„Bizakodó vagyok a folytatással kapcsolatban” – Mohácsi Balázs, költő, szerkesztő, a Bertók-projekt egyik koordinátorával beszélgetett Krusovszky Dénes. De ki is volt Bertók László, akiről nemrégiben rangos – független – költészeti díjat neveztek el? Honnan kezdjük az életmű olvasását, milyen volt a szerző viszonya Pécs városához, és a költészeti díjon kívül mi tartozik még az úgynevezett Bertók-projektbe? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk a Jelenkor folyóirat szerkesztőjével és a Bertók-hagyaték egyik gondozójával.
Krusovszky Dénes: Ha az újabb magyar költészetben kevésbé járatos olvasónak kellene bemutatnod Bertók László líráját, honnan kezdenéd?
Mohácsi Balázs: Nehéz ügy. Talán azt emelném ki, hogy egyedülálló pályát tudhat magáénak azzal, hogy a paraszti sorból a kortárs magyar líra csúcsaiig emelkedett. Különösen, ha még az 1955-ös bebörtönzését is megemlítem, ugyanis 19 évesen néhány zsenge verséért elítélték államellenes izgatás vádjával. Az önmagában elképesztő, hogy egy ilyen eset után valamiképp folytatni tudta az életét. Maga a költészete egyfelől érzékeny, többnyire borús, bár néha váratlanul játékos, humoros is, másfelől izgalmasan sokféle és kísérletező. És hát nagyon sok minden benne van a 20. század második feléből és a 21. század első évtizedeiből. A bevett irodalomtörténeti elbeszélések alapján valószínűleg nem tűnik megkerülhetetlen
figurának, de megkockáztatom, hogy az egyik legeminensebben posztmodernnek tartott költőnk, Parti Nagy Lajos költészete nagyon másként nézne ki Bertók előképe-kölcsönhatása nélkül. Mint ahogyan egyébként a Bertók-líra is másként nézne ki a Parti Nagy-kölcsönhatás nélkül.
Mindenki hallott valamit
Ó jóddal teli pajzsmirigy
csurog rólam az őszi kert
ha az Úristen itt lakik
könyvelheti a szép sikert
a saláta máris kikelt
meg sem áll jövő tavaszig
ahány tökmag annyi a terv
pedig nyár óta nem esik
mindenki hallott valamit
ráteszi hát amit lehet
hát meghasad hát túlfolyik
összekeni a verseket
s nem tudni hogy ki a beteg
csak vacogok és ver a víz
Krusovszky Dénes: Ha jól látom, a Bertók-életműnek vannak elég jól elkülöníthető szakaszai, a
pályakezdés, nyilvánvalóan, aztán a hosszabb versek ideje, majd az időskori rövid formákkal való kísérletezés, melyik felől érdemes megkísérelni a belépést a szerzői univerzumba?
Mohácsi Balázs: Igen, Bertóknak sok korszaka van, és ezek az életmű második felében a szeriálisan írt versformákkal együtt változnak. A paraszti származásával összhangban eleinte az újnépies megszólalások (Nagy László, Csoóri Sándor) izgatták. De aztán – többek között Nemes Nagy Ágnes és Csorba Győző hatására – fokozatosan elmozdult a gondolati és tárgyias líra irányába. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kezdődött egy ön- és metareflexívebb, nyelvkritikus korszaka, aztán ebből nőtte ki magát a nagy szonettciklusa, a Három az ötödiken, amelyben 243 sajátosan bertóki formában írott (felező nyolcas sorokon két asszonáncláncot működtető) szonettek szerepeltek – ez a ciklus egyébként bizonyos szempontból a rendszerváltás lírai naplójának is tekinthető. Ezután valóban voltak hosszabb szürrealisztikus szabadversei. De párhuzamosan a haiku versformájával is dolgozott, majd kiteljesedett a dumálósabb-tűnődősebb szabadversköltészete a 2007-es Hangyák vonulnak kötetben, élete végén a rövidebb versformákhoz fordult, ezek voltak a kétsoros versek, az úgynevezett firkák. Bertók-olvasókkal beszélgetve gyakran azt tapasztalom, hogy az 1998-as Deszkatavasz kötet szürrealisztikus szabadversei működnek talán a legjobban, mások a Hangyák… kötetre esküsznek – ez az életmű két kifejezetten szabadverses kötete, szóval alighanem arról van szó, hogy jelenleg ezek vannak leginkább szinkronban a jó ideje szintén főleg szabadversre kondicionált kortárs versízléssel. Én először a 2010-es Pénteken vasárnap kötettel találkoztam, ebben tizenkét soros versek szerepelnek, amelyek ráadásul poétikailag
támaszkodnak valamelyest a szonettekre, amelyeket annakidején még nem ismertem, úgyhogy – ezen nincs mit szépíteni – erről a kötetről elsőre lepattantam, csak később, az életmű ívében tudtam értékelni. Viszont amikor az elejéről kezdtem az életmű olvasását, nagyszerűen rá tudtam hangolódni, szóval szerintem a legkorábbi, hatvanas-hetvenes évekbeli versei esetében sincs szó olyan komolyabb történeti távolságról, amit át kéne hidalni. És hát nagyszerű a szonettkorszak, igazából az tette fel maradandóan a nagy költészeti tablóra Bertókot. Egyszer egy szoros határidőtől hajtva végigolvastam egyhuzamban a szonetteket, szinte pszichedelikus élmény volt. De azt nem tudom megítélni, hogy ott vajon könnyedén be lehet-e csatlakozni az életműbe.
