Magyar szinkron

Az önmagáról író író

Avagy az önéletrajzi próza visszatérése

Visszatérésről beszélünk, de rögtön az elején jelezni kell, hogy az önéletrajzi próza valójában talán soha nem is tűnt el – hogyan is tűnhetne el, amikor az elbeszélő irodalom minden más művészeti formánál erőteljesebben énközpontú. Mégis: ha a kritika visszatérésről beszél, ha az olvasók visszatérésként élik meg, ha nemzetközi és hazai szinten is hasonlóképpen alakulnak a folyamatok, kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy itt valami elment, aztán visszajött.

Az utóbbi időben mind a nemzetközi, mind a hazai irodalmi közbeszédben fontos témaként bukkan fel az önéletrajzi próza térnyerése. A nemzetközi könyvpiac kortárs sztárírói közül a norvég Karl Ove Knausgård-t, az olasz Elena Ferrantét, vagy a nálunk egyelőre kevésbé ismert Éduard Louis-t szokás elsősorban a vonulat legfontosabb szerzői között emlegetni. A sor persze még hosszan folytatható volna, és magyar példák is akadnak szép számmal, de erre majd később térünk vissza.

A legfontosabb kérdés, hogy mi is az az önéletrajzi próza pontosan? Alighanem erre nehezebb hiteles választ találni, mintsem bebizonyítani, hogy van ilyen visszatérő hullám. Mégis, ha megpróbáljuk, egyfelől a tiszta önéletrajziságtól, másfelől a prózától mint olyantól kell megkülönböztetnünk tárgyunkat. Az angol nyelven használatos autobiographical fiction elnevezés talán a magyarnál egyértelműbben rámutat a határvonalakra, hiszen jelzi, hogy fikcióról van szó (a magyar próza kifejezés ebben nem ennyire határozott). Vagyis olyan önéletrajzi írás, amely fikció is egyben. A tisztán fiktív szépirodalomtól elkülöníti az önéletrajziság kiemelése, míg a memoárirodalomtól a megformáltság fikcionalizáló karaktere jelenti a fő különbséget.

Ugyanakkor joggal merül fel a kérdés – főként a posztmodern irodalom tapasztalata után – hogy nem minden önéletrajz fikció-e eleve, vagy valóban létezik-e olyan írott elbeszélés, ami a valóság tökéletes rögzítésével működik. Ilyesmi természetesen nem lehetséges, hiszen épp úgy, ahogy egy-egy történelmi esemény vagy korszak megítélése változó egyénenként, úgy a magánélet története sem vethető papírra anélkül, hogy ne tudatosítanánk, ez csak egyféle értelmezése az eseményeknek, egyfajta működése az emlékezetnek (ami egyébként is egy megbízhatatlan forrás), ráadásul a nyelv, amin megfogalmazódik (akármelyik nyelv) természetesen nem uralható teljes egészében. Akkor tehát, ha a memoárokat is bizonyos értelemben fiktív műveknek kell tekintenünk, mi különbözteti meg mégis a fikcionalizáltságnak ezt a fokát az önéletrajzi regények másfajta fikcionalizáltáságától?

Alighanem két fontos eltérés mindenképpen említésre méltó ebben a helyzetben: az egyik, hogy az önéletrajzi regények a valószerűséget és nem a tényszerűséget tartják fontosnak, a másik pedig, hogy az önéletrajzi regények logikája nem feltételezi a történelmi vagy élettörténeti események folyamatszerűségét, szemben az emlékirat-irodalommal.

A valószerűség és a tényszerűség közötti különbség talán abban fogható meg a leginkább, hogy míg az előbbi esetben a cél, hogy a befogadó átérezze az ábrázolt történetet, addig az utóbbiban elég, ha megérti vagy elfogadja a visszaemlékező nézőpontját. Az átérzés vagy azonosulás momentumai alapvetően fikciós eszközökkel érhetők el, míg a racionális megértéshez ilyesmire nincs feltétlenül szükség. A folyamatszerűség kritériuma nyilvánvalóan a memoárirodalom esetében sem kijátszhatatlan szabályszerűség, ugyanakkor nehéz elképzelni olyan emlékiratot, amely ne venné adottnak az ember biológiai életfolyamatait (leegyszerűsítve, hogy a születésünktől a halálunk felé haladunk), vagy csupán az életpályának egy-egy momentumára koncentrálna. A memoárok esetében az egyénnek az időben való haladása, a személyiség fejlődése vagy a sorsának kibontakozása (klasszikus fogalmaink szerint) erőteljesebben határozza meg az elbeszélés struktúráját, mint bármi más.

Egyszóval autobiografikus fikció vagy önéletrajzi próza esetében olyan elbeszélésekről van szó, melyek az író élettörténetéből táplálkoznak, de nem kötöttek a lineáris logikához, s az életesemények tényszerűsége helyett azok közvetíthetőségére helyezik a hangsúlyt. A prózai nyelvet pedig nem a valóság minél pontosabb leírása, hanem a minél összetettebb olvasói hatáskeltés érdekében használják fel.

A kortárs magyar irodalomban a legnagyobb hatású autobiografikus fikció talán Nádas Péter Világló részletek című kétkötetes, összességében mintegy 1200 oldalas önéletrajzi regénye volt 2017-ben. De ehhez a vonulathoz lehet sorolni Borbély Szilárd 2013-ban megjelent Nincstelenekjét vagy Térey János posztumusz megjelent 2020-as Boldogh-ház, ​Kétmalom utca című töredékben maradt művét is, vagy a legutóbbi időből akár Berta Ádám Magamat rajzolom középre című tavalyi könyvét. Ezeknek a műveknek természetesen nem teljesen ugyanolyan a viszonya a saját életanyaghoz, mint foráshoz, és annak fikcionalizálásához, mint eljáráshoz, ám eszközkészletük és törekvéseik sok hasonlóságot mutatnak.

A valóságérzékelésünk igazság utáni, egyre inkább a virtuális terekben zajló, és a koronavírus-járvány kirobbanása óta a szociális távolságtartás többé vagy kevésbé szigorúan vett szabályai mentén kibontakozó korszakához mi is lehetne a jobban illő műfaj, mint a saját élettörténetet fikcióba oldó önéletrajzi próza?

Fotó: Pixabay