Magyarország, Eger, kanyargós, szűk Servita utca. Éden panzió, autófesték szaküzlet, jobbra lakóházak. Bőrzakó, bakancs, zsebemben notesz és toll, ha tizenkilenc éves diákként éppen eszembe jutna a világról valami frappáns, de leginkább arra gondolok, hogy milyen jó zenekar is a Kispál és a Borz. 25 évvel ezelőtt így baktattam ifjonti vidámsággal a török kiűzetése után a 18. században egy mecsetből és egy, a „hitetlenek” által épített iskola köveiből emeltetett, barokk kori Servita templom felé a végtelennek tűnő utcán. Az Ausztriából Magyarországra érkező Szervita rend templomának oldalában, egy kis fülkében mindig ott volt az a bizonyos Szűz Mária szobor, alatta a felirat, amely a déli órában a templomhoz közeledve, nap mint nap elmondatta velem azt a bizonyos mondatot: „Bárki légy ki erre mégy, mondd szívedből: Üdvözlégy!”
Ausztria, csendes, nyugodt vasárnap délelőtt, 2. kerület, széles bécsi utca, Am-Tabor. 25 évvel később. A bőrzakó már szertefoszlott, az újabb bakancs még pihen, a notesz és a toll továbbra is a farzsebben, de most azért, hogy a reggeli órákban megfogalmazott kérdéseimmel megszólítsam azt az embert, aki a katolikus vallás tanaira felesküdve, negyedszázaddal ezelőtt lépett be papként első alkalommal az utca végén egyre csak közeledő Am-Tabor plébánia szélesre tárt kapuján. „Bárki légy ki erre mégy, mondd szívedből: Üdvözlégy!” – mondogatom magamban, amikor gyalogszerrel megérkezek Simon Ferenc plébános úr templomához, ahol a hagyományoknak megfelelően, hamarosan, 11 órakor kezdetét veszi a vasárnapi magyar szentmise.
Mielőtt belépek a templomba, alaposan körbejárom az Am-Tabor plébánia épületét. Most találkozok vele először. Nem ezt vártam. Az építményt keretező két lakóház úgy feszül a közéjük beékelt, az 1960-as évek szellemében épített vallási közösségi hely oldalaihoz, mint ahogy a talán általam utoljára pont 25 évvel ezelőtt lapozgatott Képes Biblia színes illusztrációja mutatta, amint a megvakíttatott és a tartóoszlopok közé kiláncolt Sámson minden erejét összeszedve magára és ezernyi filiszteusra dönti az építmény boltozatát.
Odabent valami egészen más fogad: erős betonfalak, letisztultság, egyszerűség, és a világra tekintő üvegmennyezet által sugárzott nyitottság. Szeme van az épületnek, mégpedig az ég felé. Nem kizárni akar, hanem beengedni, nem magára akarja dönteni a körülötte magasodó tornyokat a bennük lakókkal, hanem magához ölelni, és megtartani.
Orgonaszóval veszi kezdetét a mise, amelyet, – miként az elmúlt negyedszázadban oly gyakran, – most is Simon Ferenc celebrál, egyszerűen, tisztán, érthetően, egyértelmű gondolatokkal, tovább erősítve bennem a már az épületbelső látványa által szerzett érzeteket. „A mi vallásunk a mindig nyitott ajtók vallása” – szólítja meg Simon Ferenc a magyar misére összegyűlt közösséget. Ahogy elérnek hozzám a szavak, azonnal tudom, hogy a farzsebemben lapuló noteszba összeírt kérdések a szent liturgiát követően nem fognak onnan előkerülni. „Bárki légy ki erre mégy, mondd szívedből: Üdvözlégy!” – súgja egy hang a fejemben halkan.
