Richard der Schneider – áll a nyolcadik kerületi kis üzlethelyiség tábláján. A műhelybe lépve egy óriási asztal uralja a teret. Az egyik falon végig sorakoznak az öltönyök, nadrágok, az alakításra és próbára váró ruhadarabok. A másik falnál áll egy varrógép, fölötte divatfotók, többnyire Ralph Lauren öltönyös férfiakról. Az egyik sarokban áll az egészalakos tükör és a próbafülke, a másikban egy régi, fából készült próbababa. A dekorációk egyben munkaeszközök is, például egy kosár színes cérna, vagy régi, a szabóságokban használt tárgyak: vasaló, olló és centi a századforduló tájáról. Hátul nyílik maga a szabóműhely, ahol Richard der Schneider, azaz Mizsei Richárd kezei alatt készülnek vagy alakulnak át a ruhadarabok. Öt éve nyitotta meg a saját szabóműhelyét, a neve pedig mára már tényező lett Bécsben.
Rólunk/Rick Zsófi: Tudatos volt, hogy saját magadról nevezted el az üzletet, vagy ez volt a legkézenfekvőbb megoldás?
Mizsei Richárd: Eleinte gondolkodtam, hogy fantázianevet adok neki, de utólag beigazolódott, hogy jól döntöttem, amikor a saját nevemet írtam az ajtó fölé. Azért is, mert ezt német nyelvterületen is ki tudják ejteni. A saját tudásomat, szakmai tapasztalatomat, egyéniségemet akartam adni a kuncsaftoknak. Sokan már nem is a Schneider miatt jönnek be, abból van néhány a környéken, hanem Richardot, a szabót keresik. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyit fog jelenteni.
Rólunk: Öt éve nyitottad meg a saját üzleted. Egészen biztos voltál benne, hogy erre fel vagy készülve, és képes leszel egyedül csinálni?
Mizsei Richárd: Teljesen. Korábban volt már egy másik cégem itt Bécsben, hoteleknek, éttermeknek készítettünk uniformisokat. Szabóként kerültem oda, de cégvezető lettem. A másik fél adta a kuncsafti kört, én pedig a tudásomat, tapasztalatomat. Egy ideig jól működött, aztán elváltak útjaink. Már akkor is úgy éreztem, hogy közvetlen kapcsolatban kellett volna lennem a kuncsaftokkal. Rájöttem, hogy mindig csak az a biztos, amit én csinálok meg, és hittem abban, hogy egyedül talán még többre vihetem, mert nincs egy harmadik fél, aki teljesen máshogy áll a dolgokhoz, mint én. Az új kezdéshez volt huszonöt év szakmai tapasztalatom: magamban és a szaktudásomban is biztos voltam. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de önbizalom nélkül az ember ne kezdjen bele egy vállalkozásba.
Rólunk: És a papírmunka? Az is rád hárult így.
Mizsei Richárd: Az előző vállalkozásban láttam hogyan működnek a dolgok, elég gyorsan beletanultam. Ráadásul az egy nagyobb cég volt, most Selbständigként sokkal egyszerűbb a könyvelés és az adminisztráció. Inkább az a nehéz, hogy én minden hónapban tulajdonképpen mínuszról indulok, mert nincs havi fix keresetem, de az üzlet bérleti díját, a rezsit és a járulékokat rendszeresem fizetnem kell. Ha az megvan, utána kezdek csak pénzt keresni. Nincs 13, 14. havi bér, fizetett szabadság, mint egy átlag ausztriai munkavállalónak. De ezeket be kell vállalni, nem szabad megijedni a feladattól, csak úgy mehet előre az ember, ha picit túlvállalja magát, kilép a komfortzónájából. Nem nagyon fordult még elő, hogy hozzá kellett volna nyúlnom a tartalékaimhoz, mindig van elég munka. Mert például amint lemegy a karácsony előtti hajtás, jön a báli szezon, aztán a tavasz, az érettségi, a nyaralás, majd az iskolakezdés… Minden szezon más-más ruházatot igényel. Néha olyan felkérések jönnek be, amire nem is számítok, próbálok tág körben mozogni. Nem csak ruhákat varrok és alakítok, hanem függönyöket, különböző huzatokat is szoktam gyártani. Miért ne, ha meg tudom csinálni?
Rólunk: Mindig úgy definiálod magad, hogy méretes szabó vagy. Ez mit jelent pontosan? Milyen szabó van még?
