„Krízis nélkül nincs változás” volt annak a rendhagyó nőnapi eseménynek a mottója, amit hangsúlyozottan nem nőnapkor rendezett az #itthon-otthon programsorozat keretében a KultPult és a Femspace. A résztvevők üres frázisok helyett a valódi problémákra fókuszáló beszélgetést kaptak, virág helyett pedig elgondolkodtató üzeneteket vihettek haza Ughy Szabina és Murinai Angéla íróktól, Benyó Erzsébet meseterapeutától és Tóth Erzsébet Fanni traumakutatótól.
„Most nagyon mennek a női témák” – biztat cinikusan a tapasztalt szerkesztő egy első kéziratos próbálkozót Ughy Szabina „Átlátszó nő” című kötetének egyik novellájában. Szabina, aki elmondása szerint maga sem csak azért ír nőkről, mert egyedül a női léttel kapcsolatban vannak zsigeri tapasztalatai, szintén úgy látja, hogy ma nagyobb teret kapnak a női témák az irodalomban, mint korábban, de ez rendjén is van így. „Ezek a témák, mint maguk a nők is, sokáig háttérbe voltak szorítva, most pedig végre kiáradhatnak” – mondja. Murinai Angéla még élesebben fogalmaz: „Az hogy „nagyon mennek ezek a témák” nem más, mint a rendszer ledegradáló megjegyzése arról, hogy a nők végre elkezdtek beszélni; mivel mind az anyáink, mind a nagyanyáink évezredeken keresztül némaságra voltak ítélve, a nők most keresik azokat a szavakat, amelyekkel el tudják mondani a saját történeteiket. Mi fáj nekik? Honnantól számít valami erőszaknak? Tényleg csak rózsaszín köd az anyaság? Valóban színre léptek a női írók, erre a férfiak megsértődhetnek, vagy akár azt is mondhatnák, hogy: -„Tessék, tiétek is a pálya.”
Az pedig, hogy a nők elkezdenek beszélni, egyáltalán nem magától értetődő – kezdi a kerekasztal-beszélgetést a vendégekkel Tóth Erzsébet Fanni traumakutató. A többségüket ugyanis a valódi érzéseik elfojtására, alkalmazkodásra, és, végső soron, hallgatásra nevelték. Az érzelmek kimondása viszont gyakorta konfliktussal jár, amelyet sokan nem tudnak vagy nem akarnak felvállalni.
Murinai Angéla szerint különösen a harag érzését nem élhetik meg a nők, akiktől alapvetően egy szelíd, béketűrő és béketeremtő attitűdöt várt és vár el a társadalom.
„A nők, ha dühösek is lettek, nem volt eszközük ezt kiadni, ezért gyakran önmaguk ellen fordították” – teszi hozzá Szabina is – „ami aztán betegségek formájában tör utat magának”.
Azt azonban Angéla is belátja, hogy a változásért gyakran kemény árat kell fizetni, és függő helyzetben nehéz a saját érdekünket képviselni. Tapasztalata szerint a fiatal lányok hamar alkalmazkodnak a rendszer által előírt szerepükhöz: ha a jövőjükről kérdezzük őket, a nagy részük azt mondja „férjhez megyek, gyerekeim lesznek, és majd dolgozok valamit”. A nők nagy része ezért ma is ki van szolgáltatva anyagilag a férjének, hiszen a gyerekek születése után vagy nem dolgozik, vagy jellemzően kevesebbet keres, mint a társa, így nincs nagy mozgástere. Éppen ezért a „10 okom a haragra” című könyvében a patriarchátussal kapcsolatos ellenérzéseit veszi sorra, „Anya szív” című könyvében pedig az anyák elfojtott dühének ad hangot.
Benyó Erzsébet hasonló tapasztalatokról számol be a terápiás praxisából: „a terápiás közegben végre megtanulhatjuk kifejezni az érzéseinket, ott kapunk engedélyt arra, hogy dühünkben a földhöz vágjuk a párnát, és ha készen állunk rá, újra játszhatjuk például az apánkkal folytatott beszélgetéseket, úgy, hogy ezúttal visszaszólunk, és akkor talán legközelebb a főnökünknek is merünk nemet mondani” – mondja. De mégis mi vezethet el addig a krízisig, ami előfeltétele a változásnak? Szabina szerint ahány ember, annyiféle választ lehet adni erre a kérdésre, sőt, egy életúton belül többféle forgatókönyv is elképzelhető. A változás elindítója gyakran egy betegség, amelynek során számot vetünk az addigi életünkkel, de ilyen lehet egy veszekedés, vagy az úgynevezett „fájdalomnyomás”, amikor az elhúzódó boldogtalanságot már nem tudjuk tovább elviselni, de akár egy teljesen véletlennek tűnő pillanat is ráébreszthet minket arra, hogy valami nincs rendben. Ez történik a kötet címadó novellájának, „Az átlátszó nő”-nek a főszereplőjével, akit a HÉV-en egy kínai fotós tekintete döbbent rá arra, hogy az, akivel évtizedek óta együtt él, valójában nem látja őt, ezért úgy dönt, elválik.
A hasonló szembenézések után persze még hosszú idő is eltelhet az esetleges változásig. Mi segíthet nekünk ilyenkor? Szabina szerint sokan eleve el sem jutnak idáig, inkább a boldogtalan, de kényelmes állapotban maradnak, mivel érzik, hogy a változtatással járó fájdalom nem megúszható. Ő azonban úgy látja, hogy az embernek mindig van választása, csak nem feltétlenül fekete és fehér, hanem gyakran a szürke különböző árnyalatai között. „Nekem nagyon fontos a remény, anélkül nem tudnék se írni, se élni. Mindig van esély arra, hogy szabadabban és önazonosabban éljünk, és ezt kis lépésekkel, apró változtatásokkal is el lehet érni, például minden héten tartunk egy napot, amikor töltődünk és önmagunkkal törődünk. Sok férfi is hajlandó változtatni, ezért nem feltétlenül kell felrúgni az addigi életünket” – hangsúlyozza.
Angéla a közösség megtartó erejében hisz. Úgy tapasztalta, hogy a problémák kimondásának már önmagában gyógyító ereje van: „A nőknek közösek a nehézségeik, a mélyben ugyanaz foglalkoztatja őket, mégis nehezen alakul ki köztük az a bizonyos véd- és dacszövetség, pedig ha végre elkezdenek őszintén beszélni, hamar kiderül számukra, hogy nem őrültek meg, nem velük van a gond, hanem az egész rendszerrel” – mondja. Ezért is indította „Gumiszoba” című blogját, és az „Anyutentikus” nevű zárt Facebook-csoportot, ahol az anyasággal kapcsolatos érzéseket lehet kendőzetlenül megfogalmazni és egymással megosztani.
Mivel magától a rendszertől nem lehet változást várni, a kulcs a nők kezében van, ezért Angéla elsősorban velük szeretne most foglalkozni. Általánosítani persze nem szeretne, hiszen lát pozitív példákat is: megfigyelte, hogy az egymással egyenrangú félként bánó szülők gyerekei is hasonló gondolkodású társat választanak maguknak. Büszkeséggel tölti el saját fia is, aki pár év németországi élet után már nem találja a közös hangot a szexista vicceket mesélő, „macsó” mentalitású régi barátaival. Benyó Erzsébet szavaival élve ő is szívesen feltenné sok lánynak a kérdést: „Te hozzámennél egy ilyen királyfihoz?”
Fotók: Simándi Nóra
Akár ez is tetszhet
