Mesmer Ottó ősztől nyugdíjba vonul

1992 óta az őriszigeti/Siget in der Wart-i evangélikus gyülekezet lelkésze: 32 év fáradhatatlan szolgálat után 2024 szeptember 1-jétől nyugdíjba vonul. Hétközben, hétvégén, ünnepnapon a templomban ténykedik, hirdeti az igét, közösséget teremt és megtart, segít, dolgozik a településért. Idén, egy augusztus végi istentiszteleten átadja a stafétát, megkezdi jól megérdemelt pihenőjét.

– Őszintén, tiszta lelkiismerettel mondhatom, hogy igenis van bennem fáradtság. Szép, hosszú időszak volt, akit egykoron megkereszteltem csecsemőként, ma már összeházasítom. – összegez a szolgálattól búcsúzó lelkész, majd rögtön rátér a kezdetre: – Az elődöm, Teleki Béla 1987-ben meghalt, őt öt évig helyettesítették. A szolgálattevő lelkész csak szombaton jött és vasárnap ment, kivéve temetés esetén. Amikor idejöttünk, jócskán akadt feladat, hogy közösséget teremtsünk, kialakítsuk a gyülekezeti életet feleségemmel együtt.

Mesmer Otto Erdélyben, Brassóban (korábban Sztálinváros) született 1959-ben. Sváb ősöktől származik, édesapja német, édesanyja magyar, ő kétnyelvűként nőtt fel. A gimnáziumot németül végezte, az érettségit a feketehalmi faipari szakgimnáziumban románul tette le. A katonai szolgálat után, a kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetben tanult. Egy év Barcaújfalu-i tartózkodás után 1984-től 1991-ig Aradon ténykedett segédlelkészként és esperesi titkárként. 1992 óta, megválasztása után az őriszigeti evangélikus gyülekezet lelkésze. Havonta három alkalommal magyarul, egyszer németül szól a hívekhez. Ő vezeti a templomi kórust, hitoktató a helyi népiskolában, illetve a Felsőőri Kétnyelvű Szövetségi Gimnáziumban. Lelkészi szolgálatába tartozik a tűzoltók, a mentők, a rendőrök, a vöröskeresztesek krízisintervenciója. Munkáját 2017-ben Burgenland Tartomány Érdemkeresztjével ismerték el.

Ottó és Enikő 33 és 25 évesen kezdték ausztriai szolgálatukat. A munkát feleségével közösen végzik: Enikő a gyülekezet kántora és orgonistája.

– Szerencsés vagyok, mert soha életemben nem kellett kántort keresnem. – mondja Ottó, majd cinkosan sandít párjára, aki nem csak társaként, hanem kántorként is mellette állt az elmúlt évtizedekben. Enikő 32 éve orgonál a szertartásokon, szeptembertől ő is visszavonul. Egészségügyi területen dolgozik immáron 24 éve, neki még van egy kis ideje nyugdíjig. Ő sem hiányzott sokat – pontosan meg tudja számolni, hogy négyszer volt távol. 1992-ben egy ötéves kisfiúval érkeztek, második gyermekük már Ausztriában született. A fiúk kicsi koruk óta velük vannak a templomban, szinte ott nőttek fel.

A nyugdíjba vonulás nem azt jelenti, hogy a szolgálat végérvényesen megszűnik, ugyanis, ha felkérik, továbbra is vállal istentiszteleteket. A „Milyen érzés?” kérdésre azt válaszolja Ottó, hogy nehéz ezt megfogalmazni, majd így folytatja:

– Úgy érzem, belefért minden, amit szeretettem, szerettünk volna. Elégedetten fejezzük be. Én az egyházi vonalon vittem a feladatokat, feleségem a kántori teendők ellátása mellett a művészet, a hagyományőrzés területén is ténykedett. Szülőfalujában, Fazekasvarsándon magyar nótán és néptáncon nőtt fel, Aradon tanult furulyázni, majd a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben folytatta, zenei tudását többszörösen kamatoztatta: gyerekeket tanított hangszeren játszani, asszonykört, néptánccsoportot alapított, kórust vezetett – sokat, sokfélét csinált.

1993 szeptemberében – a Mesmer-házaspár hathatós közreműködésével – alakult meg az Őriszigeti Magyar Néptáncegyüttes az akkor 280 lelket számláló faluban. A zene és a tánc a kultúra egyik lényeges és látványos megnyilvánulási formája, egyúttal összekötő kapocs a különböző generációk, népcsoportok között, hiszen a korosztályból, a nyelvi különbözőségből adódó akadályokat átlépi. Évtizedek óta tartó kultúra-, és tradícióápoló, illetve közösségépítő tevékenységük elismerésre méltó. Mai napig szívügyük a Burgenlandban élő magyar közösség értékeinek ápolása, megőrzése, tovább örökítése.

