Vendégünk: Fehér Renátó költő, szerkesztő
A fiatal szerzőnek nemsokára megjelenik harmadik kötete, a Garázsmenet és a Holtidény után a Torkolatcsönd. Krusovszky Dénes, rovatunk szerzője kísérletező költészetről, avantgárd gesztusokról és a megszólalás nehézségeiről is beszélget Fehér Renátóval.
Krusovszky Dénes: A Torkolatcsönd a harmadik versesköteted, és mondhatni az eddigi legkísérletezőbb munkád. Mit jelent számodra a kísérlet a költészetben, a költői nyelvben?
Fehér Renátó: Leginkább kényszert. Egyszerűen eluntam, hogy megszólalni milyen magától értetődőnek tűnik. Mintha verset írni legalább annyira természetes lenne, mint álmodni vagy tüsszenteni. Folyton gyanúba kevertem tehát magam, és ez újra és újra, már az üres fehér lapnál és a villogó kurzornál letiltottam a hagyományos, jól bevált módszereket. Tulajdonképpen mindent megtettem, hogy ez a könyv ne tudjon megíródni, mondván, ha megíródik és megjelenik, akkor végül megint magától értetődő lesz csak a megszólalás. Úgyhogy nehezített pályán, kerülőutakon kellett mennem, hogy benne legyen a versekben a beszéd jogának valódi kiküzdése is, az eltévedés bizonytalansága, a zsákutcák átmeneti kudarca. Hogy amiről szólnak a szövegek, az közben történjen is meg velük. Ugyanakkor mégsem lírai munkanapló lett a Torkolatcsönd, a kísérletezés a kották, fotók beemelésénél, az áthúzásoknál a leglátványosabb, mert a nyelvi törekvések a tipográfia, a szövegkép megbontásához, játékba hozásához is vezettek.
KD: Hasonlóan feltűnő gesztus, hogy szerzői portréként egy gyerekkori fotód szerepel a könyvben, miért gondoltad, hogy ezt illeszted be a szövegek elé, illetve mit jelent a gyermeki hang és nézőpont szerinted lírai értelemben?
Fehér Renátó: Szándékom szerint a fotó az Írottkő című záróvers felől visszaolvasva kapja meg az igazi relevanciáját, amelyben egy Renátó nevű kisfiút gyászol el az anyaként azonosítható lírai én. Ekként a szerzői fotó nemcsak a megszokott kiadói protokoll részeként került a könyvbe, hanem szövegszervező erő is, talán egy önálló vers státuszára is számot tarthat. Az általános iskola első napjaiban elkészült képen az ábécés könyvvel a kezemben állok, abban a szimbolikus pillanatban, amikor elkezd „iskolázódni” a hozott nyelvünk. A tanterem pedig annak az illúziója is, hogy mindannyian azonos eséllyel beszélhetünk majd bele a nyilvános térbe. Az közhely, hogy a gyermeki nyelv és a gyermeki asszociáció lényegében az orális költészet alapeseteként is kezelhető. Engem inkább a halmozódó hallgatásalakzatok érdekeltek ezúttal, és hogy mind a hangadás, mind a hangtól való megfosztás gesztusát magamon kezdjem el és fejezzem be.

KD: Egyik kritikusod, Lapis József azzal kezdi a könyvről szóló írását, hogy a Torkolatcsönd „olvashatatlan”, abban az értelemben, hogy kibújnak az egyes versek a hagyományos líraolvasás technikái alól. Ez nyilvánvalóan tudatos döntés volt a részedről, de mi vezetett idáig, egyáltalán mit nevezhetünk hagyományos líraolvasásnak, és ehhez képest miben kíván mást a te új köteted?
Fehér Renátó: Vannak olyan versek is a kötetben, amelyek nem felolvashatók egy költői esten, legfeljebb felmutathatók, elmesélhetők, amilyen például a bal kézzel írt és a kötetbe fotóként bekerült vers is. Vannak egyenesen olyanok, amiket nem is olvasni, hanem inkább nézni lehet: ilyen a szintén fotóként szerepeltetett, visszaradírozott Waldsee-vers. És vannak olyanok is, amelyeket noha képes vagyok meghangosítani, de a felolvasás rögtön valamilyen performatív-auditív gesztussá válik, mert épp szótagolva vagy a Google Translate géphangjával párbeszédbe lépve, és azt imitálva van értelme megszólaltatni. Ennek az utóbbi verscsoportnak a színre viteléhez szerveztünk koncertet a Torkolatcsönd bemutatójaként. Ezeknek a többes kódolásoknak nyilván akkor van értelme, ha külön létmódjukban és együtt is érvényesek, volt olyan szöveg ennek következtében, ami nem került be a kötetbe, mert amolyan előtanulmánynak mutatkozott csak végül. De egyáltalán nem volt bennem összművészeti ambíció, a Torkolatcsönd alaptónusa talán egyébként sem viselte volna jól a színes-szagos csinnadrattát. Szóval tulajdonképpen megint a kényszerre utalhatnék: csakis ezeken a módokon tudtam a szövegeket megoldani. A borító esetében is bejátszottam az Időmérték-sorozat inspirálóan széles játékterét: fekete lett a könyv.
