Miért nem működik a fogyókúra?

Fogyókúra fehérjecsökkentéssel, szénhidrát-stoppal, zsírok fogyasztásával, tablettákkal, porokkal, pudingokkal, hashajtó gyógynövényekkel, folyamatos koplalással – a divatdiéták palettája végtelen. Celebek, ismert közéleti személyiségek reklámozzák, tolják az arcunkba, hogy néhány hét alatt csúcsformába jöttek, megszabadultak súlytöbbletüktől. A barátnőnek, kolléganőnek, szomszédasszonynak is sikerült, bombasztikus az alakja, csak nekem nem jön össze, pedig ugyanazt a módszert követem. Miért nem tudok leadni néhány kilót, ha hormonálisan rendben vagyok, és lelkiismeretesen csinálom a diétát? Vagy, ha sikerül is, miért hízom vissza néhány hónap alatt ismét?

Manapság számos nő problémája a túlsúlyon kívül éppen az, hogy kellő akarattal, figyelemmel, nélkülözéssel sem tudja a számára ideális testsúlyt elérni, és azt hosszú távon megtartani. Miért nem működik a fogyókúra? Azért hízik valaki, mert nagy mennyiséget visz be, sokat eszik egyszerre? Vagy azért, mert egész nap koplal, este meg mértéktelenül táplálkozik? Netán hízlaló ételeket választ? Nem mozog, nem sportol? Esetleg lelki okai vannak: akkor is eszik, amikor nem éhes? Hiányt pótol? Boldogságot keres? Meg kell találni az okot, ott kell beavatkozni, így feltehetően nem lesz kudarc a vége: nem kevesebbet, mást kell enni, túledzeni, mert az kényszer lesz, nem rólunk szól, a leadott súly előbb-utóbb visszajön. Ami másnak hatékony, nem biztos, hogy beválik. Egyéni az út.

“Mit üzen a túlsúly? A legtöbben azt hiszik, a fogyás csak akaraterő kérdése. Edina is így volt ezzel, amikor 22 év szélmalomharc után felkereste a pszichológust.

– Gyerekkoromban egyáltalán nem voltam kövér, sőt inkább vékony, cingár lány. Anyám és nagyanyám sokat üldöztek az evéssel, ezért kifejezetten utáltam enni. Manapság már szeretek, nem is ezzel van a baj, hanem azzal, amikor „kell a kaja”, és mint valami pótszer, függésben tart. Megnyugtat, kikapcsol. Vannak olyan időszakok, amikor nem bírom ki, hogy ne rágjak valamit egész nap. Az utóbbi években attól szenvedek legjobban, hogy amikor épp nem eszem, akkor is az evésre gondolok: arra, hogy mit fogok megenni, ha ezt vagy azt elérem, kibírom. Jutalmazom magam az evéssel, de büntetem is. Sokszor eszem magam rosszullétig, ilyenkor végképp nem értem magamat. Hogyan tudnék ezen változtatni, ha még én magam sem tudom, mi történik velem, bennem? Az összes létező diétát kipróbáltam már. Még a koplalás jött be a legjobban, mert ha elkezdek enni, akkor képtelen vagyok abbahagyni. Inkább az éhséget viselem, mintsem meg kelljen állnom, hogy desszertet egyek. Ezért sem működik nálam az életmódváltás, mert ott pont az arany középutat kellene megtalálni, amit nagyon szeretnék, és tudom, hogy ez lenne a megoldás, főleg hosszú távon, de nem vagyok rá képes. Az elmúlt huszonkét év sajnos ezt bebizonyította. Harmincnyolc éves vagyok. Lassan szembe kell néznem azzal, hogy így fogom leélni az egész életemet – kezdte Edina, amikor, mint mondta, kétévnyi erőgyűjtés után találkoztunk.„ – olvasható egy páciens története dr. Lukács Liza Lenyelt vágyak című könyvében.

„A kliens a túlsúlyával jelezni akar valamit a környezete felé, így számomra is üzenete van, amit fontos megértenem ahhoz, hogy a közös munkánk sikeres legyen. Fontos, hogy beszéljünk az evésről is, arról a témáról, ami őt régóta és sokat foglalkoztatja. Fontos, hogy valaki most máshogy hallgassa, hogy elmondhassa azokat a gondolatait is, amelyeket a szomszéd, a munkatárs vagy a szerelme nem értene meg. Hogy feltárhassa az ételekhez és az evéshez fűződő különleges, ámbár sok szenvedést okozó viszonyát minden szégyenérzet nélkül és megbotránkozástól mentesen.”  

