Őszi könyvszüret

A nyári strandolvasmányok és a karácsonyi ajándékkönyvek szezonja között az ősz műfajilag és tematikailag kevésbé behatárolt könyves időszak – de éppen ettől meglehetősen izgalmas is. A műfaji sokszínűség mintha egész évben ekkor érvényesülne a leginkább: regények, novellák, verseskötetek, esszégyűjtemények sora  jelenik meg egymás után. Az irodalmi programkínálat is ilyenkor a legsűrűbb, a világjárvány után újrainduló Budapesti Nemzetközi Könyvvásár a korábbi áprilisi időpontja után szeptemberre került, októberben tartják az őszi Margó fesztivált, és könybemutatók, kritikai beszélgetések, nyilvános olvasóköri találkozók tarkítják a novembert is. A teljes könyvtermést ugyan nem bírjuk számba venni itt, de szubjektív ajánlónkban amolyan ízelítőként kiemelünk néhány új művet a gazdag felhozatalból. Krusovszky Dénes – Magyar szinkron rovatát olvashatják:

Nádas Péter: Szépírás mint hivatás
A kortárs magyar irodalom meghatározó szerzője, a rendre Nobel-díj esélyesként emlegetett Nádas Péter tavalyi nagyregénye, a Rémtörténetek után idén esszégyűjteménnyel jelentkezett. A nagyregény valósággal meglepetésként hatott 2022-ben, a fülszöveg szerint is „meglepetés, ​nem várt ajándék” volt az a mű, és a szerzőtől bizonyos értelemben szokatlan hangütés és történetszövés nem csak az olvasóknak, de a kritikusoknak is okozott némi fejtörést. A mindössze 116 oldalas Szépírás mint hivatás ilyen értelemben nem váratlan kötet, Nádas ésszéírói érdeklődéséről mindennél többet elmond a közelmúltban megjelent három esszé-válogatása, a Rokon ​lelkek (2021), az Arbor ​mundi (2020) és a Leni sír (2019) összességében majdnem másfélezer oldala. Új kötetében, amint a könyv ajánlója fogalmaz: „A szerző vezeti a tekintetünket, ki kell pillantanunk egy panelház nyolcadik emeletéről, rá kell néznünk a kertre, hogy a látvány felidézze a puszta helyek, szünetek, ismétlődések és variációk összhangzattanából építkező világunkat. Felidézze Esterházy Péter alakját, Haydn harmónia utáni vágyát, a szótlanságával beszédes nagyapát, az éjjeli erdőt – végső soron azokat a viszonyrendszereket feltérképezve, melyek mentén az alkotó, gondolkodó és érző én megtapasztalja a létezés architektonikáját.” Mindazoknak, akik Nádas írásművészetének műhelytitkaira is kíváncsiak, a címadó esszé valódi betekintést nyújthat a nagyszerű szerző alkotói világába, az íráshoz, mint művészethez és emberi cselekvéshez fűződő gondolataiba, alkotói gyakorlatának eszmei hátterébe. „Ahhoz, hogy az ember a szépírói munkáról tudjon beszélni, persze sok mindent teljes bizonyossággal tudnia kéne. Ami majdhogy lehetetlen. Mindenekelőtt tudnom kéne, hogy mi mindent nem tudok egy tárgyról, illetve pontos inventáromnak kéne lennie külön a tudottról, külön a nem tudottról, a tudhatóról és a nem tudhatóról” – fogalmaz a szerző. Ezúttal is érdemes követni őt a gondolkodás sűrűjébe. (Jelenkor Kiadó, 2023)

Szilasi László: Saját élet
Tavaly már beszéltünk róla itt, hogy milyen felfutása figyelhető meg az önéletrajzi indíttatású szépirodalmi műveknek, az úgynevezett autofikciós irodalomnak úgy a magyar, mint a nemzetközi irodalomban egyaránt. Igaz, azt is gyorsan megállapítottuk, hogy ugyan „visszatérésről beszélünk, de rögtön az elején jelezni kell, hogy az önéletrajzi próza valójában talán soha nem is tűnt el”. Hogy Szilasi László új regénye autofikció-e vagy sem, alighanem az olvasóra bízott kérdés, maga a szerző mintha igyekezne távolságot tartani a műfaji kategorizálástól nyilatkozataiban, de közben új műve tulajdonképpen minden olyan kritériumnak megfelel, ami a minőségi autofikcióra jellemző. Önéletrajzi nézőpont, személyes hang, retrospektív fókusz, családi legendárium – többek között ezekből az alkotóelemekből építkezik a Saját élet. „Szépen-lassan kiírtam magam az életemből, de ez is volt a célom” – vallotta be a szerző a könyv októberi bemutatóján, ahol arról is beszélt, egyik lányának terápiás házifeladata, hogy élete fontos eseményeit pontokba szedje, adott ihlető ötletet a regény felépítéséhez. Szilasinál nem a linearitás, nem a szamélyes és családi történet fejlődéstörténetként való elbeszélése a lényeges, hanem azok a nehezen megragadható egyedi momentumok, amelyekből az emberi emlékezet építkezni tud. „A felmenők: a nagyszülők és egy keresztanya, a szülők és a szerző két öccse a könyv hősei. Megismerhetjük a falusi, tanyasi életet, a Kádár-kor küzdelmes hétköznapjait, a hit megtartó erejét. Az elindulás és a felnövekvés pillanatképeit követik az önálló felnőtt élet útkeresései, a megérkezés, a kudarcok, tragédiák” – olvashatjuk a fülszövegben. Akkor sem kevésbé érdekes könyv a Saját élet, ha nem a szerző életrajzát akarjuk benne tettenérni, hanem közös félmúltunk lassan feledésbe merülő világát. Ezzel a feledéssel szegül szembe Szilasi új könyve. (Magvető Kiadó, 2023)