„Ami Őriszigetet illeti, a saját tánccsoport ötlete a BMKE 25 éves évfordulóján született: miért ne lehetne Szigeten is néptánccsoport? A gondolatot tettek követték, és már 1994 januárjában nyolctagú leánycsoport lépett fel egy erdélyi tánccal a szigeti tűzoltóbálon. Még ebben az évben fiúk is csatlakoztak, így a tánccsoport tanítását egy szakképzett koreográfus kezeibe helyeztük. Kemény próbák során tanultuk meg sorban a vasi, somogyi, rábaközi, kalocsai, szatmári táncokat. Később bővítettük a sort moldvai és szlavóniai magyar táncokkal, népdalcsokorral, sőt bemutattunk egy betlehemes játékot is, és a pünkösdi király és királynő megválasztását.

Ami a honosításra vonatkozó kérdést illeti: az eddig felsoroltak nem csak a tánccsoport tagjainak jelentettek kihívást. A 12 fős csoportnak hat tagja még gyermekkorban volt. Szülői támogatás nélkül minden munka elképzelhetetlen lett volna. Mosták, vasalták a ruhákat, lelkesen készítették elő a szigeti fellépéseket a mi időnkben, az ötéves jubileumot is. Ha fellépéseinkre nem busszal utaztunk, autók egész karavánja indult Szigetről a különböző rendezvényekre. Ez a támogatás pedig abból a szempontból is megterhelő volt, mivel a szereplések legnagyobb része hétvégeken volt, így a szabadnapokat, ünnepnapokat kellett erre áldozni.

Eljött viszont az az idő is, amikor a kezdeti kis botladozásokból kifejlődtünk, és a tánccsoport önálló másfél órás, színvonalas műsort tudott bemutatni. Eljött az az idő, amikor nem a szigeti kocsma terme volt a színtér, hanem Bécs városházának a díszterme, bel- és külföldi rendezvények nagy színpadjai. Államelnököknek és sok más nevezetességnek mutattuk be tudásunkat. Eljött az az idő, amikor az ORF, a MTV és a Duna TV által csoportunk a határainkon túl is ismert és elismert lett. És ekkor már senki sem mosolygott vagy legyintett, hanem mindenkit büszkeséggel töltött el mikor magasba emelkedett a tábla: „Őriszigeti Magyar Néptáncegyüttes”.  – olvasható Mesmer Enikő írása a ma már harmincéves csoport elindulásáról az Őrség magazin 56. számában 2014. decemberében.

– Kitöltjük a napjainkat rendesen: templomi bentlét, kóruspróba, napi munkába járás. Nem bánom, ha én is pihenhetek Ottóval. Még pár évig dolgozom, de szeptembertől hétvégente nem én orgonálok. Szeretném úgy megélni az istentiszteletet, hogy nincs lámpalázam. Mindig van bennem drukk a fellépés miatt, ez természetes, de nem fog hiányozni az az izgalom, az a felfokozott állapot.  – árulja el Enikő.

„Erős vár a mi Istenünk!” – az őriszigeti, evangélikus templom az egyetlen Ausztriában, amely a reformáció jelmondatával magyarul fogadja a betérőt 1792-i alapítása óta. Tárgyi értéke az az idén 140 éves keresztelő kancsó, amelyet a soproni gyülekezet ajándékozott 1884-ben az őriszigetieknek. Ebből a kancsóból kereszteltek meg, s keresztelnek a mai napig minden őriszigeti, gyülekezeti tagot.

Mesmer Ottó csaknem húsz éve az úgynevezett „kékfényes” szolgálat résztvevőinek – tűzoltók, mentők, rendőrök, vöröskeresztesek – krízisintervenciójával is foglalkozik. 2003-ban alakult Ausztriában lelki gondozói segélyszolgálat, amely korábban az egyházak részéről sikeresen működött. Az 1998-ban Lassingban, 1999-ben Galtürben, 2000-ben Kaprunban történt tömegszerencsétlenségek indokolták sürgősen létrehozni a „kékfényes” szolgálatot, hogy támogassák a mentésben közreműködőket a traumák feldolgozásában. A tevékenységet az őriszigeti lelkész „SZÁL-nak” nevezte el. „Szemem előtt volt képileg is a szál, amibe bele lehet kapaszkodni. A SZÁL rövidítése: szükségállapotban való lelki gondozás. Ez részünkről csak egy felajánlás – el lehet fogadni, de el is lehet utasítani.” – foglalja össze a „kékfényes” munkálatot az ezredesi rangban lévő pszichoszociális és lelki gondozó, aki odaadó, áldozatos munkájának elismeréséért 2017-ben a Burgenland Tartomány Érdemkeresztjét vehette át.

– Asztalos vagyok egyébként, bútorasztalosnak tanultam a középiskolában. Megcsinálok mindent, amit egy férfiembernek meg kell csinálnia. Édesapám ezermester volt, örököltem tőle némi praktikus gondolkodást. Ha tennivaló van, akkor nekiugrom, megoldom, megcsinálom. Szeretek fával dolgozni, ősztől a rám váró szabadidőben mégsem ezzel foglalkozom majd, hanem horgászom.

– Szenvedélyem a pecázás. Minden halat kifogok! Mindegy milyen, nem válogatok: pontyozni, csukázni fogok. Két botnál többet nem dobok be, figyelni kell, ha kapás van, szükséges az erőt és a fókuszt ennél a cselekvésnél is jól megtartani. Alig várom! – zárja a beszélgetést.