A közel egy órás szentmisét követően az Am-Tabor plébánia irodájában beszélgetünk az egyenesen a szemembe néző, határozott, tiszta tekintetű Simon Ferenc plébános úrral, akit megjelenése alapján, a sztereotípiák bűvkörében élve, inkább gondolnám egy szerzetesrend tagjának, mintsem a katolikus egyházon belül megannyi feladatot ellátó személynek:
Rólunk: Mielőtt elindultam ide és éppen nem azon merengtem, hogy 25 évvel ezelőtt ilyenkor vajon mit is csinálhattam, igyekeztem alaposan felkutatni, hogy milyen tevékenységeket, funkciókat, szolgálatokat lát el jelenleg, de valahogy sehogyan sem értem a végére. Kérem, ossza meg ezeket az olvasóinkkal!
Simon Ferenc: Titulusomat tekintve érseki tanácsosi posztot töltök be 2020 óta. Ez az, amit valójában minden pap megkaphat idővel, ha az érsekség úgy dönt, hogy megfelelően látja el a szolgálatait. Én ezt a megszokott életkorhoz képest egy kicsit korábban értem el. Ezt a megjelölést viselhetném a nevem előtt, ahogy itt Ausztriában szokás. Áttérve a funkcióimra, esperesként dolgozok a 2. és a 3. kerületben, ugyanakkor plébánosa vagyok a 2. kerületi Am-Tabor plébániának, illetve a Sankt Leopold és Sankt Josef plébániaszövetségnél is szintén plébánosként adok szolgálatot. Mondhatjuk úgy, hogy háromszorosan is plébános vagyok. Ezeken kívül a keresztény-zsidó párbeszéd Bécsi főegyházmegyei együttműködési biztosa, ugyanakkor a fővárosi érseki helynökségben az ökomenikus kapcsolatokért felelős bizottságnak az elnöke, és nem utolsó sorban az ausztriai magyarok főlelkésze vagyok. Egy hosszú folyamat mindennapi döntéseinek az eredménye az, hogy ma ezeket a tevékenységeket látom el a katolikus egyházban.
Rólunk: Mesélje el a történetét, hogy hogyan is került a fővárosba, milyen utat járt be ahhoz, hogy ide megérkezzen!
Simon Ferenc: Teológiai tanulmányaim végett, 27 évvel ezelőtt érkeztem Bécsbe, miután a Budapesten megkezdett oktatásomat némi pannonhalmi kitérő után itt folytattam. Pannonhalma mély nyomokat hagyott a lelkületemben, amelyből kifolyólag a funkcióimhoz még hozzá tartozik egy úgynevezett oblátus közösségben való jelenlét is. Nagyon sokan nem is tudják, hogy ez mi is. Az obláció azt jelenti, hogy „Istennek felajánlott”. Egy 12 fős oblátus csoport által egy bencés szerzetes közösséghez kapcsolódom, az esetemben a Pannonhalmi apátsághoz. Mi nem vagyunk szerzetesek, de Szent Benedek regulái (szabályai – Szerk.) által próbálunk nap mint nap élni a világban.
A bécsi tanulmányokat követően Nagyváradon szentelt fel papnak a boldog emlékezetű Tempfli József püspök úr. Ő volt a plébánosom, egyszer meg is hívtam ide egy Szent István ünnepségre a Stephansdom-ba , ahol másfélórás prédikációt tartott. A hozzá való személyes kötődésem által, egészen a haláláig (2016 – Szerk.) a Nagyváradi egyházmegyéhez tartoztam.
A felszentelésemet követően egyetemi lekészként kezdtem Bécsben, majd hamarosan átvettem az Am-Tabor plébániát, és csaknem húsz éve már, hogy esperesként is szolgálok. Az esperes a püspök helynöke a kerületben, aki több plébániát is összefog. Mondhatjuk úgy, hogy az egyenlők között az első. A bécsi magyar katolikus közösségben 15 éve, az osztrákban pedig immáron 25 éve látok el feladatokat.
