Március elsején este hat órakor, a Bécs-Belvárosi Református templomban búcsúztatta az ausztriai magyar közösség a január elején, életének 76. évében elhunyt Dr. Smuk Andrást, a bécsi „Europa”-Club elnökét. Az istentisztelet keretében tartott megemlékezésen a rolunk.at szerkesztősége is lerótta kegyeletét.
Dr. Smuk András nagy formátumú közösségépítő és identitásőrző volt, akit az ausztriai magyarságért végzett egyesületi tevékenység egyik központi személyiségeként tart számon a diaszpóra. Így a búcsúztató esemény előtt a Bécs-Belvárosi Református templom padsorai is teljesen megteltek a tőle búcsút venni szándékozóktól. A gyülekezőket Vig Margit hegedűművész játéka várta, majd hat órakor megkezdődött a megemlékezés, amihez Karvansky Mónika lelkésznő református istentisztelete adta a keretet. Az egyházi ceremóniát több zenei előadás tette teljessé, Kilyénfalvi Gábor, a Délibáb Bécsi Magyar Kultúregyesület elnöke az „Elindultam szép hazámból…” dallamaival búcsúzott, őt Dr. Henics Tamás brácsán, Rozs Péter citerán kísérte. Fischer Anna szoprán operaénekes hangja a karzatról töltötte be a teret, énekét Handl György orgonaművész játéka festette alá a templom csodálatos hangú orgonáján.
Beszédet mondott Dr. Nagy Andor, Magyarország bécsi nagykövete, és Mentsik Szilvia, az „Europa”-Club alelnöke is. Végül Nagy Andrea Kosztolányi Dezső Halotti beszédét adta elő. A záróimát követően Karvansky Mónika és Kiss Miklós nyugalmazott evangélikus esperes áldását fogadhatták az egybegyűltek, majd elénekelték a Himnuszt.
A rolunk.at Mentsik Szilvia beszédének egy részletével búcsúzik az anyanyelvi magyar kultúra, a hagyományok és a határokon átívelő emberi kapcsolatok ápolása terén hatalmas örökséget ránk hagyó Dr. Smuk Andrástól. Ebben a beszédrészletben Mentsik Szilvia az „Europa”-Club néhai elnökétől saját életútját, hitvallását és a klub létrejöttét felelevenítő idézeteket gyűjtött össze, amiből kirajzolódik a bécsi magyarság felejthetetlen alakjának küzdelmes, tevékeny, kalandos fordulatoktól sem mentes életútja:
„1947-ben születtem Pusztasomorján, a Hanság északi peremén, egy kis faluban, az osztrák–magyar határtól néhány kilométerre. Szülőfalum közvetlen szomszédjai Mosonszentjános és Mosonszentpéter nevű községek. Mindhárom falu az Árpád-korban keletkezett, 1970-ben ezek egyesítéséből született meg a napjainkra már várossá fejlődött Jánossomorja.
Az érettségim idején, 1967-ben ballagási batyumba a pogácsa, fillér, és só mellé egy rög anyaföldet is helyeztek. Akkor még ezt a rögöt a vasfüggönyön keresztül kellett titokban kicsempészni. Most már tudom, hogy ez az a rög, amely engem egy életre elkötelezett, és ezt soha nem fogom szem elől téveszteni.”
„1975-ben feleségül vettem Döbrentey Máriát, akitől két csinos lányom (Andrea és Júlia) született. Nagy örömömre született egy kis unokám is.”