KD: A megszólalás, a beszéd nehézsége, olykor fizikai akadályoztatása fontos vonulata a kötetednek. De miért is ennyire nehéz beszélni, és miben is áll a nehézség szerinted, ha hétköznapi beszédre, ha költészetre gondolunk?
Fehér Renátó: Azt hiszem, hogy az elnyomás korszakos természete már nem is elsősorban a beszédtől való megfosztottságban, hanem a beszédre kényszerítésben áll. Folyton közölni, megosztani kell, hogy egyáltalán létezünk. A közösségi média legelemibb tulajdonsága, hogy az önreprezentációt gerjeszti (pszichopolitikai hadviselés ez, nem más), akár az amerikai elnök, akár egy egyiptomi egyetemista, akár egy michigani melós, akár egy indai háztartásbeli, akár egy magyar költő az avatar. A mondásra kényszerítés fokozódó zaja egy ponton pedig átcsap, akadályoztatott lesz a beszéd, mert beköszönt a túlharsogás versenye, ember embernek farkasa a kommentszekcióban. Az elnyomottak és hallhatatlanok a zsivaj miatt nem hallhatóak. „Tölcsérzsivaj van”, ez Mészöly Miklós egyik esszéjéből származik, ez a Torkolatcsönd mottója. Ebből a közérzetből próbáltam visszajutni mondjuk az írás nulla fokára, rákérdezni a megszólalás evidenciáira, ahogy ezt már fentebb is emlegettem. De ez mégsem elhallgatás, hanem az elinflálódott beszéd helyén egy új ellenbeszéd kidolgozásának a kísérlete, ami a maga ideálját a vízjelben, a jelnyelvben, az őskeresztény katakombasuttogásban látja. Ameddig most a Torkolatcsönddel eljuthattam, az tulajdonképpen részeredmény vagy kódolt kudarc, hiszen összességében költőként minden kísérletezés ellenére is szavakból voltam kénytelen dolgozni.
KD: Versek írása mellett szerkesztesz, esszéket írsz, kutatsz. A közelmúlt és a jelen magyar társadalomtörténetéről meglehetősen sarkos véleményed van. Hogy látod, mi az a kontextus 2022-ben, kulturális és szociológiai értelemben, amely a Torkolatcsönd verseit is körbeveszi?
Fehér Renátó: Amikor most beszélgetünk, még fogalmunk sincs, hogy milyen hatással lesz például a kulturális mezőre és benne az irodalom szabadúszó és bújtatottan foglalkoztatott dolgozóira a KATA kivezetése, túl azon, hogy katasztrofálissal. Persze ebben a tekintetben sincs fogalmunk a szakmánk állapotáról, mert trollkáderek böfögésével és egymás morális méricskélésével pont annyit foglalkoztunk az elmúlt évtizedben, mint önszerveződéssel, érdekvédelemmel és szolidaritással, miközben a források elosztásának brutális aránytalanságával kénytelenek voltunk folyton szembesülni. Milyen gyakorlatok lehetségesek egyáltalán? Rendelkeznek-e tartalékokkal az intézményeink általában, ha fel kell bruttósítani a honoráriumot? Egyénileg oldja-e meg majd mindenki okosba’, ha egyszer egzisztenciális tétje van, hogy kit hívnak meg felolvasni a mátészalkai könyvtárba? Az irodalom is egy forráshiányos termelési mód, melyet egymás között hívunk csak munkának, a taxiban anno szemérmesen újságírót mondtunk. A kitettség, a hivatástudat, az ambíciók és ez az idegenség együttesen vezet az önkizsákmányoláshoz, amely ebben az ágazatban szükséges egy KATA fenntartásához, s amely baráti szívességekkel, ingyenmunkákkal is kiegészült. Igyekeztünk felhalmozni előre, de mennyi időre? Midőn ezt írom, Budapest belvárosában 42 fok van, elfogytak az ispánviccek. Így égünk Pannóniában.
KD: A nemrég felfrissült formában újraindított Hévíz folyóirat szerkesztője is vagy. A magyar – ahogy mondani szokás – folyóirat-alapú kultúra, ugyanakkor ez a szisztéma egyfelől kissé meghaladottnak, másfelől eléggé akadozónak látszik, vagy tévednék?