Rólunk: Szerzetesnek készült. Mégis miért lépett ki a Pannonhalmi apátság falai közül, hogy egy másik utat járjon tovább?
Simon Ferenc: Akkor még nagyon fiatal voltam és bár nagyon vonzónak találtam a szerzetesi életet, mégis szűk volt a számomra. Ennek ellenére, a jövőmet meghatározó módon rengeteget köszönhetek a szerzetesi közösségnek, ma is elevenen fenntartott kapcsolatban állok velük, tagjai gyakorta látogatnak el Bécsbe és van, hogy én utazom Pannonhalmára. A bencés szerzetesrend alapítójának, Szent Benedeknek a lelkiségét hordozom és élem nap, mint nap. Ő kezdte el közösségbe szervezni a nyugati szerzeteseket. Reguláinak középpontjában a mérték, mértékletesség áll.
A gyermekkorában vegyészmérnöki, majd pincéri, később külföldi külkereskedelmi munkáról álmodó Simon Ferenc a szerzetesi közösségben eltöltött időkről és Szent Benedekről:
Rólunk: Azt már tudjuk, hogy hogyan jutott el Bécsbe, de előtte mi történt? Már gyermekként is vallásos volt?
Simon Ferenc: Nem. 17 éves koromban tértem meg, előtte az egyházzal semmilyen kapcsolatom nem volt, a szüleim sem voltak hívők. Az életemben minidig a barátságok voltak a fontosak, rajtuk keresztül ismerkedtem meg újabb barátokkal, akik útmutatók voltak számomra. Ezen kapcsolatok által kerültem lépésről lépésre egyre közelebb Istenhez. A mai világunk csodákra és szenzációkra van felépítve, de valójában nagyon hétköznapi dolgokon múlik, hogy milyen úton haladunk tovább. Persze rengeteget vívódik, rágódik az ember azon, hogy vajon ez-e az ő útja, de ötven éves fejjel már egészen másként gondolkodik: Ha őszinte vagyok magamhoz és megfigyelem, hogy mi történik bennem és körülöttem, kikkel találkozok, és mit mondanak, akkor felismerhetek magamban egy követendő utat. Természetesen a barátok ma is jelen vannak az életemben, akikkel kölcsönös elfogadás mellett segítjük egymást, akár őszinte kritikával is. Ezek az emberek mindig tovább terelnek az utamon egy lépéssel. Ők a legfontosabb mérföldkövei az életemnek.
Rólunk: Vannak világi barátai is? A sok feladat és munka mellett jut hely az életében a szabadidőnek, és ha igen, mivel tölti azokat az órákat, napokat?
Simon Ferenc: Évtizedeken keresztül egy izraeli önvédelmi sportot űztem, a Krav maga-t. Abban a közegben főleg nem vallásos emberekkel találkoztam. Most van egy kutyám, aki megtanított arra, hogy ki kell mozdulni a városból a természetbe. Vannak barátaim, akikkel szívesen megyünk el kirándulni, sörözni, vagy egy jót enni Csehországba, Ausztriába, Magyarországra, de szeretek grillezni az egyházi közösségen belül és a világi barátokkal egyaránt. Elárulok egy kis titkot: Amellett, hogy szívesen főzök, immáron ötödik éve magam készítek saját, speciális kovász felhasználásával kenyeret, amit időnként a plébánia közösségben is fogyasztunk, és van, amikor arra is jut idő, hogy másoknak is süssek egy-egy darabot.
Amikor a világi barátaimmal találkozom, a katolikus pap, mint szerep nincs jelen. Társaságban egyetlen dolgot nem viselek el, a csúnya beszédet. Ha a beszélgetőpartner nem tudja kontrolálni a szavait, akkor azt a kommunikációt nagyon hamar be is fejezem. A szavaknak ereje van. Én megválogatom azokat és megtisztelem a másik embert azzal, hogy rendesen beszélek vele, ugyanezt várom el tőle viszonzásul.
