Nagy Gerzson: „Nálam a karakter viszi a szöveget”

Torontó, Budapest, és a magyar vidék – Nagy Gerzson második regényének szereplői földrajzi értelemben széles területet járnak be, mentálisan mégis a bezártsággal küzdenek. Milyen volt fiatalnak lenni a ’90-es években, mi változott az ezredforduló óta, milyen ma a vidék és a centrumok viszonya, ezekről is beszélgettünk az Ablak az Ontario-tóra szerzőjével.

Krusovszky Dénes: Rendhagyó írói pályakezdés a tiéd, ha lehet ezt mondani, közgazdász vagy végzettséged szerint, a pénzügyi szektorban dolgoztál sokáig, és még most is, az írás mellett, aztán negyvenöt évesen, 2020-ban megjelent az első regényed, a Délután ​Apámmal, idén pedig a második, az Ablak ​az Ontario-tóra. Hogyan talált meg téged az írás, vagy hogyan találtad te meg az írást magadnak?

Nagy Gerzson: Tizenhat évesen kezdtem verseket írni, ez nagyjából bárkivel előfordul. Az írás mindig is valamiféle menekülőút volt, titkos identitás. Hogy tudok ilyet is csinálni. Mégis, azt hiszem, akkor kezdtem komolyan venni, amikor a Kalligram elfogadta a Délután apámmal kéziratát, hiszen egy könyv megjelenésének valódi tétje van, és az irodalmi munka, ami túlmutat a kreatív íráson, akkor kezdődött. Ott jöttem rá, hogy a szöveg, amit leírok, bediktálok, csak alapanyag, tulajdonképpen iratokat, hanganyagokat gyűjtök, irodalom azután lehet belőle, ha teljesen felforgattam. Ez a felforgatás a szabadság egyik lehetősége.

KD: Mindkét regényedben hangsúlyos szál a vidéki gyerekkor emléke, a kisvárosból az egyre nagyobb centrumok felé vándorló fiatalok életérzése. Az egyéni tapasztalat vagy a szélesebb körben is érvényes történet lehetősége miatt írsz erről a témáról?

Nagy Gerzson: Az egyéni tapasztalatom egyben több korosztály története is, azoké, akik a vidéki életet szűknek, túlságosan zártnak, korlátozottnak érzik, mert a lapok úgymond jó előre le vannak osztva, és nagyjából két választásod van: „megszoksz vagy megszöksz”. Mindenképpen buborékban élünk, de vidéken beleszületünk a buborékba, Budapesten vagy például Bécsben többé-kevésbé te választhatod a saját buborékodat. A kovid előtt és közben Spanyolországban éltünk, egy Barcelona melletti kisvárosban. Azt éreztem, mintha visszautaztam volna az időben a gyerekkorom színhelyére. Hasonló hierarchiák, hasonló minták, ugyanaz a börtön.

KD: Hogy látod, milyen volt egy-két évtizeddel ezelőtt, és vajon milyen ma a vidék és a centrumok viszonya? Mennyire átjárhatók ezek a közegek? Van még Magyarországon társadalmi vagy földrajzi mobilitás?

Nagy Gerzson: Úgy érzem, a kilencvenes évek elején jóval mobilisabb volt a társadalom, talán egészen a kétezres évek közepéig, nem volt ennyire előtérbe tolva a vidék-főváros ellentét, nem volt ilyen riasztó a megosztottság. A középosztálynak ráadásul lényeges deficitje volt, amit fel kellett tölteni. Ez nagyjából megtörtént, még ha a deficit a kivándorlás miatt folyamatosan fenn is marad. Ma sokkal erősebbnek érzem a röghöz kötöttséget, mind földrajzi, mind társadalmi értelemben. Óriási különbségek vannak vidék-centrum viszonylatban az információhoz jutás, az oktatás színvonala, a kulturális eseményekhez való hozzáférés tekintetében.

KD: Meglehetősen sok szó esik manapság az úgynevezett autofikcióról, vagyis az önéletrajzi prózáról, ami mégsem memoár, hiszen fikciós logika szerint építkezik. Mintha a te prózádban is tetten érhető lenne egy effajta érdeklődés, vagy rosszul látom?