Fehér Renátó: A permanens finanszírozási bizonytalanság joggal nehezíti a folyóiratkultúrát. Ezek a garanciák nem adottak, a Hévíz esetében most a járványt követő és a háborút övező válság idején egyáltalán nem azok, ebből is látszik, hogy a globális kapitalizmusban minden és bármilyen „játék” a bőrünkre megy, nincs hely kívül a történelmen és a jelen időn, a „háborúból” nem lehet kimaradni. A kérdés, hogy miért őriznénk mégis a lángot. Vajna Ádám szerkesztőtársammal egy megújult koncepciót raktunk le az asztalra 2022 elején, melyet a hévízi önkormányzat támogatott, a Cser Kiadó pedig együttműködésre érdemesnek talált. Ahogy a tehetséggondozó, az irodalmi szocializációt segítő profil erősen jelen volt már a lap portfóliójában, úgy most szándékunk szerint ez bővülne egy generációs szemlélet megteremtésével, megtermelésével, valóban kortárs kérdésfeltevésekkel, kurrens diskurzusokba való ihletett bekapcsolódással, amelyet persze a megjelenési lehetőségeink, a terjedelmünk, a forrásaink, a műfajunk tartanak kordában. Ez a generációs hajlam nem életkori bezárkózást jelent, ugyanakkor az elmúlt évtizedben valóban verbuválódott a Hévíz körül egy irodalmi közösség, amelynek tagjai számtalan egyéb projektet visznek, ahogy ez Ádámra és rám is igaz, ekként a szükségszerű hálózatosodásban talán mi is részt tudunk vállalni.
KD: Társadalomtörténettel foglalkozó kutatóként a rendszerváltás kori értelmiség szerepével is sokat foglalkozol, adódik a kérdés, hogy ezek után mi ma az értelmiség szerepe, egyáltalán mit jelent az értelmiségi fogalom, kire vonatkozik ez ma Magyarországon?
Fehér Renátó: Az értelmiséginek tételezett megnyilatkozások kitüntetettségét cunamiként mosta el egyfelől a hazai autoriter propagandagépezet, másfelől a menedéknek hitt, ám szétdemokratizált közösségi média. Míg a figyelem és láthatóság privilégiumai korábban mintegy alanyi jogon jártak a véleménytermelő értelmiséginek, addig az algoritmus nem feltétlenül „műveltségi” szempontok alapján súlyoz. Nem véletlen, hogy ezen a pályán a dezinformáció, az álhír és a mém-vizualitás jut előnyhöz, ezek pörgetik a virtuális fogyasztást. Ilyen a (vélemény)piac láthatatlan keze, a kontent szólásszabad versenye. A pozícióját vesztett kulturális elit fősodra pedig önismétlő gondolattalansággal csak a NER-re háborog, a nagyobb struktúrára – melynek 15-20 évig maga is haszonélvezője volt – nem, hiszen az az ő keze munkáját is dicséri. Ezért sem járható út a restauráció, hogy legyen minden úgy, mint 1997-ben volt. Az értelmiségi létmód generációs újradefiniálásának mintha a közösségiség lehetne az alapja, olvasó- és vitakörök, műhelyek, szabadegyetemek, melyek természetes módon igyekeznek összekapcsolódni különböző nem-értelmiségi ügyeket képviselő társadalmi mozgalmakkal.
KD: A válságretorikák az elmúlt hónapokban rendkívül felerősödtek, a klímaváltozás, az elvándorlás, a gazdasági problémák mellé nem is egészen váratlanul felsorakozott a háború is. Mindezek közben azért mégsem úgy tűnik, mintha hallgatnának a múzsák. Legfeljebb nehezen szólalnak meg, illetve kérdés, hogy ki figyel rájuk. Ebben a nem túl költői pillanatban szerinted hol van épp a költészet legérvényesebb helye?
Fehér Renátó: Egy bizonyos köztesség már az első két kötetemben is foglalkoztatott, nem véletlen, hogy ezeknek Garázsmenet és Holtidény volt a címe. De még ezeknél is fontosabb a határsáv-motívum, amit mindhárom könyvben használok. Ennek egyrészt önéletrajzi okai vannak: a Szombathely–Kőszeg tengelyen nőttem föl, Ausztria közelsége és a rendszerváltás utáni ingázás lehetősége politikai-gazdasági tényezőként, centrum-félperiféria találkozásaként, a maga hierarchiareflexeivel hagyott nyomot a családomon. A Torkolatcsöndet záró, már megidézett Írottkőben ugyanez a tágan értett határsáv kerül bejárásra Kőszeg és Deutschlandsberg között. Metaforikus értelemben meg ez a könyv valóban költői beszéd és költői elhallgatás limbusában áll, a demencia, az amnézia, az afázia, a dadogás, a mutizmus nyelvi lehetőségei között. Meg hát a vers eleve anyanyelv és idegen nyelv egyszerre. Hagyománya és megszólalásmódja is a belső mormogás és a nyilvános beszéd, spiritualitás és valóság közé utalja. Most hirtelen nem is tudnék különbséget tenni ima és vers között. Talán azért nem, mert ez az egyetlen lehetőség, ami egy torkolatcsönd után következhet.
Válaszolj