„Magyar szinkron” című rovatunkban havi rendszerességgel ír a kortárs magyar irodalomról, miközben ő maga is József Attila-díjas költő. Regényei, az „Akik már nem leszünk sosem” és a „Levelek nélkül” régóta kimozdíthatatlanok a toplisták éléről, 2014-es novelláskötetének pedig nemrég jelent meg a német fordítása „Das Land der Jungen” címmel. Elvándorlásról, otthonra találásról és a kisvárosi közegről, mint hálás irodalmi témáról beszélgettünk Krusovszky Dénessel.
Rólunk: Olvasóink ismerhetnek téged a „Magyar szinkron” című rovatunkból, és talán azt is tudják, hogy pár évig Bécsben éltél a családoddal, hiszen feleséged, Pesti Brigitta, a Bécsi Egyetem Finnugor tanszékének munkatársa, de pár éve visszaköltöztetek Budapestre. Regényeid viszont főleg kisvárosi környezetben játszódnak: Az „Akik már nem leszünk sosem” a fiktív, de könnyen beazonosítható Hajdúvágáson, a „Levelek nélkül” pedig szintén egy kelet-magyarországi kisvárosban. Nem tartottál attól, hogy a kisváros, mint téma, unalmas lehet?
Krusovszky Dénes: Ettől egyáltalán nem tartottam. Az igaz, hogy Magyarország, mint a hasonló méretű országok általában, meglehetősen vízfejű, ha az infrastruktúrára gondolunk: a könyvkiadók jellemzően Budapesten vannak, és az írók jelentős része is Budapesten él, de ez a Budapest-centrikusság az irodalomban tematikusan nem jelenik meg. Az irodalmi hagyomány jellegzetes része kisvárosi történetekből áll, és a határon túli témák is nagyon népszerűek, gondoljunk csak Visky András vagy Tompa Andrea regényeire.
Rólunk: Vannak olyan témák, amelyeket könnyebb egy kisvárosi kontextusba helyezve megírni?
Krusovszky Dénes: Igen, a kisvárosok nemcsak az irodalomban, hanem a való életben is laboratóriumként funkcionálnak: a történet egy szűk helyen játszódik, így letisztultan lehet látni, hogy milyen dinamikák határozzák meg a mindennapokat. Ezt a közeget íróként is egyszerűbb felépíteni, azaz hálásabb alapanyag, mint egy nagyváros. Gondoljunk csak Kosztolányi „Aranysárkány” című regényére, abban benne van az egész akkori Magyarország hangulata, pedig az egész egy mikrokörnyezetben játszódik.
Rólunk: A „Levelek nélkül” című regényben egy kisváros összes fája egyszer csak lehullajtja a leveleit, és kopáran állnak hónapokig, míg a város határán túl minden növényt zöld levelek borítanak. Magyarázat nincs, a szorongás viszont egyre csak erősödik. Próbáljunk meg ebből is következtetéseket levonni a mai Magyarország állapotára nézve?
Krusovszky Dénes: Tudom, hogy próbáltak már a regénynek egy ilyen, egészen allegorikus olvasatot tulajdonítani egy diszfunkcionális országról vagy társadalomról, de ha engem kérdezel, a Covid sokkal nagyobb hatással volt rá. Eredetileg egy másik témáról terveztem írni a második nagyregényemet, de a járvány közebeszólt: be voltunk zárva, még játszótérre se lehetett menni, mindenki mondott ezt, mondott azt, de az emberek végső soron magukra voltak hagyva a problémáikkal, félelmeikkel. Kis buborékokba zárkóztak be, és úgy éltek túl. A kisváros ennek a buboréknak a leképeződése lenne. A világ kifordult a sarkaiból, de nem vált elviselhetetlenné. A fenyegetettség jelen volt, de közben a hétköznapi élet meg mégis csordogált tovább, nem kellett elhagyni az otthonunkat egy háború vagy természeti katasztrófa miatt. Én éppen ezt a nyomasztó hangulatot szerettem volna átélhetővé tenni. Az a helyzet érdekelt, amikor a félelemérzet az elsődleges tapasztalat, nem pedig a valós veszély. Fotó: Valuska Gábor
Rólunk: A regény tehát alapvetően egy életérzést mutat be kisvárosi környezetben. Játszódhatna egy másik országban is? Például hasonló lenne, ha Eisenstadtban vagy St. Pöltenben hullatnák le a fák a leveleiket?
Krusovszky Dénes: Szerintem igen, a Covid után ezt az alaphelyzetet el tudnám képzelni máshol is, bár a történet társadalmi-politikai háttere, folyománya biztosan más lett volna Ausztriában. Kíváncsi is lennék, hogy egy osztrák író hogyan írná ezt meg, milyen lenne az osztrák változatban a sajtó vagy a városvezetés reakciója. Nem véletlen egyébként, hogy a járvány idején Camus „Pestis” című regénye nagy reneszánszát élte.
Rólunk: A te regényed főhőse egy tanár, Koroknai János, aki, bár Budapesten tanult, végül mégis amellett dönt, hogy visszatér a szülővárosába. Vele ellentétben az „Akik már nem leszünk sosem” főszereplője, Lente Bálint csak hazalátogat a kisvárosba, de nem érzi oda tartozónak magát, Budapesten él, majd Bécsbe költözik. Foglalkoztat téged az elköltözés vagy a maradás témája? Miért marad, aki marad, és miért megy el, aki elmegy?