Rólunk: Milyen embernek látja önmagát?
Simon Ferenc: Nagyon nyitott ember vagyok, ugyanakkor határozott, és szigorú, de megbocsájtó. Ezeket az erősségeimnek tartom. A gyengeségem pedig az, hogy időnként túl sokat várok el és túl sokáig várok, amíg szóvá teszem azt, ami nem tetszik. Van, hogy sokkal hamarabb kellene. Ezt még mindig tanulom.
Rólunk: „A nyitott ajtók vallása” – hangzott el a mai Szent mise kulcsmondataként. Ezt hogyan is kell Simon Ferenc olvasatában érteni? Honnan táplálkozik ez a gondolat?
Simon Ferenc: Ha most visszatekintek a gyerekkoromra, azt látom, hogy édesapám mindenféle emberrel ismerkedett és kapcsolatban állt. Az nem volt nálunk téma, hogy ki katolikus, református, ortodox, zsidó, román, vagy szlovák. Számunkra kizárólag az volt a fontos, hogy ő milyen ember. Ez már gyerekként meghatározta a gondolkodásomat. Szülőföldemen, Nagyváradon egy rendkívül színes, rengeteg felekezettel és kultúrával rendelkező világban nevelkedtem. Ugyanezt találtam Budapesten, majd Pannonhalmán a bencés közösségben, és még hatványozottabban Bécsben. Azért is érzem magam itt otthon, mert megélhetem azt a fajta nyitottságot, ami gyermekkorom óta kísér. Mindig magamhoz hasonló gondolkodású emberekkel találkoztam, igaz, olyanokat is kerestem.
A nyitott ajtók vallása azt jelenti, hogy a mi ajtónk mindenki előtt nyitva áll, a lényeg, hogy aki azon belép, Istent keresse és ahhoz a Szentírásból merítsen erőt. Nálunk mindenkinek helye van.
Rólunk: Mi az, ami a legtöbb nehézséget jelenti a munkájában, az ami akár kétségeket is ébreszt abban, hogy a megfelelő úton jár?
Simon Ferenc: A rosszakarat. Elszomorít, ha olyan emberekre találok, akik másoknak vagy éppen nekem akarnak rosszat. Ilyet persze mindenki átél az élete során. Ugyanakkor az emberi tapasztalat az, hogy semmi új nincs a nap alatt. Ez vonatkozik a világban zajló történésekre is. Abban az esetben viszont, ha én azokat látva és megtapasztalva összetörök, akkor nem tudok másoknak segíteni. Nekem újra és újra erőt kell merítenem a szentírásból, a próféták és Jézus életéből, hogy aztán mások a segítségemmel meríthessenek erőt. Arra kell törekednem, hogy azt a kis világot próbáljam formálni amiben közvetlenül élek és ezáltal talán megváltozhat az egész világ is. Ezt úgy tehetem meg, hogy elsősorban önmagamat igyekszem alakítani, ami egy folytonos megtérés és újrakezdés. Az állandó megújulás lehetősége az, ami nekem erőt ad, amelynek az alapja az, hogy az ember elfogadja, hogy vannak dolgok, amik elmúlnak és ez bár nem egyszerű, ám mégis előrevisz. Mindenből, ami a múltban történt, de már nincs jelen, tanulságokat kell levonni és tovább kell lépni. Jöjjön valami új, valami következő. Ez a dolgok rendje.
Rólunk: Említette, hogy az útját meghatározó legfontosabb mérföldkövek mindig is az emberi barátságok voltak. Azokon túl, volt-e olyan meghatározó élménye, amely folyamatosan megerősíti a munkájában, szolgálatában?
