Seidler Andrea a Bécsi Egyetem Finnugor Tanszékének nyugdíjazott professzora, emellett a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság (NMT), és az Ausztriai Magyar Kutatóintézet (ÖIUS) elnöke. Számos könyv szerzője, tudományos folyóirat, és kiadvány szerkesztője, illetve konferencia szervezője. Számára a többnyelvűség több, mint kutatási terület. Otthonában beszélgettünk.
Rólunk: Sopronban született, 1956-ban, egyéves korában szüleivel Ausztriába költözött. Pontosabban a burgenlandi Rohoncra/Rechnitz költöztek, többnyelvű, népcsoporti közegben nőtt fel. Milyen volt ez a gyermekkor?
Seidler Andrea: Eredetileg az édesapám tovább akart menni Venezuelába. Már volt is vízuma, de felajánlottak neki egy állást a cinfalvi/Siegendorf cukorgyárban, amit ő elfogadott. Rohonc, bár nagyon közel van a magyar határhoz, mégsem él ott jelentős magyar kisebbség. Hat éves koromig ott éltem. Kétnyelvűen nőttem fel, tehát a barátaim az utcában mind osztrákok voltak. Először persze burgenlandi tájszólásban beszéltem én is. A mamámmal mindig magyarul beszéltünk, de az édesapámmal inkább németül. Tehát ha mindannyian együtt voltunk, akkor persze magyarul beszélgettünk. Burgenlandban akkor még nem volt kétnyelvű iskola, úgyhogy én egy sima felsőőri/Oberwart elemi iskolába jártam.
Rólunk: Iskolai keretek között magyar nyelvet csak később, az egyetemen tudott tanulni?
Seidler Andrea: Az édesanyám mindig tett róla, hogy legyenek magyar könyveim, hogy írjak magyar leveleket a rokonoknak. Tehát ő tanított engemet gyerekkoromban otthon, de iskolába nem jártam, és igen, a bécsi egyetemen vettem fel a finnugor szakot és ott akkor végigjártam az összes nyelvi tanfolyamot, és emellett egy évet voltam Magyarországon ösztöndíjjal, és így gyorsabban belejöttem a szakmai nyelvbe is. Családon belül a lányaimmal is beszéljük a magyar nyelvet.
Rólunk: Miért kezdett el nyelvészettel, irodalommal foglalkozni?
Seidler Andrea: Eredetileg az egyetemet anglisztikán és germanisztikán kezdtem. Az apósom, aki tanár volt az egyetemen – egy germanista professzor – mondta nekem, hogy látogassak el egyszer-kétszer a hungarológiára, nézzem meg, hogy milyen, hátha tetszik, vagy találok ott ismerősöket, barátokat. Akkoriban még finnugrisztika néven működött a tanszék, csak a kilencvenes években jött hozzá a hungarológia, és akkor volt ott egy nagyon kedves professzor, Tarnai Andor. Azt hiszem, hogy ha vele nem találkoztam volna, valószínűleg nem vettem volna fel a szakot. Ilyen módon kerültem oda, hogy kvázi nagyon megkedveltem a professzort, és egészen az élete végéig mentorom volt, őhozzá írtam a disszertációmat, és ő segített a habilitációban is. Azt is Tarnai Andor professzor javasolta nekem, hogy használjam ki, hogy mind a két nyelven beszélek, latinul is egészen jól tudok, szeressek már bele a 18. századba és foglalkozzak inkább azzal, mert olyan sokan foglalkoznak kortárs irodalommal, a huszadik századdal, de a 18. század meg a régi magyar irodalom, az egy picikét mostohábban kezelt az itteni tudományokban. Lenne rengeteg német nyelvű, magyar nyelvű anyag a 18. századból, amit fel kellene dolgozni és akkor így elkezdtem a 18. századi sajtóval foglalkozni. Össze is állítottam egy bibliográfiát, több mint 400 folyóirat szerepel benne, amelyek a 18. század második felében jelentek meg Bécsben, Pozsonyban és Pest Budán. Német, latin és magyar nyelvű folyóiratok. Az egyik legfontosabb folyó újság az 1768-ban megjelent Pressburger Zeitung volt. Ennek a lapnak egy bizonyos Karl Gottlieb Windisch volt a kiadója, akinek a levelezését feldolgoztam, hisz nem csak azt az egy újságot adta ki, hanem ő adta ki a legfontosabb, legszínvonalasabb tudományos lapot is, az úgynevezett Ungarisches Magazin-t az 1780-as években. Ebben együtt működött a Magyar Királyság szinte minden jelentős tudósával. Tehát nagyon fontos emberekkel, akik akár az egyetemeken tanítottak, vagy könyvtárosok voltak, vagy magánkutatók, vagy privát tanárok. Nagyon érdekes és sokoldalú folyóirat lett. Ennek kapcsán gondoltam, hogy jó lenne kiadni Karl Gottlieb Windisch leveleit, így pár éven keresztül ezeket a leveleket keresgéltem.