Krusovszky Dénes: Bertók László nemcsak a szövegein keresztül, de a jelenlétével is nagyon erős hatást gyakorolt a pécsi kulturális életre. Tudnál mesélni a város és a költő kapcsolatáról?
Mohácsi Balázs: Ez egy nagyon hosszú történet. Ott kezdődik, hogy a Somogy megyeiek számára Pécs regionálisan nyilván mindig is elérhető (de)centrumot jelentett. Pécsett működött az ötvenes évek első felében a Dunántúl folyóirat, Bertók még csurgói gimnazistaként itt publikált először. Aztán pesti, szombathelyi és egri egyetemek és főiskolák mellett Pécsre is jelentkezett – ahova szintén nem vették fel, mert éppen nem volt igény magyar-könyvtár szakosokra. Többek között ennek folyományaként írta meg azokat a csalódott verseket, amelyekért aztán elítélték. A részben letöltött nyolchónapi börtönbüntetésének felfüggesztése után rögtön behívták munkaszolgálatos katonának, és a Pécs melletti Cserkútra vezényelték, ahol az uránbánya kiépítésében vett részt. Ez tehát a korai kapcsolat, de ténylegesen csak 1965-ben költözött a feleségével a városba – és rögtön meg is rettent az ekkoriban éppen a bányászat miatt fellendülő, pezsgő városi forgatagtól, vissza akart menni az ismerős, otthonos Somogyba, a kisváros Nagyatádra. Csorba Győző beszélt a lelkére, hogy ha költő akar lenni, akkor maradnia kell, mivel csak egy nagyvárosban tudja kiteljesíteni és beváltani a tehetségét. Mindenesetre a „gyüttmentségnek” (tehát az idegenségnek, a nem idevalósiságnak) a tapasztalata alapvetően határozza meg az életművét. Idővel szerencsére megbékélt a várossal. Talán a legbeszédesebb az a tény, hogy Bertók szeretett sétálni, volt egy kis és egy nagy sétaköre a belvárosban, amíg az egészsége engedte szinte kivétel nélkül mindennap nekiindult. Sok versét részben ilyenkor írta: azt szokta mondani, hogy ezeken a sétákon kapja a verseinek az első sorait vagy a kiinduló gondolatokat. Azért számomra ez egy szoros szimbiózisról árulkodik. De ugyane séták kapcsán az is elmondható, hogy a (bel)város rendjéhez tartoztak, sokan figyelték és számon tartották, hogy ott jár közöttük Bertók, a költő. Ilyenkor egyébként nem volt teljesen magába fordulva, lehetett neki köszönni, megállni vele röviden beszélgetni.
Krusovszky Dénes: Te azon túl, hogy költő és kritikus vagy, a Jelenkor folyóirat szerkesztője, a Bertók-hagyaték gondozásában is részt vállalsz. Milyen feladatai, céljai vannak most a Bertók-életmű ápolóinak?