Nagy Gerzson: Nem tagadom. Azt hiszem, én a saját élményeimből tudok jól építkezni. A saját élményekből nő ki a történet, de a szöveg akkor lesz autentikus, ha sikerül eltávolítanom a karaktert, a történetet magamtól. Nálam különben a karakter viszi a szöveget, és nem a téma, a karakterek közötti viszonyok alakítják a történetet, néha teljesen véletlenszerűen. Sokszor fogalmam sincs, mi fog másnap a szereplőkkel történni. Ez az írás folyamatának eufórikus szakasza, de sajnos nem tart túl sokáig, egy idő után bezárulnak a kapuk, el kell varrni a szálakat.

KD: A vidék-város témakör mellett egy másik klasszikusnak is mondható problémakört is felvetnek az írásaid, mégpedig a szülők és gyermekeik közötti viszonyt. Nálad ez nem feltétlenül a trauma felől jön be, sokszor érezhető a szeretet a gyermekek és a szülők között, mégsem mondható problémátlannak a viszony egyik esetben sem. Hogy látod íróként, de akár szülőként is, mi az, ahol működik a család, és mi az, ahol már nem?

Nagy Gerzson: A szeretet alap, erről nem is érdemes többet beszélni. Ugyanakkor a szülő-gyermek viszony akkor sem problémamentes, ha nincs konfliktus, sőt, akkor igazán problémás. A család jól tud működni, ha együtt van és együtt marad, ha belül tartjuk a problémákat, ki lehet azokat beszélni, és ha a családtagok figyelnek egymásra. Figyelni kell a gyerekre, ez a gyerek alapvető szükséglete, aki ezt a figyelmet viszi aztán egy életen át magával, és adja át a mintát a saját gyerekeinek. Egy széthullott, csonka család régen sem tudott és ma sem tud jól működni, ebben nem érzek változást.

KD: Az Ablak ​az Ontario-tóra című regényedben nagyon erős a szerelmi kapcsolatokat vizsgáló vonulat. A főhős tulajdonképpen félig beteljesült szerelmek között mozog, kissé tétován, kissé melankolikusan, a regény talányos, szerintem bizonyos szempontból optimista zárlatáig. Közben kontinenseket és évtizedeket szel át. A magánéleti próza válhat kalandregénnyé a 21. század elején?

Nagy Gerzson: Valóban észlelek ilyen jeleket, és talán örülök neki. Úgy érzem, háttérbe szorult mostanában a szerelem tematikája, és a függetlenség, az önmegvalósítás, a karrier lépett a helyébe. Ez rendben is van így, mert ezek nagyon fontos értékek, amelyek korábban nem kaptak kellő fókuszt. Manapság azonban mintha kevesebb figyelmet fordítanánk a szerelemre, kevesebbet kockáztatnánk, energiáinkat annyira lefoglalja a folyamatos küzdelem a felszínen maradásért, felőröl minket a nyitott életünk. Pedig az igény nem csökkent, csak a téma lett kevésbé szexi. De nem biztos, hogy igazam van. Azt tudom, hogy nálam a szerelem örökre szexi téma marad.

KD: Regényeid felkínálják a generációs-értelmezés lehetőségét is. Amennyiben ez nem teljesen elhibázott nézőpont, mit gondolsz, a te sokszor tévelygő, folyton útkereső figuráid felfoghatók amolyan „korunk hőse” jellegű karakterekként?

Nagy Gerzson: Épp ellenkezőleg, sokkal inkább antihősnek gondolom ezeket a figurákat. Eddig úgy látom, hogy ez a populizmus, a magamutogatók, az influenszerek évszázada, nem az útkeresőké. Bár az influenszerek is keresik az utat. Csak mást mutatnak magukból, mint amilyenek valójában, erre pedig a közösségi média ideális terep. Természetesen mindenki a legjobbat, a legvonzóbbat próbálja mutatni magából. Az én figuráim sorsa az, hogy még a közösségi média fénykora előtt éljenek, ezért olyannak mutatom őket, amilyenek.

KD: Az eddigi két regényed meglehetősen közel áll egymáshoz, ha nem is függenek közvetlenül össze. Készülsz esetleg egy harmadik, amolyan trilógiazáró darabra melléjük?Nagy Gerzson: Semmi esetre sem. Eléggé biztos, hogy minden további regényem főhőse valahogyan kapcsolódni fog a korábbi karakterekhez, de nincs szándékomban sem trilógiát írni, sem lezárni bármit. Az új szöveg, amin jelenleg dolgozom, többek közt úgy kapcsolódik, hogy Torontóból indul, és az 1998-2005 közötti időszakot öleli át, két szálon, Budapesten és Dél-Amerikában, anya-lány, apa-fiú, anya-fiú kapcsolatokkal a középpontban.