Rólunk: Levéltári kutatásaiban a 18. századi magyar sajtó, azon belül Karl Gottlieb Windisch lapkiadó levelezéseire koncentrál. A levéltárak böngészése hosszadalmas munka. Windisch személye valóban olyan jelentős, hogy szinte egész tudományos karrierjét az ő felkutatására szentelte?
Seidler Andrea: Igen, ő nagyon érdekes, egyrészt egy privát tudós, másrészt, bár még a kezdetekben csak egy borkereskedő, a későbbiekben igen tekintélyes úr, még Pozsony polgármestere is volt. Lapkiadó és cenzor, ami persze azt jelenti, hogy a királyi házzal szemben egy abszolút lojális személynek kellett lennie. Nem volt egy forradalmár. Ezt úgy nevezzük a tudományban, hogy egy hungarus, tehát tipikus hungarus volt. Bevándorlók második, harmadik generációs gyereke, akinek az erősebbik nyelve nyilván a német. Nagyon érdekes amiket a tudományszervezésről írt, és arról, hogy milyen nehézségekbe botlódtak, hogy mi volt lehetséges, mi volt abszolút nem lehetséges. Milyen könyveket lehetett vásárolni, vagy mit nem lehetett, és egyáltalán az a diskurzus, hogy mit tartottak fontosnak közölni. Mai napig nagyon érdekesnek tartom, és nem is fogom abbahagyni a kutatását ennek a témának, mert ez egy óriási nagy szakterület.
Rólunk: Számtalan konferenciát szervezett már a magyarságkutatás, a magyar kultúrtörténet, vagy akár irodalom területén, rengeteg előadást is tartott. Legutóbbi előadásában például azt a kérdést tette föl, hogy létezik-e külön nyugati magyarságtudomány? Létezik?
Seidler Andre: Hogyne, persze, hogy létezik. A magyarságtudomány mint fogalom és a hungarológia, mint fogalom az nekem egy. A magyarságtudomány ilyen formában, vagy hungarológia Magyarországon nem létezik. Magyarországon létezik magyar nyelv és irodalom, történelem, de nem létezik a hungarológia, mint szak. Ilyen formában csak külföldön létezik. Holisztikusan látjuk a magyarságot. Ez a hungarológiának szerintem a lényege, és ez az, ami egy ilyen speciális diszciplínává teszi azt, ami csak Magyarországon kívül működik. Tehát ez a kintről történő rálátás a magyar viszonyokra, a magyar tudományra, a magyar tárgyakra. Ezt én nagyon fontosnak tartom és szükségesnek tartom elkülöníteni attól, ami Magyarországon történik. Mert ugye itt is van egy germanisztika, amit nemzeti filológiaként vezetnek. De a hungarológia az nem nemzeti filológiaként működik, hanem sokoldalú és sok mindennel foglalkozó szak, mindennel tulajdonképpen, ami a magyarságot kiteszi, vagy a magyar kultúrát, kultúrtörténetet kiteszi, azt én a hungarológia alá sorolnám. Ezért is létezik a Hungarológiai Társaság vagy a Magyarságtudományi Társaság. A tagjaink között nemcsak irodalmárok, nyelvészek, történészek vannak. A tagok nagyon bő spektrumát adják a tudománynak. Antropológusok, szociálantropológusok, de akár egy fizikus is beléphet, ha foglalkozni akar a magyarsággal.