Mohácsi Balázs: Két fő ága van a munkánknak. Az egyik mindenekelőtt irodalomtörténészi munka: szeretnénk a lehető legjobb minőségben és teljességében közreadni az életművet. Egyelőre nagy filológiai találatok, fiókban maradt remekművek még nem kerültek elő, de izgalmas szövegvariációk azért akadnak. És vannak még a hagyatéknak feltáratlan régiói. Továbbá Bedecs Lászlónak készül egy Bertók-monográfiája, és a jelek szerint ennek a szerkesztési folyamatában is lesz feladatom. A munka másik ágát a marketinggel és a brandeléssel lehet talán a leginkább leírni. Bertók visszahúzódó költő volt, ami az alkatán túl abból is következik, hogy a priusza miatt a teljes pályakezdése kitolódott, és egyfajta egyidejű egyidejűtlenséggel volt ő jelen az irodalmi életben, hiszen amikor végre az első önálló kötete megjelenhetett, már 37 éves volt. Szóval a nálánál tíz-tizenöt évvel fiatalabbaknak lett ő irodalmi értelemben a kortársa, ami sajátos helyzet. Mindebből következően az idő előrehaladtával a fiatalabb generációkkal már alig volt közvetlen kapcsolata, legfeljebb a pécsiekkel – noha egyébként örömmel fogadott látogatót magánál, és mindig érdeklődött, mi zajlik éppen a kortárs fiatal irodalomban. És mivel nem volt közvetlen, személyes kapcsolat, nem is sokan szoktak rá hivatkozni, beszélni róla – holott amióta elkezdtem ezt a munkát, nagy örömmel tapasztalom, hogy jóval több Bertók-olvasó van, mint amennyit sejtettem. Szóval most azon dolgozunk, hogy felpezsdítsük a Bertókról szóló beszédet. Belekezdtem egy podcastba, amiben kötetenként két-két vendéggel végigtárgyaljuk az életművet, ez talán 2024 második felében már elérhetővé válik, egyelőre még zajlanak a felvételek. És mostanában azon dolgozunk, hogy ne csak a közösségi médiában legyünk jelen, hanem beindítsunk egy programsorozatot, elsősorban Pécsett – nem szigorúan Bertók László költészetéről szóló tematikával, hanem a nevét inkább markanévként vagy intézménynévként használva, ezzel is emlékezve és emlékeztetve arra, hogy mintegy ötvenöt éven át ő is
rengeteget tett a pécsi kultúráért, egyébként a hetvenes-nyolcvanas években, az Írószövetség baranyai fiókszervezetének titkáraként, illetve könyvtárosként tevőlegesen, szervezőként is.
Krusovszky Dénes: A szerzői hagyomány fenntartásának talán leglátványosabb része, hogy három éve
elkezdtetek egy Bertók László Költészeti Díjat is kiadni, honnan jött az ötlet?
Mohácsi Balázs: A díj ötlete Ágoston Zoltántól, a Jelenkor folyóirat főszerkesztőjétől származik. Mindenképpen szeretett volna méltó emléket állítani Bertóknak, aki egyébként az ezredfordulótól volt a Jelenkor főmunkatársa. Erre a pozícióra Zoli kérte föl, nem sokkal az után, hogy ő 1999 őszén elfoglalta a főszerkesztői széket. Ha csak ezt nézem, az egy bő húszéves szoros emberi-szakmai kapcsolat. De egyébként Bertókról tudni kell, hogy a hetvenes évektől a lap belső körének, a szerkesztőbizottságnak a tagja volt, és már a Jelenkor indulásakor, a folyóirat negyedik lapszáma óta állandó szerző volt – illetve, ahogy említettem, első folyóirat-közlése a Dunántúlban, a Jelenkor elődlapjában esett meg. Ez azt is jelenti, hogy Bertók halálával az utolsó olyan meghatározó szerzőjét veszítette el a Jelenkor, aki ténylegesen személyi folytonosságot jelentett a lap legkorábbi korszakával és hagyományaival. Szóval az emlékállító szándék találkozott szerencsésen a költő fia, Bertók Attila fogadalmával, hogy valamiképpen ápolni fogja az édesapja hagyatékát. 2023-tól egyébként már egy kisdíjat is kiosztunk. A nagydíj életművet díjaz, eddig Parti Nagy Lajos, Tóth Krisztina és Kovács András Ferenc kapták meg. A kisdíjjal viszont egy fiatal, pályáját figyelemre méltóan indító költőt ismerünk el. Ezt elsőként Láng Orsolyának ítélte oda a zsűri.