Simon Ferenc: Ahogy látom az emberi életet, minden évtizednek meg van a maga súlypontja, ami meghatározó. Nekem az elmúlt évtizedben a Bibliában történő elmélyülés volt a hangsúlyos, amiből azóta is folyamatosan táplálkozom. Ezen túl, az elmúlt években az Izraelbe történt utazásaim együttesen jelentettek egyfajta táplálékot. Az egyik ilyen útról egy film is készült (Eine fast unmögliche Freundschaft című dokumentumfilm, lásd az interjú végén található ajánlóban – Szerk.), amelyet az ausztriai hitoktatásba is, mint tanagyagot beemeltek, és amelyet az ausztriai állami televízió azóta is minden évben egy-két alkalommal műsorra tűz. A film üzenete nagyon egyszerű: Ha akarunk, akkor tudunk mi együtt, muzulmánok, zsidók és keresztények. Ha figyelünk egymásra, akkor meg is tudjuk egymást érteni. Ez pedig a béke alapja. Mindenkinek ajánlom, hogy menjen el a Szentföldre, Izraelbe. Én is ott értettem meg a Bibliában olvasható különböző összefüggéseket.
Simon Ferenc, a Bécsi egyházmegye keresztény-zsidó együttműködés megbízottjának véleménye szerint, az nem lehet cél, hogy a keresztény és a zsidó vallás valaha is eggyé váljon, de párbeszéddel, közös programokkal, egymás megismerésével az egyetértés elérhető. A témával egy erre a célra létrehozott szervezet (az ide vonatkozó weboldal elérhetősége a cikk végén olvasható ajánlásban található) és annak gondozásában negyedévente megjelenő folyóirat foglalkozik. További részletek Simon Ferenc keresztény-zsidó együttműködési biztos munkájáról:
Rólunk: Ausztriában vagy Magyarországon van jobban jelen a hétköznapokban a katolicizmus?
Simon Ferenc: Ausztriában. Ez egy hagyományosabban katolikus ország, s bár csökkenőben van a hívek száma, még mindig a vallásgyakorlók 70 százalékát teszik ki. Ez azt jelenti, hogy ennyien fizetnek egyházadót. Rajtuk kívül van egy egyre növekvő létszámú olyan kör is, amelynek tagjai meg vannak ugyan keresztelve, de már kiléptek az egyházból. Ők azok, akik nem fizetik az egyházadót, ami véleményem szerint valójában nem is adó, hanem egyfajta hozzájárulás. Velük együtt a 70 százaléknál is jóval nagyobb ez a számarány. Hozzám egyébként a három plébánia által megközelítőleg tízezer hívő tartozik területileg.
A Habsburg időkben fejlődött ki az, hogy az ausztriai katolikus egyház a hétköznapok során is megtartotta az ünnepeit, amely több mint amennyi Magyarországon van. Ezért is érezhető jobban itt a katolikus egyház jelenléte a hétköznapokban. Ezekből az ünnepekből ugyanakkor, felekezetre való tekintet nélkül, minden itt élő ember profitál, hiszen az ily módon érintett munkanapok mindenki számára fizetett szabadnapok.
Rólunk: Hány magyar szolgálatban álló pap dolgozik Bécsben és hány magyar katolikus hívő van a fővárosban?
Simon Ferenc: Én vagyok az egyetlen magyar szolgálatban álló pap a városban. Az országban elég sok magyar pap van, és Bécsben is van még pár, néhány szerzetessel kiegészülve, de ők osztrák szolgálatban állnak, ugyanakkor területileg olyan helyen működnek, ahol nem vagy nagyon nehezen lehetséges számukra szorosabb kapcsolat kialakítása a magyar közösséggel.