Rólunk: Hogyan lehet a fizikát a magyarság felől megközelíteni?
Seidler Andrea: Vegyünk egy egyszerű példát. Ha például a fizikáról beszélünk, vagy a vegyészetről beszélünk, az maga nem hungarológia. De ha egy magyar vegyész feltalál egy olyan gyógyszert, ami egy egész pandémiát meg tud akadályozni, és én azzal a tudóssal foglalkozom, akkor az hungarológia, tehát nem az, amit ő csinál, hanem a vele való foglalkozás az, amit én hungarológiának tekintek. Óriási nagy szakterületről beszélünk, és rengeteg mindennel lehet foglalkozni a hungarológián belül. Ha például megnézzük, hogy Ausztriában az itteni népcsoportok milyen különböző irányokban tevékenykednek. A bécsi népcsoport egyrészt a Monarchiából származik, másrészt rengeteg ’56-os magyarból áll, és ők nem a hagyományőrző magyarok, mint a burgenlandi népcsoport, hanem egy egészen más kultúrát hoztak be. Ezt is többféle szempontból lehet vizsgálni. A magyar identitás mindig egy óriási nagy kérdés, és rengeteg féle módon lehet megközelíteni.
Rólunk: Egészen a 18. századtól vizsgálja tudományos pontossággal a magyar identitást itt Ausztriában. Hogyan látja, változott-e valamit az elmúlt 10 évben?
Seidler Andrea: Itt Ausztriában szerintem nagyon megváltozott. Például a lányom nőgyógyász, Felsőőrön/Oberwart praktizál. Nagyon jól beszél magyarul. De amikor először láttam a honlapján azt kiírva, hogy ‘az orvos beszél magyarul’, akkor nagyon büszke voltam. Gondoltam, hogy erre van igény és az én lányom ezt tudja teljesíteni. Ki gondolta volna, mikor itt a francia líceumba járt, hogy egyszer erre lesz szüksége, de soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő. Az unokáim is mind az Őriszigeti Kétnyelvű Népiskolába járnak és szépen tanulnak ők is magyarul, holott az apjuk nem magyar és nincs is túl sok közük a magyar nyelvhez, de a lányom ragaszkodik hozzá, hogy legalább az alapokat tanulják meg, soha nem lehet tudni. Tehát énszerintem az, hogy Burgenlandban sok magyar átjár dolgozni, vagy át is települt, az a magyarságnak csak jót tehet. Az nem egy ártalmas dolog. És ugyanígy látom itt Bécsben is. Szerintem a bécsi magyar népcsoport a magyar bevándorlók nélkül sehol se lenne már. Tehát azt a régi elvet, hogy a népcsoport az 56-osok, meg az itt születtek, meg akiknek az állampolgárságuk osztrák, de Magyarországon születtek, azokból áll, ezt már nem lehet fenntartani. És szerintem örülni kell mindenkinek, aki Magyarországról idejön, és segít abban, hogy más formában is jelen legyen a magyar kultúra. A magyar kultúra egy gazdag kultúra, nagyon sokrétegű, és talán a politikai helyzet egy picit más ott, de azért a fiatalokat ugyanaz foglalkoztatja, mint itt. Nagyon jó lenne, hogyha egy picikét be lehetne őket vonni a mi munkánkba, úgy, hogy az egyesületek jó programokat szerveznek – és nemcsak jó programokat szerveznek – hanem a szervezők között is legyenek már olyanok, akik bevándoroltak ide, vagy akik áttelepültek ide és ők is hozzanak ötleteket, mert minél több ember dolgozik egy témán, és minél több az ötlet, annál sikeresebbek leszünk. Én itt egy nagyon nyitott elméletet képviselek és úgy gondolom, hogy szükség is van arra, hogy a mostani magyarságot, tehát a bevándorolt magyarságot is nagy mértékben bevonjuk a népcsoporti munkánkba. Számtalan egyesület, mint például a Svung Bécsi Magyar Színház, nem is létezne, ha nem lennének újonnan érkezett magyarok, akik itt akarnak valamit csinálni és aktívak akarnak lenni a magyar kultúrában. Szerintem örülni kell ennek a folyamatnak.
Akár ez is tetszhet