Mizsei Richárd: A méretes azt jelenti, hogy egyedileg méretre, testalkatra készít ruhákat. Régen volt a szabó aki varrt, volt a cipész aki cipőt készített. Máshonnan nem is lehetett ruhát, vagy lábbelit szerezni, mert nem nagyon voltak üzletek. Eggyel magasabb szint volt az úriszabó, aki az előkelőbb rétegeknek varrt bonyolultabb ruhákat. Ez a mai világban már luxusnak minősül, kevesen engedhetik meg maguknak. Mióta a fast fashion ipar ilyen olcsón tud adni viszonylag jól kinéző ruhadarabokat, talán az igény is kevesebb az egyediségre. A konfekciószabászatnál tömeggyártás van. Itt nem szabók, hanem szabászok dolgoznak a szabászaton gépekkel, és varrónők a varrodában gyorsvarrókkal. Legtöbbjük betanított munkás, napi nyolc – tíz órában ugyanazt a műveletet csinálja, gyakran éhbérért. Van a kettő közt is egy szint, az a „Masskonfektion“ azaz a méretes konfekció, ami azt jelenti, hogy az ember el tudja küldeni egy cégnek a méreteit, és ez alapján legyártanak egy konfekcióipari technológiával készült öltönyt. Itt kevésbbé veszik figyelembe a testalkatot, sőt, legtöbbször nincs is személyes kontakt, vagy ruhapróba a megrendelő és a gyártó között. Egyébként nincs teljesen szimmetrikus ember, a legkidolgozottabb testű sportoló sem az, mert például ha jobbkezes, följebb van a jobb válla, de a zakót úgy kell megcsinálni, hogy szimmetrikusnak tűnjön. A kuncsaftjaimat gyakran én szembesítem a tükör előtt a gerincferdülésükkel, vagy testtartási hibáikkal. Amúgy ahhoz, hogy valaki méretes szabó legyen, el kell végezni a szabóiskolát. Sőt, mestervizsga is ajánlott, hogy minél magasabb szintre vigye tudását.
Rólunk: Olyan nincs, hogy valaki simán tehetséges?
Mizsei Richárd: Ritkán, de előfordul. Ha képes arra, hogy megcsináljon egy öltönyt a nulláról, és jól áll a kuncsafton, akkor szerintem nevezheti magát méretes szabónak, bár így Ausztriában hivatalosan üzletet nem nyithat. Tehetség, kíváncsiság, akarás, szorgalom, bátorság kell ehhez a munkához. Amikor én mondjuk kapok egy Kiton öltönyt, hogy gomblyukazzam ki, akkor tudom, hogy ez egy 8-10ezer eurós öltöny, és ha nem jó helyen vágom meg az anyagot, akkor el lehet dobni. Ahhoz, hogy én ezt merjem csinálni, kell az a lassan harminc év, amit eddig eltöltöttem a szakmában, és kell az a készségszinten elsajátított finommotorikus mozgás, amivel szinte csukott szemmel meg tudom csinálni a gomblyukat. Nem feltétlenül kell az iskolai végzettség, én sem az iskolában tanultam meg a kézi gomblyukkötést, hanem a mesteremtől. Nem tudom hány száz gomblyukat kötöttem próbaanyagra, mire tényleg, élesben engedett zakóhoz nyúlni.
Rólunk: Ezt nem tudja megcsinálni a varrógép?
Mizsei Richárd: Le tudja utánozni, de soha nem lesz olyan szép, mintha kézzel készült volna. Pont ezért nem kerül több ezer, hanem csak néhány száz euróba egy konfekcióöltöny, mert nincs benne kézimunka. Én a rendszerváltás után nem sokkal kezdtem tanulni a szakmát. Akkoriban még nagyon jó volt a szabó képzés: egy hét iskola, egy hét a mesternél, három éven keresztül. Szerencsére olyan mesterhez kerültem, aki azt mondta, hogy ha tényleg tanulni akarok, akkor már a nyáron járjak be hozzá. Így 14 évesen, mire szeptemberben elkezdődött a szakiskolai képzés, én már az összes kézi öltést ismertem. Stafírozás, durchnádolás, pikírozás, hólozás… A mai napig ebből élek. Persze úgy is meg tudok varrni egy öltönyt, hogy egyetlen kézi öltés sincs benne, de az sosem lesz olyan. A mi szakmánk lényege, hogy két dimenzióból hármat csinálunk, az ember pedig nem kocka vagy téglatest alakú. Ha kézzel dolgozunk, sokkal könnyebb az izomzatra, a gömbölyded formákra alakítani az anyagot.
Rólunk: Tudnál dolgozni például egy régi, lábbal hajtós varrógéppel?
