A stressz elmélete egy Bécsben született, magyar tudós nevéhez fűződik: Selye János (Hans Selye) 1907-ben az Osztrák-Magyar Monarchia idején látta meg a napvilágot az osztrák fővárosban. Már egyetemi évei alatt érdekelte a jelenség, ő a világszerte ismert stresszelmélet kidolgozója.
Életünk része a stressz. Az evolúció során az ember kifejlesztett egy olyan mechanizmust, amely felspannolja őt a veszélyhelyzetre, általa a szervezet felkészül a védekezésre vagy a menekülésre. Az ősember is stresszelt: gyorsan kellett döntenie, hogy megküzdjön a vadállattal, avagy elfusson. A 21. században már nem a tigris támadása jelenti a veszélyt: az akkor megfelelőnek tűnő reakció már nem alkalmazható ma. Ha a munkahelyen elszaladunk, és elbújunk a főnök elől, a probléma nem szűnik meg, azt hatékonyan meg kell oldani.
Az angolul nyomást, erőfeszítést jelentő szó ma legtöbbünknek a mindennapi életben huzamosabb ideig történő, vagy akár folyamatosan jelenlévő idegességet jelöli, pedig a biológiai stresszreakció tulajdonképpen az élet fenntartását, az egészség helyreállítását is szolgálja. Egy darabig: a tartósan fennálló stressz komoly egészségkárosodást eredményezhet, hiszen gyengíti az ellenállóképességet.
A rövid ideig tartó, akut stresszhatásokra adott normális válaszreakciók közé tartozik a fokozott készültségi helyzet, az adrenalintermelés hirtelen megemelkedik, amelyet később kimerültség követhet. Ilyen szituáció például a vizsga előtti szorongás (Yerkes-Dodson törvény). A stressz optimális szintje a belső erőforrásokat mozgósítja: segít összpontosítani, képessé tesz bennünket arra, hogy megfeleljünk, elérjük céljainkat. Ez teljesen természetes reakció – Selye János eustressznek nevezte el.
Baj akkor történik, ha a stresszhelyzet hosszabb időn át, akár folyamatosan, tartósan fennáll, így a szervezet nem képes az őt érő, érzelmi vagy fizikai jellegű veszélyre hatékonyan reagálni, a megküzdési stratégia már nem elegendő a kialakult szituáció kezelésére. Létrejön a krónikus stressz állapota. Ez a káros stressz, a világhírű professzor meghatározásában a distressz.
Selye János állapította meg a stresszfolyamat három szakaszát:
1. szakasz: alarm vagy vészreakció
Amikor a szervezet felkészül a harcra, vagy, ha az nem lehetséges, a menekülésre (fight or flight).
A stresszválasz során a következő változások zajlanak a szervezetben:
– felgyorsul a szívműködés, hogy több, oxigéndús vér jusson az izmokba, és azok aktiválódjanak
– felgyorsul a légzés, hogy több oxigén jusson a vérbe
– megemelkedik a vérnyomás
– emelkedik a vércukorszint
– a véreloszlás megváltozik: a nem létfontosságú szervekről a meneküléshez szükséges szervek felé áramlik
– kitágulnak a pupillák, hogy több fény jusson a szembe
– az idegrendszer éber lesz, a figyelem beszűkül
2. szakasz: alkalmazkodás, aktív ellenállás
Amennyiben folytatódik a stresszhatás, sőt, elhúzódik, a szervezet kénytelen fenntartani a védekezést, megpróbál alkalmazkodni. Ez megterheli a szervezetet, egy idő után a tartalék energiák is felhasználódnak, majd kimerül a készlet. Ha a stressz továbbra is fennáll, bekövetkezik a harmadik fázis: a kimerülés.
A magas vérnyomás állandósulhat, az állandó éberség alvászavarokat okoz. A feszültség miatt az izmok megkeményednek, fájnak, a végtagok hidegek lesznek. Zavarok keletkeznek a bélműködésben.
3. szakasz: kimerülés
Elfogynak a tartalékok. Amennyiben továbbra is fennáll a stressz, betegség alakulhat ki.
Az emberek stressztűrő képessége különböző, ami valakinek kaland, a másiknak megpróbáltatás, szorongást előidéző borzalom. A mindennapi mókuskerék, az egészségtelen táplálkozás, a helytelen életmód, a mozgás hiánya mind olyan tényezők, amelyek előbb-utóbb stresszbetegség kialakulását hozzák.
Ha már benne vagyunk, tudni kell észrevenni, felismerni, de legfőképp változtatni: sosem késő!
Selye János (1907. január 26., Bécs – 1982. október 20., Montreal) a prágai német egyetemen szerzett orvosi, valamint kémiai doktorátust. A prágai Patológiai Intézetben dolgozott, majd 1932-ben Rockefeller-ösztöndíjasként került a montreali McGill Egyetemre, ahol hamarosan biokémikus előadóként, 1933-ben és 1934-ben tanársegédként dolgozott, 1941-ben a szövettani tanszék társprofesszora lett, 1942-ben megszerezte a tudomány doktora fokozatot. 1945-től saját intézetét, az Institut de Medicine et de Chirurgie Experimentale-t igazgatta, ezzel egyidejűleg 1947 és 1957 között az USA hadseregének általános sebészeti tanácsadója volt. Nyugalomba vonulása után haláláig az újonnan szervezett International Institute of Stress elnökeként dolgozott. 1982. október 16-án hunyt el Montrealban.
Első közleménye a stresszről 1936-ban jelent meg a Nature című angol folyóiratban, később mintegy harminc könyvet, közel 1500 tudományos tanulmányt írt, egész életét a stresszelmélet kutatásának szentelte. Magyar nyelven is megjelent kötetei: “Stressz distressz nélkül”, “Életünk és a stressz”, „Álomtól a felfedezésig”. Az orvos, orvosbiológus, kémikus, egyetemi tanár számos kitüntetésben részesült, több intézményt, – például egyetemet is – neveztek el róla.
Sorozatunk következő cikkében a slow mozgalomról, a stresszcsökkentés hatékony módszereiről lesz szó.
Akár ez is tetszhet
