A focimeccseken mindig a magyar válogatottnak szurkol, holott németül gördülékenyebben tud beszélni, mint magyarul, hiszen Grazban nőtt fel. 4 éves korában édesapja egy krumpliszsákban cipelte át Ausztriába, majd a Bécsi Egyetem elvégzése után úgy döntött, Ausztráliában próbál szerencsét, ahol azóta is él, bár az ottani élete európai szemmel semmiképpen sem tekinthető mindennapinak. Horváth Sándorral egy grazi kávézóban beszélgettünk.
Rólunk: Magyarországon született, Ausztriában nőtt fel, de a felnőtt élete nagyobbik részét már Ausztráliában töltötte. Adja magát a kérdés, hogy hol is van igazából otthon?
Horváth Sándor: Ha jó kedvem van, világpolgárnak tartom magam, aki három országban is otthon van, máskor pedig úgy érzem, sehova sem tartozom igazán, és mindenhol hiányzik valami. Ausztriában sosem éreztem magam teljesen osztráknak, de magyarnak sem, hiszen négyéves koromban eljöttem Magyarországról, és a nyelvet sem beszélem tökéletesen. Ausztráliában is mindig kicsit kívülállónak éreztem magam, bár évtizedek óta ott élek. Érdekes viszont, hogy ha Magyarország játszik akár Ausztria, akár Ausztrália ellen, mindig a magyaroknak drukkolok.
Rólunk: Mi az ami fontos Önnek a három országból, és mi az, amihez kritikusabban áll hozzá?
Horváth Sándor: A legfontosabbak számomra mindenhol az emberi kapcsolatok. Magyarországon még mindig vannak távoli rokonaim és ismerőseim, Ausztriában pedig a régi iskolai barátaim, akiket pár évente felkeresek. Ezzel együtt úgy látom, hogy egyik ország sem tökéletes. Ausztráliában aggaszt az őslakosok helyzete. Hamarosan népszavazás lesz egy tanácsadó testület felállításáról, ami javaslatokat tehetne a kormánynak velük kapcsolatban, de ehhez módosítani kellene az alkotmányt, és őszintén szólva, nem hiszem, hogy megszavazzák. Ausztriában mindig is bosszantott, hogy párttagsági könyv nélkül nem lehetett messzire jutni, és búvópatakként mindig előbukkannak szélsőséges tendenciák. Gyerekkoromban például gyakran előfordult, hogy az iskolatársaim szülei még a Harmadik Birodalmat dicsőítették, de a barátaim szerencsére már szembefordultak ezzel. Magyarországon pedig majdnem minden ismerősöm hatalmas panaszáradattal fogadott a fennálló rezsimmel kapcsolatban, a problémák tehát ott is elég nyilvánvalóak.
Rólunk: Az apák és a fiúk az Ön családjában sem feltétlenül értettek egyet. Nagyapja még a Rákosi-rendszerben került magas pozícióba Magyarországon, édesapja viszont 1956-ban a disszidálás mellett döntött.
Horváth Sándor: Igen, a nagyapámat az 1920-as évek elején 3 év börtönre ítélték, mert szakszervezetesként részt vett a Tanácsköztársaságban, de aztán egy fogolycserének köszönhetően a Szovjetunióba távozhatott. Az akkori meggyőződésére jellemző volt, hogy egyszer, amikor nem kaptak fizetést, és a családja éhezett, utána olvasott és azzal próbálta nyugtatni őket, hogy ez csak a kommunista fejlődés egyik szükséges állomása. Apámat is próbálta hasonló szellemben nevelni, de ez nem hullott termékeny talajra. Rendszeresen számonkérte rajta, hogy olvasta-e a Népszabadság vezércikkét, amire apám válasza gyakran az volt, hogy saját szemével látta, hogy a cikk állításai nem fedik a valóságot. Hasonlóan abszurd helyzet volt az, amikor nagyapám magasrangú tisztviselőkkel tárgyalt a munkásosztály helyzetéről egy rózsadombi villában, mialatt a sofőrjeik az utcán fagyoskodtak. Az éppen odaérkező apám pedig megkérdezte tőlük, hogy mit állnak kint a hidegben, és behívta őket a házba.
Rólunk: Akkor talán valahol nem lepte meg a nagyapját, hogy a fia disszidál, de ez az ő helyzetében kifejezetten kellemetlen lehetett.