Mizsei Richárd: Persze, hisz én még azon tanultam. Azért is csodálatos a mi szakmánk, mert sosem fog eltűnni. Ha megtörténne, amit a katasztrófafilmekben szoktunk látni, hogy megszűnik az áramellátás, mi akkor is tudnánk dolgozni. Én ugyan soha nem használtam parazsas vasalót de van olyanom, így vasalni is tudnék. A méretes szabósághoz nem szükséges az elektromos áram. A konfekcióiparhoz elengedhetetlen.
Rólunk: Volt olyan pillanat az életedben, amikor világossá vált számodra, hogy ez lesz a hivatásod? Többször elmondtad már, hogy a nagymamáid varrónők voltak, gyerekkorodban sok időt töltöttél velük. Lehet, hogy emiatt ez nem is volt kérdés?
Mizsei Richárd: Konkrét pillanatra nem emlékszem. Azt mindig tudtam, hogy ebből a szakmából meg tudok majd élni, és soha nem fogom feladni. Voltak kikacsintásaim, anno vállaltam például esküvői videózást is. Majd főiskolára mentem, műszaki szakoktatóként végeztem, aztán mestertanári diplomát is szereztem. De soha nem tanítottam, mert mindennél jobban érdekelt a varrás. Ráadásul fölfedeztem, hogy ez a szakma nem csak a varrásról szól, hanem az öltözködésről is. Mindig imádtam stílusosan öltözködni. Megtanultam azt is, mikor mit mivel illik fölvenni. Nem az a hivatás számomra, hogy megvarrok egy belső zsebet, hanem az, hogy a kuncsaftjaimnak tudok útmutatást adni. Legnagyobb részük azért jár hozzám, mert bármilyen öltözködéssel kapcsolatos kérdésükre meg tudok felelni. Bíznak bennem.
Rólunk: Melyik történelmi kor ruhái állnak hozzád a legközelebb?
Mizsei Richárd: Mondjuk úgy, hogy a Monarchia korától az ’50-es, ’60-as évekig. Nagyon tetszenek a Monarchia idejéből a sujtásos, zsinórozott ruhadarabok, szeretem az 1800-as évek végét, amikorra már kialakult a klasszikusnak mondható öltöny, volt már külön zakó és nadrág, és persze nagyon közel állnak hozzám az 1920-as évek elegáns darabjai. Például Ralph Laurennek vannak olyan klasszikus stílusú öltönyei, melyeket ma is, 50 évvel ezelőtt is, és 50 év múlva is föl lehet majd venni. Nem mennek ki a divatból, mert sosem divatosak, hanem stílusosak voltak. A stílus pedig örök! Azt is szeretem, ha játszanak a zakóval, például egy kicsit meg van hosszabbítva (Gehrock, Cut – Cutaway). Hétköznapi viseletben ezek nem nagyon jelennek meg, az ünnepiben – főleg itt Ausztriában – annál inkább. Ilyen szabású lesz most az esküvői öltönyöm is.
Rólunk: Szoktál varrni magadnak?
Mizsei Richárd: Keveset. Inkább megveszem és magamra alakítom. Nem kifizetődő, ha magamnak varrok. Egyszerűen nem éri meg. Egy öltönyt megvarrni legalább két hét, ez kiesés lenne a bevételemből. Ennyi idő alatt keresek annyi pénzt, hogy meg tudok venni egy jobb minőségű konfekcióöltönyt, amit csak át kell alakítanom egy kicsit magamra. Az esküvői öltönyöm azért más, azt magamnak terveztem, és kedves kollégám segítségével rám szabjuk-varrjuk.
Rólunk: Mi a leglazább ruhadarabod? Valahogy nem tudlak elképzelni melegítőnadrágban, pedig nyilván nem öltönyben gereblyézel a kertben…
Mizsei Richárd: A melegítőnadrágot és a pólót csak olyan alkalmakra veszem föl, amire a sportruházatot kitalálták: edzés, futás, táncpróba, box… Ha például kirándulni megyünk, és bakancsban, túranadrágban kell bemennem egy boltba, nem érzem jól magam. És nem azért, mert „Jaj, mit fognak gondolni rólam“, csak egyszerűen nem esik jól. Nekem az öltözékem a névjegykártyám. Nagyon fontosnak tartom az önazonosságot. Az emberek első blikkre mindig a külső alapján ítélkeznek. Például ha valaki dietetikus, és ő maga százhúsz kiló, akkor nem biztos, hogy nagyon sikeres lesz a vállalkozása, mert nem tűnik így hitelesnek. Én például minden nap inget viselek. A ruhát azt ugye viseled, benne is van a nevében: viselkedned is kell benne. Én egy hosszú téli szövetkabátban is máshogyan sétálok az utcán, mintha egy dzsekiben indulnék épp túrázni az erdőbe. Más tartást kölcsönöz az embernek egy öltöny, amit magunkra öltünk.
