Illés Terézt a Tolna megyei Bátaszékről egészen a bécsi Stephansdomig repítette szárnyaló szopránja. Közel negyed százada él már a zene fővárosában, ahol az Egyházzenei Konzervatóriumban tanít, és amikor teheti, koncertezik is. Egy kávéházi asztalnál ülve mesélt nekünk arról, hogy miért nem cukrász lett, milyen volt a Bad Ischl-ben próba nélkül fellépni, és tud-e japánul.
Ha valaki a Graben felől sétál Bécs központi tere, a Stephansplatz felé, tekintetét óhatatlanul a gótikus székesegyház, a „Steffl” tornyai és kőcsipkéi ejtik rabul, még akkor is, ha századszorra jár arra. Legközelebb azonban érdemes hátat fordítania a katedrálisnak, és a Kärntner Straße sarkán álló díszes épületet, az Equitable palotát szemügyre vennie. A gazdagon díszített homlokzatot legfelül egy sasmadár uralja, és ott a legfelső szinten, a félköríves ablakok mögött található Bécs egyik legfontosabb komolyzenei oktató intézménye, a Bécsi Egyházzenei Konzervatórium. Itt tanít szólóéneklést és hangképzést Illés Teréz. Az intézményben az interjú napján is élénk oktatás folyik, ezért csak a díszes lépcsőházban készítünk néhány fotót, aztán a Stephansplatz turistaáradatán áttörve, az idén száz éves Café Diglas egyik asztalánál, egy melange és egy capuccino mellett hallgatom, hogy hogyan lett a bátaszéki cukrász lányából sikeres énekes, és elismert pedagógus.
Rólunk.at: Kilenc évesen kezdett el zongorázni, és tizenegy évesen pedig már helyettes orgonista volt a bátaszéki Nagyboldogasszony templomban. Hogyan fogadta a helyi közönség a kislányt az orgonánál?
Illés Teréz: Vidéki templomhoz képest nagyon nagy templom a bátaszéki, az orgonája kétezer-kétszáz sípos, aminek akkor három manuálos játszóasztala volt, úgyhogy anyukám tartotta a kottát, mert nem értem el a kottatartót, olyan messze volt. Édesapám cukrászmester volt, úgyhogy a szüleimet mindenki ismerte a kisvárosban, és a templomba járó közösség is ismert. Az orgonálás pedig úgy jött, hogy a nyolcvanas években Magyarországon vidéki városokban nyaranta voltak kántorképző tanfolyamok. Mivel én zongoráztam, ezeken részt vettem, és évről évre lépkedtem tovább. Ritka volt, hogy valaki ezt 11 évesen elkezdje, de az akkori plébánosunk nagyon pártolta, hogy én oda járjak. Így aztán úgy alakult, hogy amikor az akkori kántorunknak szabadnapja volt, akkor én ugrottam be. És bizony nem csak templomi misén, hanem esküvőn és temetésen is.
Rólunk.at: Hogyan kerül valaki Bátaszékről Bécsbe? Ez azért meglehetősen nagy ugrás.