Krusovszky Dénes: A magyar kulturális élet egyik jellemző vonása az utóbbi időben, hogy az állami díjak presztízse erősen lesüllyedt, míg jelentős magándíjak szűntek meg egymás után, mintha egy átmeneti időszakban lenne a hazai kulturális struktúra. Észreveszitek, hogy emiatt nagyobb a figyelem, vagy akár a teher is a Bertók-díjon?
Mohácsi Balázs: Mivel mi is ugyanabban a kulturális életben mozgunk, ezért nyilván érzékeljük ezeket a dinamikákat, kell is, hogy tájékozódni tudjunk ebben a térben, de próbálunk úgy működni, hogy ez ne határozzon meg vagy legalábbis ne kényszerítsen minket. Őszintén szólva nem tudom megítélni, mekkora a figyelem a Bertók-díjon, és egyelőre terhet sem érzékelek. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én a díjazott kiválasztásában nem veszek részt, ebben annyi a szerepem, hogy Codău Annamáriával (kritikus, a Látó szerkesztője) és Fehér Renátóval (költő, esszéista, a Hévíz főszerkesztője) felterjesztünk néhány nevet a kisdíjra. Amikor ezt az előkészítő munkát végeztük, akkor természetesen igyekeztünk számításba venni, hogy milyen díjazói figyelem irányul a húszas-harmincas éveikben járó költőkre, és ennek fényében megtenni a javaslatainkat.
Krusovszky Dénes: Át tudják venni a független díjak azt a presztízsszerepet, amit korábban az állami
díjak testesítettek meg?
Mohácsi Balázs: Lakonikusan: nem. Ennek van egy nagyon prózai, gyakorlati része. A független díjak mögött általában nincs akkora anyagi forrás, hogy évente többeket díjazzanak, és mindezt tartósan, éveken, évtizedeken át tegyék. Másrészt ha egy pillanatra idealistán vagy álnaivan elvonatkoztatunk attól, hogy (legalábbis nálunk) az állami díjakat mindig az aktuális hatalom osztja, akkor mégiscsak van annak egy utolérhetetlen nívója, hogy az ember az államától, az országától, a hazájától kap kitüntetést, ezzel a legnagyszerűbb független díjak sem tudnak versenybe szállni. Ugyanakkor a jelenlegi helyzetben nyilvánvaló, hogy a független díjak kénytelenek magukra venni ezzel kapcsolatban valami felelősséget, hiszen az látszik, hogy az állami díjakat jelentős kontraszelekcióval osztják, és/vagy az arra érdemeseknek nem fűlik a foga ahhoz, hogy az államot képviselő Gipsz Jakabokkal parolázzanak, ezért inkább nem fogadják el ezeket a díjakat. Az egész mögött persze az is ott van, hogy legtöbbször már az állami díjakat odaítélő grémiumok összetétele is problémás. A független díjaknál ez szerencsére nagyjából rendben szokott lenni. Én egyébként a kérdéshez tartozónak érzem például a Móricz Zsigmond Alkotói Ösztöndíjat is. Nem akarom ezt nagyon kinyitni, csak azért kanyarodom erre, mert személy szerint egy egészségesebb ösztöndíjrendszert sokkal inkább előremutatónak tartanék a közeg szempontjából, mint a díjakat. Látunk erre szimpatikus példákat Budapesten a Ferencváros és az Erzsébetváros önkormányzata által alapított alkotói ösztöndíjakkal. Megjegyzem, a „Bertók-projekt” keretében is eljutottunk ilyesmiig egy-két ötletelés alkalmával. De – és itt visszatérek a válaszom felütéséhez – nem lehet egy kezdeményezéstől és a mögötte álló mecénástól megváltást várni minden problémánkra.
Krusovszky Dénes: A díjátadón kívül jelen vagytok – vagy lesztek – az interneten podcastekkel,
Instagram- és Facebook-oldallal, YouTube-videókkal. Egy kortárs díjnak ezek szerint
az online térben is fontos észrevehetővé válnia?