Rólunk: Van, amit soha nem vennél föl?
Mizsei Richárd: Leginkább olyanok, amikről tudom, hogy hozzám nem passzolnak. Nyáron én is hordok rövidnadrágot, de nem mennék be így például egy hivatalba, mert nem illik. A nagyfeliratos, vagy nagy logóval ellátott ruhadarabokat sem szeretem. Az elegancia soha nem kiabál. Sokszor látom mostanában, hogy felvesz valaki egy laza öltönyt, húz hozzá egy sneakert, ami még elmegy a casual stílusban, de nem bokazoknival! Ha már fölvett egy sneakert, akkor vegyen hozzá rendes zoknit, vagy titokzoknit. Viszont egy elegáns öltönynél, kötelező a térdzokni! Egy úriember nem villanthat szőrös lábszárat!
Rólunk: Van olyan munka, amit visszautasítanál?
Mizsei Richárd: Például menyasszonyi ruhát nem varrok. Ha nagyon akarnám, meg tudnám csinálni, de nem érdekel, távol áll tőlem. Ezért örülök, hogy itt a kolléganőm, aki dolgozott esküvőiruha-szalonban, van tapasztalata, ügyessége hozzá, és szereti is csinálni. Ő meg nem szeret férfiöltönyökkel foglalkozni, így kiegészítjük egymást. Vagy ha például valaki nagyon koszosan hoz ide valamit, akkor előbb elküldöm a tisztítóba. Ha valamivel dolgozom, az legyen tiszta! Sőt, meg is kell majd vasalnom. Ha a kétszáz fokos vasalóval megvasalok egy zsírfoltot, az soha többé nem fog kijönni.
Rólunk: Létezik olyan, hogy a szabó szakma csúcsa?
Mizsei Richárd: Igen, azt hívják haute couture-nek, de arra kevés embernek van igénye és pénze. Jártam Nápolyban a Kiton cégnél üzemlátogatáson, nekem az volt a szabók mennyországa. Bemész a gyárba, és több száz ember kézzel szab, varr, fércel, vasal.
Rólunk: De ez nekik is jó?
Mizsei Richárd: Az olaszoknak teljesen mást jelent az öltözködés, mint a kelet-európaiaknak. A Kitonban csupa középkorú vagy idősebb férfi dolgozik, a legtöbbjük szabónak, úriszabónak tanult. Nagyon tradicionális módon szabnak és varrnak, az anyagaikat is saját maguknak szövetik. Úgy tudnak megalkotni egy zakót, hogy egy darab merevítővászon sincs benne. Sem ragasztás, vagy válltömő, sem gépi öltés, mégis tökéletesen áll az emberi testen.
Rólunk: És a te életedben mi a csúcs?
Mizsei Richárd: Nincs olyan, aminek ne mernék nekifogni. Nagy dolog volt, amikor huszonegy évesen varrtam magamnak egy Bocskai-kabátot a technikus minősítő vizsgámra. Anno, annyi tapasztalattal ez csúcsteljesítmény volt részemről. Most már nincs olyan, hogy „hú, ha ezt meg tudnám csinálni, az mekkora dolog lenne”. Ami hozzá tartozik az haute couture-höz, azt szerintem már tudom. Legalábbis a férfi ruházkodásban. Egy női estélyi ruha megvarrása pedig nem motivál.
Rólunk: Mialatt beszélgettünk, jöttek-mentek a kuncsaftjaid, mindenkihez maximális figyelemmel és türelemmel fordultál, beszélgettél velük. Én mégis azt érzem, hogy a szabóság magányos szakma. Amikor alkotsz, akkor egyedül vagy.
Mizsei Richárd: A szabásnál nem lehet másra figyelni. Számolsz, mérsz, matekozol. Ha elméred, elszabod, az gáz. Ellenben amikor rutinszerűen gomblyukazok, kézzel varrok, „kifolyik az ujjamból”, ahogy szoktam mondani. Olyankor telefonálok, podcastet, vagy valami jó jazzt hallgatok. Az olyan értelemben magányos tevékenység, hogy magammal tudok lenni, közben elszállhatnak a gondolataim. Úgy telik az énidőm, hogy azt csinálom, amit imádok.
Fotók, videó: Rick Zsófi