Illés Teréz: Kanyarral. Én ugyan gyerekkorom óta zenéltem, de nem ebben az irányban akartam továbbtanulni. Mivel az édesapám országos szinten ismert cukrászmester volt, magától értetődött, hogy a gasztronómia és a vendéglátás irányába megyek tovább. Akkor már beszéltem németül, franciául és oroszul is, ezt is lehetett volna kombinálni a vendéglátással. Harmadikos gimnazista koromban azonban az édesapám egy szombaton a Tolna megyei Népújságot olvasta. Ebben pedig felhívást tettek közzé, hogy a szekszárdi Liszt Ferenc zeneiskola ének tanszaka meghallgatást hirdet. Édesapám azt mondta: érdekes lenne meghallgatni, hogy mit szól egy képzett tanár a hangomhoz, menjünk el! Beleegyeztem, bár semmi különös gondolatot nem ébresztett bennem az ötlet. Meghallgattak, elénekeltem néhány népdalt, kaptam pár – számomra teljesen újdonságot jelentő – gyakorlatot, kicsit tanácskoztak a tanárok, és mondták, hogy felvesznek az ének tanszakra. Én ezt akkor elintéztem egy köszönömmel, de a nyár elteltével visszamentem és beiratkoztam. Ez elég sok tanulást jelentett, hetente háromszor jártam Szekszárdra a zeneiskolába, ahol volt zongoraórám, énekórám, szolfézs, zeneirodalom, zeneelmélet és korrepetíció, ami azt jelentette, hogy zongorakísérővel is volt egy órám. Volt, hogy este fél kilences busszal mentem haza, és utána még készülnöm kellett másnapra. Mégis nagyon élveztem, és úgy tűnt, hogy ez nekem megy, leginkább a muzikális része. Ha elkezdődött a zene, én abba belehelyezkedtem, és nekem nem kellett magyarázni, hogy mikor kell hangosabban vagy halkabban énekelni. Egyébként az egyik akkori tanárom, Lozsányi Tamás a mai napig kísér, ha otthon adok koncertet.
Rólunk.at: Bécstől még mindig nagyon messze vagyunk. Mi volt a folytatás?
Illés Teréz: Miskolcon, a Nagy Lajos Király magánegyetem ének-zene szakán folytattam, ahol nagyon nagy nevek, elképesztően magas színvonalú tanári kar tanított minket. Utána egy évig Budapesten tanítottam, majd jött az ötlet, hogy Ausztriában tanuljak tovább. A nagykövetségtől elkértem a grazi és a bécsi zeneakadémia címét. Először Grazban felvételiztem, ahová nagyon kevés embert vettek fel, de a felvételi után lehetőséget adtak arra, hogy megkérdezhessük, miért nem vettek fel minket. Ilyen nincsen – gondoltam magamban, és kaptam az alkalmon. Megmutatták a felvételi lapomat, nagyon komoly értékelés volt, még az is szerepelt benne, hogy milyen ruha volt rajtam. Azt mondták, hogy ugyan nagyon jól énekeltem, és úgy is nézek ki, mint egy énekes, de be kellett volna jönnöm korábban egy kicsit bemutatkozni, hogy megismerjenek. Merthogy az énektanár nem hangszerrel, hanem az emberrel, annak testével és lelkével dolgozik, a kémiának stimmelnie kell, úgy lehet jól együtt dolgozni. Egy héttel később volt a bécsi felvételi, ahol a pedagógia szakon bementem a portára, és megkérdeztem ki tanít éneket. Mondták, hogy Frau Annamaria Rott a harmadik emeleten a Metternichgasséban. Felmentem, hallgatóztam egy kicsit, tetszett amit hallottam, és bekopogtam. Máig emlékszem, hogyan állt fel a zongora mellől, nagyon elcsodálkozott. Elénekeltem neki Mozart Figaro házasságából Cherubino áriáját és még egy általa választott anyagot. Feltolta a szemüvegét, és azt mondta, hogy amit hall az tetszik neki. Felajánlotta, hogy nyáron újra meghallgat. Nyáron a Blaguss busszal újra kijöttem Bécsbe, felkerestem a lakásán, és egy énekórányit dolgozott velem, majd mondta, hogy jöjjek el még egyszer. Eljöttem még egyszer, akkor már zongorakísérőt is hívott, és mondták, hogy adjam be a felvételi lapot. De mondta, hogy a végén a zsűri dönt, minden tanár szavaz, és a többség határoz. Aztán jött a felvételi, aminek a végeredménye az lett, hogy bekerültem a Zeneakadémiára.
Rólunk.at: Pályája egyik csúcsa volt, amikor énekelt a Stephansdomban. Milyen meghatározó fellépései voltak még?