Mohácsi Balázs: Ez egy több tényezős ügy. Kezdjük ott, hogy Bertók Attilának informatikai cége van. Ilyen módon az internetes tartalomgyártás lényegében a teljes munkánk kiindulópontja volt, hiszen Attila eleve ilyesmiben gondolkodott, ehhez ért: suszter, kaptafa. De ahogy említettem, lassanként egyre inkább kimerészkedünk az offline nyilvánosságba is. A másik, hogy pécsiek vagyunk, ami ugyan például a Jelenkor folyóirat révén tekinthető a magyar irodalom egyik fontos decentrumának, de azért ne ámítsuk magunkat: a szó szoros értelmében a magyar irodalom 99,9%-a nem itt történik, és a közönsége sem kizárólag itt él, őket el kell érni, a fizikai, földrajzi távolság az internet segítségével hidalható át a legkönnyebben. Arról is beszéltem, legalábbis érintőlegesen, hogy a Bertók-életművet az eddiginél közvetlenebbül szeretnénk megnyitni a nagyközönség és főleg a fiatalabbak számára. Két másodperces tiktokvideókat természetesen nem fogunk gyártani, de azt be kell látni, hogy a társadalom jelentős része internetezik, a mai huszon-harminc évesek jóformán már digitális bennszülöttek. Ez nem újdonság, hiszen a legújabb illatosított vécépapírok, a politikai pártok, a könyvkiadók, az áruházak és mindenféle más szolgáltatást vagy portékát kínáló dolgok is jelen vannak az online térben. Miért éppen mi ne lennénk? Ugyanakkor a kérdésed egy olyan anomáliára világít rá, amivel régóta küzdünk. Ugyanis minden tevékenységünk a Bertók László Költészeti Díj név alatt kerül nyilvánosságra. Ám a készülő podcast, az induló Bertók-pódium nevű beszélgetéssorozat, a grafikusunk által megdizájnolt versek vagy a versvideóink valójában nem a díjról szólnak, hanem Bertók Lászlóról és az ő művészetéről. Ezért is emlegetjük magunkat újabban néha Bertók-projektként. Csak mivel legelőször a díj indult be, a BLKD elnevezés van meg a legrégebb óta, valamennyire már állandósulttá és talán ismertté is vált, a teljes nevén és rövidítve is hangzatosabb, mint a projektezés.
Krusovszky Dénes: Legutóbb az időközben sajnos elhunyt Kovács András Ferenc kapta meg a díjat, illetve első alkalommal átadtatok egy fiataloknak járó úgynevezett Kisdíjat is, ahogy említetted, ezt Láng Orsolya kapta. Ez egy újabb hiánypótlás, mert a kötettel már rendelkező fiatal költőknek nem volt díjuk Magyarországon. A Bertók-branddel meg lehet szólítani a fiatalabb szerzőket, mik a tapasztalataitok?
Mohácsi Balázs: Talán a fentiekből is kitűnik, hogy abban reménykedünk, megszólíthatók a fiatalok. Bár komoly előítéleteim voltak, az eddigi tapasztalataim pozitívak. Nemrég kezdtünk bele a Bertók-párhuzamosok címet viselő sorozatba. Arra kérek költőket, hogy válasszanak egy Bertók- és egy saját verset, amelyek összecsengenek valamiképpen: tematikusan, motivikusan, hangulatilag vagy poétikailag. Valahogy az volt a benyomásom, hogy a mostani harmincas-negyvenes generációnál van az a pont, amikor már tényleg nem ismerik különösebben ezt az életművet, mert ők azok, akik már szinte egyáltalán nem találkoztak személyesen Bertókkal, és olvasóként is akkor kapcsolódhattak csak be, amikor végérvényesen az öregedés, a testi és szellemi romlás vált témává, majd kezdetét vette a kétsoros firkák sorozata is, ami ráadásul egy olyan vonulata az életműnek, ami bár a korábbi kötetek felől érthető, értékelhető és gazdag is, de ideális belépési pontnak nem feltétlenül gondolom. Ehhez képest azok, akiket felkértem ebből a fiatalabb generációból, mind készségesen vállalták ezt a játékot (mert szerintem ez elsősorban játék), a legtöbbekről az derült ki, hogy amúgy valamilyen viszonyuk mégiscsak van a Bertók-költészettel, és tulajdonképpen apropót szolgáltatok arra, hogy újra elmélyedjenek benne. Akik esetleg nem ismerték, azok is szívesen ugrottak fejest az olvasásba. Szóval bizakodó vagyok a folytatással kapcsolatban.
Akár ez is tetszhet
