Szalay-Bobrovniczky Vince: A Waldheim-ügy és Ausztria című kötetét mutatták be Bécsben november 22-én az Ausztriai Magyar Kerekasztal szervezésében. A 80-as években kirobbant Waldheim-ügy morális kérdéseket vetett fel az osztrák társadalomban, és olyan párbeszédeket indított, amelyek segítették Ausztria háborús múltjával való szembenézését. A szerzővel Dr. Szatmári Péter rektorhelyettes, egyetemi docens beszélgetett a könyvről, a témájául szolgáló botrányról és annak történelmi-politikai környezetéről.
1986-ban Ausztria az államfőválasztásra készült, amikor kiderült, hogy a konzervatív Osztrák Néppárt jelöltje, Kurt Waldheim a II. világháború idején a Wehrmacht tisztjeként szolgált, és háborús bűnöket is elkövethetett. Az ügyből hatalmas botrány lett, ennek ellenére Waldheim elfoglalhatta az államfői széket, és ki is töltötte ciklusát.
Az ügy alapjául egy fotó szolgált, amelyen Waldheim egy SS-tábornokkal és egy olasz fasiszta vezetővel volt látható. Szalay-Bobrovniczky Vince szerint azonban nem áll rendelkezésre egyéb olyan bizonyíték, amely igazolná az Amerikából kiindult náci vádakat:
„Kurt Waldheim egy alsó-ausztriai, keresztény-konzervatív családból származott. Később, amikor hadnagyi rangban volt, a nácik a jellemzésében azt írták róla, hogy a nemzetiszocialista mozgalommal szemben kifejezetten ellenséges. Valójában nincs olyan dokumentum, ami alátámasztja a vele kapcsolatos vádakat. Rárúgta a történelem az ajtót Ausztriára, jöttek a németek, és a független országból német tartomány lett, Waldheim is német állampolgár lett, és besorozták a Wehrmachtba. Nem volt más választása. A fennálló tudásunk alapján nem volt náci. De hogy pontosan mi történt, azt csak feltételezni tudjuk. Vélhetően azt csinálta, amit egyébként a balkánon is: Tolmácsolt az olaszok és a németek között, ugyanis egyedül ő beszélt olaszul a tisztek közül. Ennyit tudunk. Viszont az is igaz, hogy sok hónapot eltöltött egy Thessaloniki melletti településen. Pont abban az időszakban, amikor deportálták a zsidókat. Nagyjából 50 ezer embert vittek el onnan. Nehéz elhinni, hogy ebből nem látott semmit.”
Amikor kirobbant a botrány, Waldheim mindent tagadott. „Ich habe nur meine Pflicht getan” – mondta, és Szalay-Bobrovniczky szerint ez egy nagyon rossz, érzéketlen kommunikáció volt, ami miatt aztán sokan bírálták is. Waldheim nem értette, hogy ez már nem egy személyes, hanem osztrák ügy, egy politikai válság. A kérdés nem az volt, hogy elkövetett-e valamit, hanem hogy van-e valamilyen mondanivalója az utókor számára. Ezt 88-ban, az Anschluss évfordulóján elkezdte megtalálni, de teljesen nem értette meg.
A szerző a személyes indíttatásról is beszélt, aminek köszönhetően érdeklődése középpontjába került a Waldheim ügy. Már gimnazista korában is olvasott róla, de egy találkozás volt, ami után igazán elkezdte foglalkoztatni: „Amikor nagykövet voltam, Othmar Karas – aki egyébként Waldheim veje – meghívott a Waldheim-villába. Egy nagy osztrák vacsorát rendeztek, amin Waldheim özvegye is részt vett. Egy nagyot beszélgettünk. Nagyon meghatotta, hogy valakit ennyire érdekel az osztrákok történelme, és a férje ügye.”
A bemutatón szó esett Waldheim ’70-es évekbeli ENSZ főtitkári tevékenységéről is, amely a könyv szerzője szerint szerepet játszhatott a botrány kirobbantásában: „Sokan dühösek voltak rá, különösen az amerikaiak és Izrael. Az ő idejében is forrongott a Közel-Kelet. Az volt a benyomása Izrael államnak, hogy Waldheim főtitkárként következetesen a palesztinok oldalára áll. Én csak feltételezni tudom, hogy Waldheim részéről az Izrael elleni állásfoglalás egy puszta politikai számítás volt. A muszlim államok jóindulatát akarta megszerezni, hogy újabb ciklusra főtitkár lehessen. Az ENSZ-beli ténykedése nagyon csípte a szemét Izraelnek és az amerikaiaknak is.”
Waldheim államfővé választása morális dilemmákat vetett fel az osztrák társadalomban. A Waldheim-ügy kapcsán Ausztria pellengérre került, és diplomáciailag elszigetelődött. A köztársasági elnököt kitiltották Amerikából. Waldheim érzékelte, hogy a helyzet nem fog javulni, ha az ő személye marad pozícióban, ezér 1992-ben leköszönt a hivatalából.
Kisvártatva elindult egy vita, amely idővel Ausztria 2. világháborús szerepének teljes átértékeléséhez vezetett. „1988 egy fontos év volt ebben, amikor az ún. részfelelősség tézis lett az osztrák állami doktrína, ami abból áll, hogy mint állam, Ausztria nem bűnös. „Ausztria Hitler első áldozata”, ahogy a ‘43-as moszkvai nyilatkozatban is áll. Viszont Ausztria nem számolt el nácik tömegével, akik továbbra is az osztrák közéletben ténykedtek. A társadalomban egészséges vita indult el arról, és akkor alakult ki a részfelelősség tézis. Ehhez a megtisztuláshoz járult hozzá ez az egész ügy.”
A szerző következő könyvében szintén osztrák témába tervezi beleásni magát, ami azért is fontos, mert Magyarországon a 20. századi osztrák történelemről kevesen publikáltak.
„Tulajdonképpen az Ausztria-tudat kialakulása, szélesebb kontextusban a 18-as államalapítástól egészen a 38-as összeomlásig, és abban jelentős részt szentelek majd Dollfuß munkájának.” – beszélt terveiről Szalay-Bobrovniczky Vince.
Cikk és fotók: Farkas Noémi
Akár ez is tetszhet