Horváth Sándor: Igen, amikor apám látta, hogy a környezetéből sokan nyugatra távoznak, ő is az emigráció mellett döntött. Egy budapesti buszsofőr barátjával elkötöttek egy BKV-buszt és elvezettek vele az osztrák határig. Ott betettek engem egy krumpliszsákba, és a lelkemre kötötték, hogy maradjak csendben, amíg a zöld határon át nem értünk Ausztriába. A nagyapámnak valóban kínos volt, amikor nekiszegezték a kérdést, hogy miért disszidált a fia, és sejtéseim szerint még egy csinos kémnőt is apám után küldtek, hogy csábítsa vissza Magyarországra.
Rólunk: A kémnő ezek szerint nem járt sikerrel. Hogy tudtak Ausztriában új életet kezdeni?
Horváth Sándor: Édesapám a grazi Puch gyárban helyezkedett el, és mivel neki dolgoznia kellett, én gyerekkoromban sokat voltam bentlakásos intézményekben. Akkor még nem voltak óvodák, ezért először egy apácazárdába kerültem, ahol nagyon gyorsan meg kellett tanulnom németül, ha nem akartam, hogy kicsúfoljanak. Az apácák egyszer bepanaszoltak apámnál, hogy a többiekkel doktorosat játszottam, mire ő lazán azt felelte: „Én is sokat játszottam ilyet gyerekkoromban, biztosan maguk is, mi ezzel a gond?”. A gimnáziumban már jól éreztem magam, sok barátom lett, de nagyon bánom, hogy a magyar nyelvet így eléggé elfelejtettem, pedig kétszer még a Debreceni Nyári Egyetemre is elmentem magyarul tanulni.
Rólunk: Hogy került utána Grazból Ausztráliába?
Horváth Sándor: A középiskola után Grazot már túl kicsinek éreztem, ezért Bécsbe mentem tanulni, matematika-orosz szakon végeztem az egyetemen. Ott ismertem meg első feleségemet, aki 13 éves koráig Ausztráliában élt, és rövid időre vissza akart térni gyerekkora helyszínére. Együtt mentünk ki egy évre, de a különválásunk után ő visszajött Bécsbe, én pedig maradtam. Először matematikát és németet kezdtem tanítani, utána külföldieknek tanítottam angolt.
Rólunk: Pár évente szokott Európába jönni. Hogy látja, sokat változott Graz, amióta elment innen?
Horváth Sándor: Persze, a város nagyobb és nemzetközibb lett, mint az én időmben volt, de a legnagyobb különbséget én mégis a növekvő társadalmi különbségekben látom. A régi iskolai barátaim egyedül vagy másodmagukkal élnek hatalmas ingatlanokban, amelyeken az eredeti remények ellenére a fiatalabb generációknak eszük ágában sincs osztozni a nagyszülőkkel. Eközben másokat súlyosan érint a lakáshiány, a lakásárak az egekben vannak, és senki sem érzi úgy, hogy dolga lenne a problémával.
Rólunk: Ön viszont, úgy tűnik, megfelelő megoldást talált a saját lakhatási problémájára.
Horváth Sándor: Igen, a feleségemmel egy másik házaspárral és még két lakótárssal osztozunk egy házon Adelaide-ben. Ez a modell egyébként diákkoromban Bécsben is népszerű volt. Jól működő lakóközösség vagyunk, de ehhez mindenkinek be kell tartania a szabályokat: felváltva vásárolunk, főzünk, takarítunk, és kéthetente összeülünk megbeszélni az esetleges problémákat. A kisebb kihágások persze nem jelentenek problémát. Például ha valamit nem tudunk azonnal feltakarítani, vagy egy tábla csokin nem szeretnénk másokkal osztozni, azt egy cetli kiragasztásával lehet a többiek felé jelezni. A lakhatás így jelentősen olcsóbb, az emberek nem magányosodnak el, és az esetleges konfliktusokat is talán civilizáltabban kezelik.
Rólunk: Milyen világban szeretne élni?
Horváth Sándor: Örülnék, ha az emberek végre „egy közös nyelvet beszélnének”, én már régóta tanulok eszperantóul, és naiv pillanataimban elképzelem, milyen lenne útlevél és határok nélkül szabadon mozogni, de sajnos mostanában éppen ezzel ellentétes folyamatok zajlanak.
Akár ez is tetszhet