Kállay Eszter: Vérehulló fecskefű
Akárcsak a prózában, a lírában is mintha jelentkezne egy új, erős igény a személyes hangon való megszólalásra, az egyéni tapasztalatok körülírására, a társadalmi szerepekben magukat több-kevesebb otthonossággal azonosító megszólalók hangulatjelentéseire. Kállay Eszter fiatal költő második kötete (első könyve 2020-ban Kéz a levegőben címmel jelent meg) a várandósság, a gyermek születése, az anyává válás helyzeteit vizsgálja meg egyéni hangú költeményein keresztül. Nem hallgatja el a téma ambivalens vonatkozásait sem, a terhességgel, az anyasággal együtt járó, sokszor előre adott, és meglehetősen merev társadalmi elvárások, szerepek nyomasztó vonatkoztatási rendszeréről is beszél, mint ahogy a várandóssággal együtt járó befelé fordulásról, a félelmekről, szorongásokról, a még meg sem született gyerekért és az önmagáért vállalt felelősség nehéz piallanatairól is. „A kötet íve e láthatatlanságtól (bezárva lenni, otthon lenni) halad a láthatóság felé, és a verseken keresztül fokozatosan egyre jobban kirajzolódik az anya képe. Hallható lesz az anya nyelve. Az Vérehulló fecskefű versei felhívják a figyelmet a saját tér fontosságára, illetve az otthon terének kettősségére, ami egyszerre nélkülözhetetlen hely, ugyanakkor izolálhat, el is választhat a közösségtől” – olvassuk a fülszövegben. A karcsú kötet lírai, de az érzelgősségtől távol álló nyelve egyben finom, új kísérlet is a sajátos női tapasztalatok hozzáférővé tételének művészi színvonalú megvalósítására. (Magvető Kiadó, 2023)

Harag Anita: Valakire mindig gondolni kell
„A novella rejtélyesebb, mint a regény” – állította nemrégiben egy vele készült interjúban Harag Anita. A fiatal szerző második novelláskötete (első könyve, a német fordításban is olvasható Évszakhoz képest hűvösebb 2019-ben jelent meg) egészen biztosan nem szenved hiányt rejtélyekből. Ugyanakkor ne olyan rejtélyekre gondoljunk, mint amilyenekkel a kalandregényekben vagy a thrillerekben találkozhatunk, Harag novellahősei számára elsősorban a maguk élete, a hétköznapok hömpölygése, az ember alapvető érzelmei jelentik a titokzatosság tárgyát. A fülszöveg szerint a kötetben olvasható történetek a „mindennapi mániák és álmodozások labirintusába vezetnek”. Nem csak az ábrázolt események, de az ábrázolás módja, az elbeszélések hangja is egy ilyen mániás útvesztőbe csalogat bennünket. Ki beszél, kihez, és miért? Tehetjük fel sokszor a kérdést, miközben érezzük, hogy nem, vagy nem csupán ennek a megválaszolásában áll a novellák tétje. „A nyelv nem leírja a valóságot, hanem megteremti: mondatok segítségével teszünk úgy, mintha egy családi nyaralásra mennénk, vagy példamondatok kapcsolnak össze két embert, akik amúgy csak egy közös nyelvórán kerülnek egymás mellé” – olvassuk ugyancsak a kötet ajánlójában. Az biztos, hogy Harag mondatai, félmondatai, hirtelen elharapott monológjai létrehoznak egy nagyon is kézzel fogható valóságot. Ha ebben a sajátunkra ismerünk, az nem a művek hibája. A társas magány mint 21. századi léttapasztalat, és mint az általános emberi kondíció egyik megkerülhetetlen problémája egyszerre lüktet benne ezekben az ízig-vérig mai szólamokból építkező történetekben. (Magvető Kiadó, 2023)

Áfra János: Omlás
A fiatal debreceni költő ötödik kötete egyfelől szerves folytatása a korábbiaknak, másfelől kísérlet is az eddigi életműtől elütő hangon megszólaló versek újrapozícionálására. A kötet anyagának java olyan versekből áll, amelyek a korábbi kötetekbe valamiért nem fértek be – vagy koncepcionálisan nem illeszkedtek, vagy a hangjuk ütött el a kötetegészeket meghatározó hangoktól. Itt most ezek a versek is a helyükre kerültek. „Az Omlás az eddigi életmű összegző továbbgondolása, egy kötetről kötetre következetesen új kérdésirányokat és megszólalásmódokat kikísérletező poétikai építkezés eredménye” – írja fülszövegében Vigh Levente, a kötet szerkesztője. A versek maguk pedig egyebek mellett olyan globális problémákra is megkísérelnek termékeny módon reflektálni, mint a klímaváltozás, a mesterséges intelligencia vagy az atomháború réme. Ilyen értelemben egyfelől mintha utat keresnének a lírai megszólalás olyan múltbeli pillanataihoz, amikor a költő még amolyan világrezonőrként hallatta a hangját univerzális kérdésekben, másfelől Áfra lírája nagyon is személyes, az a 21. századi új alanyiság, ami kortársaira olyannyira jellemző, az ő költészetében is jelen van, méghozzá meglehetősen egyéni módon. Mindezeken túl a világra, mint műalkotásra, vagy megfordítva, a művészetekre, mint autonóm világépítő erőkre való rácsodálkozás ugyancsak az Áfra-versek sajátossága. „Nem adja könnyen magát Áfra János ötödik verseskötete: összetett poétikájú, többszörösen rétegzett költői művet kap, aki kezébe veszi az Omlást” – írta nemrégiben egy kritikusa. De hát éppen ezért érdemes ezt a könyvet kézbevenni. (Kalligram Kiadó, 2023)