Molnár Krisztina, az Irodalmi Magazin főmunkatársa rendszeresen kalauzol minket a magyar irodalomban. Második cikkében irodalmi sétára visz minket Budapesten keresztül, ahol végül Bécsben kötünk ki.
A séta nemcsak a test és lélek természetes orvossága, de különleges módja az irodalomban való elmélyülésnek is. Főként, ha az élményt megoszthatjuk másokkal. Hiszen az olvasás már évszázadokkal ez előtt sem csupán magánügy volt: olvasókörök, irodalmi szalonok, egyesületek a felvilágosodás kora óta léteznek. A könyv szeretete azonban nemcsak úgy építhet kapcsolatot az emberek között, ha otthonaikban találkoznak egymással – hanem úgy is, ha együtt, más szemmel járják be életük színterét.
Mert melyik Kosztolányi-rajongónak ne jutna eszébe az Üllői úti fákról a vers, amelyben a költő oly szívbe markolóan búcsúzik az öröknek hitt ifjúságtól? És van-e olyan, aki végig tud menni a Logodi utcán úgy, hogy ne idézné fel magában a Hajnali részegség megindító sorait? De folytathatnánk a sort: a Ferencváros még ma is őriz valamit abból a miliőből, amely a magyar irodalom egyik legnagyobbikát, József Attilát szülte, és Krúdy nyomát járva megelevenedik valami a régi Tabánból, Óbudából. És a kávéházak, a Belváros labirintusa, ahol egy kapualjból egyszer csak Szabó Magda Abigéljének varázserővel bíró szobra villan elénk! És a parkok, a Múzeumkert, amelyről mindenkinek, aki A Pál utcai fiúkon nőtt fel, felhangzik emlékeiben az elrettentő szó: einstand!
De kilépve Budapest bűvköréből: akit megérintett valaha Juhász Gyula verse, annak már mindig „nagy barna pók” lesz Szegeden a Tisza parti este, és úgy szereti a magyar irodalom legvidámabb-legszomorúbb költőjét, mint e sorok írója, annak biztosan feltűnik lelki szemei előtt a debreceni Nagyerdőben járva Csokonai.
Bizony, a hely szelleme. Mert a város több, mint tér, házak és utcák rendszere, lakott környezet – kulturális jelentések konstrukciója, irodalmi médium; és bizony, úgy van ez, mint a természettel Baudelaire versében, Szabó Lőrinc fordításában: hogy „jelképek erdején át visz az ember útja”.
Ennek az útnak kiváló gyakorlata az irodalmi séta, amely az elmúlt évtizedben közművelődési és közösségfejlesztő mozgalommá nőtte ki magát, emberek százait mozgatva meg testben, lélekben. A két-három órás tematikus túrák alkalmával egy-egy alkotó életének helyszíneit járja be a csoport képzett vezetővel, vagy egy-egy helyszín irodalmi arculatát fedezi fel, mélyebb kapcsolatra lépve a lokális értékekkel. Versek, történetek, művészi inspirációt adó események sora, irodalmi kapcsolatok, anekdoták, érdekességek övezik az utat, amely kimondva-kimondatlanul személyes és közösségi identitásunk alapja, kulturális örökségünk része, otthonosságunk forrása. Mert hát mi másért lennénk a világon, ha nem azért, hogy – Tamási Áront idézve – „valahol otthon legyünk benne”?
Így az irodalom szelleme határtalan teret képez akkor is, ha más országban sétálunk. Ha Itáliában járva Szerb Antal utasának lábnyomát követjük, vagy Párizsban, ilyenkor ősszel, Adyval ballagunk a Szajna felé, miközben égnek a lelkünkben kis rőzse-dalok… Talán nem is kell több nekünk, akik átutazunk ezen a világon, csak egy hely, amelyre a vándor nosztalgiájával tekinthetünk. Mint Márai Sándor Bécsre: „Még mindig úgy gondolok Bécsre, mint az egyetlen városra, ahol élni tudtam volna”.
Akár ez is tetszhet