Krusovszky Dénes: Igen, nyilván a kisváros egy adottság, én is ott nőttem fel, ehhez a témához van kapcsolódásom, szeretném magamban is tisztázni, hogy mit tudok mondani a közegről, ahonnan származom. Az elvándorlás, akár országon belül is, egy olyan probléma, ami nagyon meghatározza a vidéki közösségeket. Hajdúnánáson, ahol a gyerekkoromat töltöttem, a 18 évesek 90 százaléka rendszerint elmegy, mert helyben nincs felsőoktatás, aztán elenyésző azok száma, akik visszatérnek, mert sok szakmában nem lehet ott elhelyezkedni. Vidéki városról nem is lehet ma úgy írni, hogy senki se megy el egy nagyobb városba vagy külföldre. Koroknainak is fájó pont, hogy a legközelebbi barátja, egy állatorvos, családjával Németországba költözik. És hogy miért dönt valaki mégis a maradás mellett? Szerintem ennek a családi háttéren túl a lokális világhoz való kötődés, a baráti háló lehet az oka, de mindenképpen van benne valami fajta makacsság is.
Rólunk: Te elhagytad a szülővárosodat, Budapestre költöztél, és évekig éltél Bécsben is. Mi tehát a te válaszod a „menni vagy maradni” kérdésre? El tudod képzelni, hogy hosszú távon külföldön éljél, vagy szükséged van a magyar nyelvi közegre az íráshoz?
Krusovszky Dénes: Nekem annak idején nagyon felszabadító volt megtapasztalni a külföldi életet, egy időre kikerültünk a budapesti környezetből, az ottani stressz és szorongások elkezdtek oldódni már pusztán attól, hogy az emberek másról beszéltek az utcán. Viszont az a 3 év nem volt olyan hosszú, hogy a magyar közeg elkezdjen hiányozni, vagy hogy a nyelvhez való viszonyom megváltozzon. El tudom képzelni, hogy visszamegyünk még Bécsbe, vagy máshol is eltöltünk még hosszabb-rövidebb időt, és beleereszkedünk egy ismeretlen kultúrába, de a 20. századi emigráns írók sorsa, például Máraié, aki 50 évig élt emigrációban, már rémisztő számomra. Én a magyar nyelvvel dolgozom, a nyelv pedig folyamatosan változik, nem tudom elképzelni, hogy évtizedekre kikerüljek a miliőből, ahol a nyelv organikusan fejlődik.
Rólunk: A magyar nyelvi közeg neked már egy jó ideje Budapestet jelenti, olyannyira, hogy a múlt év végén, a főváros 150. születésnapjára megjelent „Budapest nagyregény” második kerületről szóló fejezetét te írhattad. Már tősgyökeres budapestinek tartod magad?
Krusovszky Dénes: Igen, abszolút, ráadásul szerencsére én éppen azt a kerületet is kaptam, ahol eddig mindig éltem: korábban a Dunához közeli részen laktam, most pedig a Hűvösvölgyben, egy teljes egészében kertvárosi részen, ami egyúttal nagyon kisvárosi hangulatú is, így teljesen otthon érzem magam.
Rólunk: A város elmúlt 150 évét feldolgozó könyvben minden kerület külön fejezetet és egyúttal külön szerzőt is kapott. Hogy lehetett mindezt egyetlen közös regénnyé összegyúrni?
Krusovszky Dénes: A szerkesztőknek kifejezetten az volt a koncepciójuk, hogy ne antológia szülessen, hanem egy regény, amelyben nemcsak minden kerület, hanem az elmúlt 150 év minden időszaka le legyen fedve. Bár nincsen lineáris történet, a fejezetek között motivikus kapcsolat van, és vannak visszatérő szereplők, események, így a könyv egy regényszerű olvasatot is felkínál. Ehhez segítséget is kaptunk: helytörténészek minden kerülethez összeállítottak egy mappát helyi érdekességekről, de én már azelőtt tudtam, hogy a Pesthidegkúti Mozgássérült Lakótelepről szeretnék írni. Ezt még a szocializmus idején kezdték építeni, egy mozgássérült kolóniát költöztettek az akadálymentes házakba. Ma már persze az ő lakhatásukat nem egy ilyen szegregátum formájában oldanák meg, de ez akkor kifejezetten modernnek számított, az eredeti lakosok közül jópáran máig ott laknak, és a mai lakosok kb. fele ugyanúgy mozgássérült.
Rólunk: A Budapest nagyregény első kiadása azonnal elfogyott, nemrég került az utánnyomása a boltokba. Min dolgozol most, és mik a további terveid?
Krusovszky Dénes: Próza után nekem mindig nagyon üdítő érzés visszatérni a vershez. A 2024-es könyvhétre fog megjelenni az új verseskötetem. A Covid előtti regénytervemet is szeretném leporolni, jót tett neki az idő, sokkal jobban látom az akkori ötletemet. „A fiúk országa” című 2014-es novelláskötetem idén márciusban jelent meg németül Terézia Mora fordításában, nemrég volt Berlinben a bemutatója, és remélem, Bécsben is lesz majd egy ehhez kapcsolódó felolvasóest és beszélgetés.