Illés Teréz: Nagyon izgalmas volt, amikor operettkórussal énekeltem a bad ischl-i Nyári Játékokon. Ott a zenekar játszik délutánonként a Kurhausban, ahol rengeteg turista jár. Vettem a bátorságot, és megkérdeztem a karmestert, hogy énekelhetek-e egy szólót velük. Mondta, hogy ha merek próba nélkül kiállni, akkor lehet. Mertem, és elénekeltem Lehár Giudittájából a „Meine Lippen, sie küssen so heiß” című dalt.
Énekeltem szólókoncerteket a Bécsi Egyetem dísztermében, aminek mennyezetét Klimt festmények díszítik, énekeltem a Wiener Konzerthaus nagytermében Mahler nyolcadik szimfóniájának szólóját egy négyszáz fős kórussal. Magyarországon a Várban a Magyarság Házába hívtak meg egy koncertre, és léptem fel a kecskeméti nagytemplomban, ahol olyan óriási a tér, hogy a helyiek szerint a legtöbb énekes ott el szokott vérezni.
Rólunk.at: Ön nagyon sokat énekel német anyanyelvű publikum előtt magyarul. Nem csökkenti a közönség számára a művek élvezetét, hogy nem értik a dalok tartalmát?
Illés Teréz: Általában a darabokat előtte lefordítom németre, és mielőtt eléneklem, a fordítást felolvassuk. Persze, ha nincs fordítás, az akkor is mindig átjön, ha az ember az anyanyelvén énekel valamit, akár értik, akár nem. A Kodály feldolgozások például nagy kedvencek mindig.
Rólunk.at: Korábban említette a nyelvek szeretetét, valóban hét nyelven beszél, köztük japánul is?
Illés Teréz: Hogy beszélek, az túlzás, de tanultam hét nyelvet, köztük japánt is, mert szerettem volna a zene mellé egy másik szakot is. Érdekelt az arab és a hindi, nagyon tetszett ezeknek az írása, de ezeket nem tudtam a tanulmányaimba beilleszteni, a japánt viszont igen. Így tanultam japán nyelvet, írást, beszédet, irodalmat, történelmet, sőt, origamit is. De ez már nagyon régen volt, ha kis időt töltenék vele fel tudnám eleveníteni. Egyébként Japánba végül nem jutottam el, Kínában viszont voltam a Volksoper kórusával.
Rólunk.at: Az ön mottója az, hogy „Én vagyok a hangszerem”. Hogyan vigyáz rá?
Illés Teréz: Egy jó ideje minden reggel tornázom. Igyekszem a napjaimat úgy beosztani, hogy mindennap jusson egy pár perc nyugalmas idő. Ez azt jelenti nekem, hogy leülök valahol, és egy picit csöndben vagyok. Igyekszem egészségesen étkezni, bár gyarlóságom az édesség, hiszen édesapám cukrászmester volt (nevet). Igyekszem jól aludni, és a családdal minden reggel az évszaknak megfelelő gyógyteával indítunk. Ha betegek vagyunk, igyekszünk kevés gyógyszerrel, természetes módon gyógyulni. Egyébként én beteg csak akkor leszek, ha fáradt vagyok. A növendékeim pedig nagyon vigyáznak arra, hogy ha valaki beteg, köhög, az nem jön órára. Ritkán kellett lemondanom emiatt fellépést.
Rólunk.at: Végezetül: Mikor lehet Önt a közeljövőben színpadon látni?
Illés Teréz: Május 15-én a Quo Vadis-ban „Mária, szeretet és élet” címmel egyházzenei koncert lesz, ahol Tolcsvay László Mária a kútnál c. dalát is előadom a Mária evangéliuma oratóriumból. Ez a mű nincs kiadva, de a szerző engedélyezte, hogy előadjam. Ezután június 4-én, Felsőőrött adok elő a református gyülekezet 250. évfordulójára rendezendő ünnepi műsorban. Utána június 10-én Balatonfüreden, egy magán rendezvényen szereplek, december 16-án pedig Andrea Pach orgonaművésszel közösen fogunk fellépni a Stephansdom ünnepi miséjén.