“Itt táncoltam életem első legényesét”

Újra táncházat tartott a Délibáb Táncegyüttes, de ez az alkalom különlegesebb volt az utóbbi néhány hónaphoz képest, ugyanis a táncokat ezúttal Kilyénfalvi Árontól lehetett megtanulni. Áron 18 éves koráig aktív tagja volt a Délibábnak, akkor azonban a néptánc miatt Magyarországra költözött, három évvel ezelőtt pedig a Magyar Állami Népi Együttes táncosa lett. Azóta viszonylag ritkán lehet vele Bécsben találkozni, ezért is örültünk, hogy elcsíphettük egy rövid beszélgetésre.

Gyerektáncházzal kezdődött a délután a Collegium Hungaricum nagytermében. Óvodások és kisiskolások várták, hogy induljon a játék, és nem is csalódtak, Kilyénfalvi Áron nem lépéseket kezdett nekik tanítani, hanem fogócskázásra biztatta őket. Végtelen szeretettel és türelemmel foglalkozott a gyerekekkel, akik – életkortól függően – hol kiálltak, hol beálltak a játékba, de mindegyikük megtalálta a neki tetsző részeket, aktívan részt vettek a páros, aztán közös játékban is.

„Mindent úgy kell elmagyarázni, hogy a gyerek értse meg, és legyen hozzá kedve.”

– foglalja össze Áron a tanítási technikáját. “Ha követhető és egyszerű az instrukció, akkor a legkisebbek is megértik. Mindig megpróbálok gyerekfejjel gondolkodni, akkor könnyebben, egyszerűbben át tudom adni. Kezdésnek egy pár nélküli fogócskát választottam, aztán jött egy páros fészekfogó játék, amiben hármas-négyes egységek alakultak ki, a következő játékban már körben álltunk, létrejött egy közösség, és innentől már csak egy lépés, és be lehet vezetni például egy sárközi ugróst.”

A gyerektáncháznak nem az a lényege, hogy a gyerekek konkrét táncokat tanuljanak meg. Sokkal inkább a testtudat és a ritmusérzék fejlesztése, a stressz és a mozgásigény levezetése. Ha van zenei kíséret (és itt volt, Nyitrai Tamás és zenekara jóvoltából), akkor egy gyerek könnyedén megtanulja a dalok alaplüktetését, az alapritmusokat, dallamokat, és később, ha zenét vagy táncot kezd tanulni, nem lesz neki ismeretlen a tá-tá-titi-tá vagy a pentaton skála.

„Ezeket persze nem szoktam így konkrétan elmondani nekik – teszi hozzá Áron – , bár attól nem riadok vissza, hogy megnevezzem azokat a táncokat, amiket játékosan tanulunk. Mert van, aki megjegyzi, és lehet, hogy otthon nem azt fogja mondani, hogy de jó volt ez a néptánc, hanem azt, hogy de jó volt ez a sárközi vagy moldvai.”

A gyerektáncházat egy óriási fogócskával zárták, melybe Áron is bekapcsolódott, a gyerekek egy idő után kifejezetten rá vadásztak, őt akarták elkapni, és ez általában sikerült is nekik. És bár láthatóan elfáradt, nem sok pihenőt hagyott magának, nagyjából tizenöt perc szünet után kezdődött is a felnőtteknek szóló rész. Egyszerűbb alaplépésekkel indítottak, amelyek egy-egy mozzanattal mindig bonyolultabbak lettek. Áron középen állva igyekezett minden irányba megmutatni az apró trükköket. Ha úgy látta, hogy a társaság nagyobb részének még nem világos minden, visszatértek egy korábbi variánshoz, és máshogyan magyarázta, hogy hogyan kerül a testsúly egyik lábról a másikra, hol van egy pici, szinte észrevehetetlen ugrás a lábcserére. Amikor a nagy körben mindenki elsajátította az alapokat, csoportokra bontotta a táncolókat, és a kisebb csoportokhoz külön ment oda, hogy pontosítsák a lépéseket. Áront arról is kérdeztem, hogyan lehet áthidalni egy ilyen táncház esetén a tudás- és kvalitásbeli különbségeket.

„Egy táncház mindig nyitott közösség, sosem szabad észrevehetővé tenni ezeket. Ha profi táncosok jönnek el, tisztában vannak vele, hogy vannak teljesen kezdők is. Szoktak jönni fix párosok, akik már összeszoktak, vagy olyan párok, akik közösen kezdenek tanulni. Ezért fontos a tanulás során a párcsere is, hogy minél többféle impulzust és fogást ismerjenek meg a táncosok. Egy ilyen táncháznak az a lényege, hogy akit érdekel, jó tapasztalattal menjen haza, és kapjon kedvet a néptánchoz. Itt inkább megismerkednek ezzel a világgal.”

Áron, habár Ausztriában nőtt fel, több éve Magyarországon él. A tánc miatt költözött haza: Ausztriában már nem tudta olyan szinten folytatni a magyar néptáncot, ahogy szerette volna. Három évvel ezelőtt egy nagy álma vált valóra: fölvették a Magyar Állami Népi Együttesbe.

„Mindig bennem volt a vágy, hogy hivatásos táncos legyek.”

“16-17 évesen az internetről tanultam, gyakoroltam az Állami Népi Együttes táncait. Aztán jött egy lehetőség, felvételiztem, és sikerült. Fel kellett kötni a gatyamadzagot, sok mindent be kellett pótolnom, de nem adtam fel. Három éve vagyok ott, érzem magamon a fejlődést, folyamatosan tanulok, a mindennapos próbák eléggé elfárasztanak testileg, szellemileg és mentálisan is. És habár ez a munkám, én nem tudok pusztán munkaként tekinteni rá. Inkább hivatásnak hívnám. Úgy érzem, elfogadtak, annak ellenére, hogy Ausztriából jövök, és nincs profi táncos múltam. Bebizonyítottam magamnak, hogy kitartó munkával, szeretettel sok mindent el lehet érni. Most egyébként nagyon érdekes itt lenni a CH-ban, régen hetente jártam ide, például itt táncoltam életem első legényesét.”

“Jó látni, hogy a táncházmozgalom nem csak Magyarországon létezik, és ezzel a diaszpórában élő magyarok kapnak egy plusz kapcsolódást a magyarságukhoz. Nekem minden ezzel az együttessel kezdődött, és jó érzés, hogy a mai napig is itt van még az életemben.”

(Fotók és videó: Rick Zsófi; Kilyénfalvi Áron portréi: Magyar Állami Népi Együttes/Hagyományok Háza)