„Édesapám Smuk András, édesanyám Gősi Mária volt. Hárman vagyunk testvérek. A nagyszüleim is, a szüleim is parasztemberek voltak. Nem volt nagy birtokunk, a szüleim az államosítás előtt huszonöt hold földön gazdálkodtak. Már ez is elég volt ahhoz, hogy 1952-ben kuláklistára kerüljenek, azzal fenyegették a családunkat, hogy kitelepítenek bennünket.. Édesapám semmiképpen nem akarta, hogy kitelepítsenek, ezért 1952-ben Ausztriába menekült. Mivel közvetlenül a határ mellett éltünk, tudta, hogy hol lehet átmenni. A határőrök ugyan utána lőttek, de szerencséje volt, és átjutott épségben. Igaz nem sokat ért vele, mert Ausztria akkor még zónákra volt osztva, és ahol apám átment, ott orosz zóna volt. Első éjjel elbújt valahol, másnap egy kukoricaszárral megrakott szekérrel az ismerősei átmenekítették az angol megszállási övezetbe, ott élt ’56-ig egy faluban. Elmondhatatlan, hogy eközben édesanyám mennyit szenvedett, mennyit zaklatták az ávósok. Sokszor éjjel, kettő-háromkor átkutatták az egész házunkat a pincétől a padlásig. Rettenetes évek voltak ezek! Ha a családunk nem fogott volna össze, és nem támogatott volna bennünket, nem is tudom, hogy mi lett volna velünk. Akkor még élt édesanyám anyja is, és ott voltunk mi, hárman gyerekek; ötünknek nagyon nehéz volt a megélhetés. Nagyon nehéz volt! Ezek a gyerekkori emlékek máig elkísérnek. 1956-ban kitört a forradalom, egyszer csak megjelent édesapám, váratlanul hazajött. 1952 óta nem láttuk egymást. Négy éven át mi a világon semmit nem tudtunk róla. Alig telt el néhány hét, leverték a forradalmat és apámnak újra menekülnie kellett, akkor már minket is magával vitt, kimenekített Bécsbe. Most már szekérrel menekültünk, mert volt egy lovunk. A szekéren ülve arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk gyalogosan menekülők valami pirosat dobálnak el az út szélén. Kilenc éves voltam, csak később tudtam meg, hogy ezek piros valamik a pártkönyveik voltak, később olvastam is, hogy az első menekülők az ávósok voltak.”
Az „Europa”-Clubról egy riportban a következőket mondta:
„ A bécsi magyarok kultúregyesületét valós közösségi igény hozta létre. Az 1956-os magyar forradalom után a Bécsben rekedt magyar fiatalság, amelyre leginkább a gyökértelenség és a tájékozatlanság volt jellemző, kereste egymást. Az „Europa”-Clubot 1956-ban Ausztriába menekült fiatalok, főként egyetemisták alapították. 1964-ben egyesületté nyilvánították a klubot. Ebben az időszakban az „Europa”-Club jelentősége abban rejlett, hogy a magyar műveltséget ápoló közösség élő valóság maradt Bécsben.”
„Az 1989-es rendszerváltás után elhatároztuk, hogy az „Europa”-Club a továbbiakban ne foglalkozzon politikával, hanem minden eszközével a magyar kultúra ápolására törekedjen. Gondosan ügyelve arra, amikor a műsorainkat kialakítottuk, hogy a trianoni magyarság ötágú sípja mindig megszólaljon. Abból a felismerésből indultunk ki, hogy mi, ausztriai magyarok nem ismerjük, nem is ismerhetjük a mozaikokra szétesett Kárpát-medencei magyar nemzetet, mert évtizedekig vasfüggöny választott el bennünket egymástól. A rendszerváltást követően igyekeztünk pótolni az elmulasztottakat, azonnal felvettük a kapcsolatot a határon túlra szakadt magyar közösségekkel.”
„Büszkén állítom, hogy az egykor főként ’56-os menekültekből álló csoport, majd anyanyelvi közösség és szellemi társulás a munkakedvéből a mai napig semmit sem veszített. Kodály Zoltánnal együtt valljuk, hogy: „A kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” Az „Europa”-Club ezen munkálkodik továbbra is. Nem egyszerű, mert a mai fiatalság már nehezen mozgósítható ilyen célokért, de talán nem lehetetlen.”
„Büszke vagyok arra is, hogy nem alaptalanul került be a magyarság láthatatlan szellemi múzeumába és a Magyar Örökség aranykönyvébe, 2006. október 2-án a szöveg, hogy: „A bécsi „Europa”- Club hűsége 1956 szelleméhez magyar örökség.”
(Fotó és videó: Balázs Viktor és Kovács Attila)
Válaszolj