Körülbelül kétezer magyar család címével rendelkezünk, akik korábban kapcsolatot tartottak velünk. Ez a szám a pandémia ideje alatt sokat változott, rengetegen hazaköltöztek vagy Magyarországra, vagy Erdélybe, vagy a Vajdaságba, Felvidékre, és vannak sokan olyanok is, akik maradtak ugyan Ausztriában, de elhagyták Bécs városát. Most egyfajta háború utáni helyzetben vagyunk, amikor is újra fel kell építeni a magyar katolikus közösséget. A miselátogatottság lassan növekvő tendenciát mutat. Bizakodásra ad okot az is, hogy soha nem látott mértékben, több mint 110 ezer Magyarországról érkező magyar állampolgár dolgozik Ausztriában és szép számmal vannak jelen magyar anyanyelvű, többek között az Amerikai Egyesült Államokból, Ausztráliából, Dél-Afrikából, Argentínából, Szlovéniából, Romániából, Szlovákiából, Szerbiából, Horvátországból ide költözött, nem magyar állampolgárságú hívők is.
A Bécsi Főegyházmegye Magyar Közössége a főegyházmegye úgynevezett Másnyelvű Közösségei Ügyosztályának a fennhatósága alá tartozik. Simon Ferenc, aki Bécs mellett Baden bei Wien-ben és Bécsújhelyen is tart magyar nyelvű szentmiséket (a magyar miserendet lásd a cikk utáni ajánlóban), a külföldön szolgáló magyar papok státuszáról, egyházközösségi hovatartozásáról, az egyház és a nemzet viszonyáról is beszélt:
Rólunk: Ott ahol most egyházi szereplőként tart, látja-e a tovább lépés útját, lehetőségét, akár magasabb vezetői beosztások irányába?
Simon Ferenc: Bármi is benne lehet még ebben a történetben, de nagyon meg vagyok elégedve azzal, amim van. Jelenleg már annak is örülök, ha a mostani dolgaimat át tudom látni és nem kell még azok mellett valami újjal is foglalkoznom. Nem csak prédikálom, hanem valóban próbálok is azzal megelégedni, amim van. És ez így is van jól.
Rólunk: Ha 25 év múlva ismét találkozunk, mit szeretne, hogy milyen Simon Ferenccel üljek le újra beszélgetni?
Simon Ferenc: Egy biztos, hogy Simon Ferenc akkor már nyugdíjas lesz, mert a mi hivatásunkban 75 év a nyugdíj korhatár és én akkor már 77 éves leszek, ha megélem. Mindezen túl azt szeretném, hogy ugyanolyan megelégedett legyek az életemmel, mint amilyen most, ebben a pillanatban vagyok. Önmagammal hasonulnék meg, ha ez nem így lenne.
Az interjú után gyalog indulok haza, könnyednek, felszabadultnak és nyugodtnak érzem magam, mint ahogy 25 évvel ezelőtt, nap, mint nap az egri Servita templom bejárata előtt elhaladva közeledtem a barokk épület oldalfalához épített karitász központ ebédlőjének bejáratához. Tudom, hogy hamarosan hazaérve már vár rám a finom bécsi házihúsleves. Akkor és otthon a konyhába lépek, ahol az ételkiadó ablak fölé írt üzenettel kérik a vendégeket, hogy az ebédlőben halkan egyenek, majd a nővértől kapott leveses tányért óvatosan az asztalra helyezem és csendesen magam alá húzom a régi, kopottas széket, miközben most és itthon mélyen belemerítem a lábasba a merőkanalat. Lassan és óvatosan a számhoz emelem az evőeszközt és mielőtt belehörpintenék, még egyszer utoljára elmondom magamban itthon és otthon, most és akkor azt a bizonyos varázsigét: „Bárki légy, ki erre mégy, mondd szívedből…”
Írta és fotózta: Kovács Attila
(A cikkben szereplő képek az Am-Tabor plébánián, egy vasárnapi magyar Szent mise alkalmával készültek.)
Az íráshoz kapcsolódó ajánló:
- A Bécsi Főegyházmegye Magyar Közösségének miserendje.
- Az Eine fast unmögliche Freundschaft című dokumentumfilm megtekintése német nyelven.
- A keresztény-zsidó együttműködési bizottságának weboldala.