyennek ma ismerjük. Az eredeti kézirat szerint a mű elején és végén is harangszó hallatszik, a balsorsnál pedig nincsen cintányér. Érdekes tudni, hogy Kölcsey nagyon szerette Balassit, és az ő korában divatos kanásztáncok ritmusára írta a Himnuszt, amit aztán később hozzá kellett igazítani az Erkel által írt zenéhez, így lett a „rá”-ból „reá”.
Kilyénfalvi Gábortól megtudtuk azt is, hogy a reformkor táncban, zenében és viseletben is új korszakot nyitott. Akkor lett népszerű az osztrák walzerral szembeni ellenállásként a magyar csárdás és a verbunkos, és akkor jött divatba a polgárok és a kisnemesek között magyaros, huszáros viseletben járni. A verbunkos korszak neves zeneszerzői Bihari János, Csermák Antal, a Petőfivel szoros barátságot ápoló Rózsavölgyi Márk és Lavotta János voltak, utóbbi egyik művét Vig Margit hegedűművész el is játszotta a közönségnek.
A hegedűszóló után Balogh Ádám történész mesélt arról, hogy micsoda áttörést hozott a magyarság életében a reformkor. Hiszen előtte óriási nehézséget jelentett az utazás a hatalmas országban, ahol nem volt vasút, a folyókon nem voltak még gépi meghajtású hajók, közlekedni csak rossz minőségű föld- vagy makadámutakon lehetett. A keleti országrészben fekvő Marosvásárhelyről a nyugati Fiuméba csak nagyon drágán, lassan és nehézkesen lehetett eljutni, postakocsin vagy lovon. Aztán szépen lassan megjelentek a gőzhajók, a reformkorban a Dunán is beindult a gőzhajózás, és átadták az első vasútvonalat is Budapest és Vác között.
Balogh Ádám elmondta, hogy a reformkornak köszönhetjük a nyitást a természet felé, és a kirándulás divatba jöttét, a lófutásnak nevezett lóversenyt, a Nemzeti Kaszinót és a kávéházakat, de az akkor még Magyar Tudós Társaságnak nevezett Magyar Tudományos Akadémiát is.
Az előadások után a vendégeket egy gőzölgő fazék várta – természetesen stílszerűen Petőfi kedvenc ételével, a székelykáposztával.
Akár ez is tetszhet
