A pampuska szerzőnk gyermekkorának egyik egyszerű, de hihetetlenül finom nyári ételéhez tartozik. Bár csak a finom alma íze maradt meg az emlékezetében, felnőttként rájött, hogy néha áldozatokat kell hozni a gyermekkori emlékek felelevenítéséhez. Íme tehát egy egyszerű recept, a maga sajátos történetével.
Magyar nagymamám tehetséges szakácsnő volt. Nem csak kiválóan főzött, de lelkesen is. Amikor szüleimmel és bátyámmal Budapestre indultunk, hogy meglátogassuk a nagyszülőket, alig vártam, hogy megérkezzünk Pesterzsébetre. Amikor áthajtottunk a Petőfi hídon, minden alkalommal kórusban kiáltottuk: “Szia Duna!”, és számoltuk a közlekedési lámpákat a Duna-parton vezető Soroksári úton. A lámpák olykor látványos „zöld hullámot” biztosítottak nekünk a fővároson keresztül. Mikor végre befordultunk nagyszüleim háza elé, és apukám leparkolta az autót az udvaron, amelyen a nagyszüleim három másik családdal és egy pár csirkével osztoztak, berohantam a házba és magamba szívtam a konyhából mindenfelé áradó csodálatos illatokat.
Az étkezőasztal általában már meg volt terítve. Amikor négyen látogattunk el hozzájuk, a nagyszüleim kihúzták az asztalt, amely így a szoba egyik végétől a másikig ért. Nagyapám az asztalfőn ült a szövetsámlin, háttal a falnak, amelyre nehéz, fekete bakelit telefon volt szerelve. A többiek is elfoglalták a helyüket, majd nagymamám felszolgálta a nekünk főzött finomságokat. Szokása volt, hogy érkezésünk napján mindannyiunknak a kedvenc ételét főzte. Így volt párizsi szelet, pörkölt, tejszínes spenót, ahogy csak a nagymamám tudta elkészíteni (sok tejszínnel), szilvás gombóc, barátfüle, házi krumplipüré és még sok minden más. Az ebédek fénypontjai természetesen a desszertek voltak – köztük a kedvencem: a vargabéles!
Nagymamám számos csodálatos receptet tudott, amelyeket budapesti tartózkodásunk hosszától függően felváltva készített el nekünk. Így a budapesti nyaralások számomra örökre finom illatokkal és ízekkel fonódnak egybe. (Igaz, a kulináris illatok és ízek között ott van a budapesti metró, a Nagycirkusz vagy a közterületi játszóterek napmeleg homokjának az illata is, valamint a sarki fagyizóban kapható háromféle fagylalt íze: csokoládé, vanília és puncs. A mai napig is mindig mély lélegzetet veszek, amikor kilépek a mozgólépcsőről a budapesti metró peronjára.)
Az egyik kedvenc nyári ételem, amelyet nagymamám főzött nekünk, a pampuska volt. Emlékeimben látom magam előtt a tányért a friss, illatos, aranybarna szeletekkel. Porcukorral megszórva nagy élvezettel faltuk azokat. A pampuska elkészítése azonban nem része az emlékeimnek – elvégre gyerekként nem vettem részt benne.
Amint említettem, a nagymamám fejében volt a legtöbb recept. Érzés szerint főzött és érzés szerint fűszerezett, ezért ma már gyakran nehéz újraalkotni a régmúlt ízvilágát. És persze az ördög a részletekben rejlik: emlékszem arra, amikor a szüleim megpróbálták megsütni a nagymamám zserbóját. Recept nélkül. Csak érzés szerint. Az eredmény nem volt rossz, csak éppen nem olyan, mint a nagymamáé. Anyám, apám és a bátyám pedig értetlenkedtek, mígnem eszembe jutott, hogy hiányzik belőle a mazsola. Mindhárman meg voltak győződve arról, hogy a Nagyi biztosan soha nem rakott mazsolát a zserbóba. Én azonban ragaszkodtam a véleményemhez. Végül felhívtuk a Nagyi húgát, aki megerősített: valóban a mazsola hiányzott a szüleim zserbójából.
Nagymamám Pampuskája
A pampuska esetében azonban szerencsém volt. Néha a szüleim addig nyaggatták a nagymamámat, amíg le nem írt egy receptet.. Így elvileg már régóta megvolt a lehetőségem arra, hogy újra elkészítsem ezt a gyerekkori finomságot, de sokáig nem tettem. Ami eddig mindig visszatartott a pampuska elkészítésétől, az nem a recept bonyolultsága volt, és nem is az, hogy valami egzotikus hozzávaló kellett volna: 4 tojás, 50 gramm porcukor, 250 ml tej, 200-250 gramm liszt, 4 nagy, savanykás reszelt alma, só és fahéj. A pampuska elkészítése sem jelent nagy erőfeszítést – a legidőigényesebb dolog az egészben az alma meghámozása és lereszelése (habár általában ez a feladat esetemben legalább egy véres ujjal végződik, de hát mit meg nem tesz az ember az ízlelőbimbóiért?). A reszelést követően pedig a hozzávalókat összekeverjük egy nagy tálban, és tulajdonképpen ennyi az egész.
Ami valójában eddig mindig visszatartott a pampuska készítéstől, az a kisütése volt, ugyanis utálok zsírban sütni ételeket. Ugyanakkor imádom a lángost, a sült csirkét vagy éppen a pampuskát. De a zsírban való sütés bűzlik – nem tehetek róla, egyszerűen bűzlik. (A sütőzsír szaga valahogyan nem maradt meg a kellemes gyerekkori emlékeim között.) Azóta azonban elköltöztünk férjemmel és két gyermekünkkel egy kertes házba, és vettünk egy hordozható főzőlapot. Ezért úgy gondoltam, most végre itt az ideje: megpróbálok pampuskát sütni. Kint a kertben!
És mit mondjak? Nagyon, nagyon finom vacsoránk volt… zsíros, de finom. Ugyanakkor nem kell túl zsírosnak sem lennie – ezért is tesszük papírtörlő közé a frissen kisütött pampuskát, de a ropogós aranybarna külső réteget és a szaftos belsőt csak megfelelő zsiradékkal érhetjük el. A pampuska cukortartalma viszont valójában szerény – ezért frissen, még melegen, porcukorral meghintve tálaljuk.
A fiam négy darabot evett meg egyszerre – és ez nem is nagyon meglepő. Ha a Nagyi pampuskát sütött, én sem tudtam soha fékezni magam.
Fotók © Era Erlinghagen