„A túlsúlyproblémák folyamatosan napirenden vannak, társadalmi szinten éppúgy, mint az otthon falai között. Nehezen találnánk olyan családot, ahol legalább egy közeli hozzátartozót ne érintenének a krónikus súlytöbblettel járó testi szövődménybetegségek és életvezetési nehézségek. A mai kor túlsúlyos emberének dilemmája, hogy megtalálja az evés helyét az életében. Legyen elég rugalmas a hozzáállása, ugyanakkor kontrollálja a vágyait, nehogy a túlfogyasztás csapdájába essen. Élvezze az étkezést, de ne helyettesítsen vele más szükségletet, jóllakjon, de meg is éhezzen, egyen változatosan, mégse túl sokat és sokfélét egyszerre. Adjon jót, egészségest, táplálót a testének úgy, hogy ne szakadjon el teljesen a gyermekkor ízeitől, a családjában megszokott ízvilágtól sem. Otthon az étkezőasztal szimbolizálja az összetartozást, de ne az egyetlen találkozási pont legyen a családtagok között. Egyenek közösen úgy, hogy mindenki a saját ízlése szerint válasszon ételt, és ne kelljen senkinek magyarázkodnia azért, mert más, kevesebb vagy épp több esik neki jól. Mindeközben folyamatosan kapunk üzeneteket a külvilágból arról, hogy milyen ételeket kellene szeretnünk vagy elkerülnünk, hogy bűnösnek illene éreznünk magunkat bizonyos ételek elfogyasztása alatt és után. Vagy épp arról, hogy adjuk át magunkat az ízek élvezetének, de azért annyira mégse, különben nem fogjuk tudni megállni, hogy rendszeresen többet együnk a kelleténél. Sok az egymásnak ellentmondó tanács, amitől csak nő a zavar a fejekben, s mára az evés nagyon távol került attól, ami az eredeti funkciója: a test táplálása és közösségformáló rítus. Ami a helyébe került, az sokaknál egyre inkább a lelki/érzelmi hiányok pótlása és a szorongás.

Az evési zavarral kísért túlsúlyproblémák átszövik az érintett egész életét: megváltoztatják a gondolkodásmódját, átrendezik az emberi kapcsolatait. A súlyfelesleggel való küzdelem nemcsak a hétköznapok részévé válik, de meghatározza a legjelesebb napok hangulatát is. A sokféle divatdiéta megjelenéséből arra is lehet következtetni, hogy nem egy kifejezetten sikeres területről van szó, mindig talál magának vásárlóképes célközönséget egy-egy újabb testsúlycsökkentő módszer. Az egy főre eső fogyókúrás kudarcok aránya pedig növekszik, s vele együtt a súlyfelesleggel élők tehetetlenségérzése is. A saját testük feletti kontrollt átadják egy ismeretlen szernek vagy egy ismert arcnak – a lényeget tekintve mindegy, hiszen így is, úgy is oda jutnak, hogy az irányítás nem a saját kezükben van. „Mert ők úgyis elrontják.” Ezzel a bizonytalansággal átszőtt érzelmi háttérrel könnyen megjelenik az önostorozásra való fogékonyság: nincs akaraterőm, úgysem fog sikerülni! Ez az üzenet tovább rombolja az önértékelést, s egyben felmentést ad a további erőfeszítések alól. Alig néhány éve került a köztudatba az érzelmi evés fogalma, holott maga a jelenség régóta ismert, különösen a krónikus túlsúllyal élők körében.

A túlsúlyproblémák lélektani megközelítése újszerű dolognak számít, ugyanakkor egyre gyakrabban ajánlják dietetikusok, belgyógyászok, háziorvosok pácienseiknek különösen akkor, ha évek óta fennálló és az egészséget veszélyeztető súlytöbbletről van szó. Pszichológusi pályám nagy részét az evészavarok területén töltöttem, anorexiás és bulimiás páciensek gyógyításával. Majd elkezdtem olyan túlsúlyos emberekkel is foglalkozni, akik nem tudtak tartósan lefogyni, és önértékelési, életvezetési, párkapcsolati problémákkal karöltve küzdöttek a súlytöbblettel. Az evészavarok felé a komplexitás vonzott, az okok és a következmények többszörös összefonódása és cirkularitása, ami végül mégis egy teljesen logikus és egyedi szövevénnyé alakul az adott személyiségben. Ez jelen van a túlevéssel és esetenként a túlsúllyal járó problémákban is, mégis a többség – érintettek és hozzátartozók – csak a felszínt kapargatják, amikor egyik sikerbiztos diétáról a másikra, egy tuti edzésmódszerről újabbra váltanak. Közben pedig egyre elkeseredettebbek és önmagukkal egyre elégedetlenebbek lesznek. Ezek az érzések alapvetően meghatározzák a napjaikat, a kapcsolataikat, a jövőképüket, és közvetve a további súlytöbblethez is hozzájárulnak. Ezért döntöttem úgy, hogy a következőkben egy falászavarral küzdő nő terápiájába nyújtok betekintést. Az eset érdekességét az adja, hogy teljesen általános. Aki nem érintett falászavarban, az a sorok olvasása közben talán meglepődik majd, milyen különleges tematikával fonódik össze a túlevés és a túlsúly problémája, pedig eddig azt hitte, hogy a súlytöbblet nem egyéb, mint „pozitív energiamérleg”. Míg mindazon olvasók, akik valaha átélték az evéskényszer élményét, talán úgy érezhetik, hogy egyenesen róluk szól ez a könyv.”