Ez a rovat olyan Ausztriában élő, ismert és elismert embereket szólaltat meg, akiknek közük van a magyarsághoz, hiszen anyanyelvük, netán második nyelvük, a gyerekkorukat juttatja eszükbe, a jelenüket és a jövőjüket jelenti, akik olykor magyarul álmodnak, ébrednek. Ezúttal Kelemen László válaszolt kérdéseinkre.
– Fontos-e, hogy őrizze magyarságát?
Igen, fontos. Mindkét szülőm magyar anyanyelvű: édesapám alsóőri, édesanyám magyarországi származású, otthon magyarul beszéltünk. Németül az óvodában tanultam meg, egészen iskolás koromig úgy tűnt, nincs gondom a némettel, de ott kiderült, hogy mégsem vagyok azon a szinten, mint a többiek. Nem kaptam jó érdemjegyeket, nem volt sikerélményem. Később, a gimnáziumi némettanárom javasolta, hogy olvassak németül. Eleinte nehezen ment, de aztán rákaptam: imádtam, faltam a könyveket. Eljutottam odáig, hogy 15 éves koromra megszereztem az első jelesemet német nyelvből. Rendkívüli élmény volt, meghatározó emlékem.
A kétnyelvűség számomra születésem óta természetes, élvezem előnyeit. Nemcsak akkor, amikor Magyarországon vagyok, és tudok kommunikálni, értem, amit mondanak nekem, hanem mindig: hozzáférésem van a magyar kultúrához, történelemhez, örökséghez, közöm van a magyar szellemiséghez. Fontos, hogy őrizzem magyarságomat.
Sokszor próbáltam magamban megfogalmazni, hogy kiféle, miféle vagyok. Talán a magyar nemzetiségű osztrák állampolgár címzés a legtalálóbb. Megvannak a gyökereim, azok egyértelműen magyarok, a nyelvem magyar, de mindemellett Ausztriában jöttem világra, itt élek. Másképp érez egy őrvidéki egy kárpátaljaihoz képest. Mi itt, Őrvidéken tulajdonképpen a kezdetek óta elszakadtunk az anyaországtól, de egyfajta elszigeteltségben ugyan, mégis oda tartoztunk. Ugyanakkor fontosabb volt nekünk a helyi, a regionális identitás. Itt születtem, itt cseperedtem fel, ez az őrvidéki, sajátos magyarságtudat az, ami az enyém. Nem lehetek úgy magyar, hogy ezt az identitásomat feladjam.
– Megéli-e az összetartozást Ausztriában?
Igen, abszolút. Nem csak a népcsoporton belül, hanem a népcsoportok között is. Sosem volt személyes élményem, ami negatív lett volna amiatt, hogy kétnyelvű vagyok. Nem emlékszem olyan szituációra, ami emiatt zavarba, esetleg kellemetlen helyzetben hozott volna. Intézményvezetői tevékenységem révén is együttműködünk a horvát népcsoporttal, ez örömet szerez. Látom, hogy hasonló körülmények között vagyunk: mindenki a saját módján igyekszik megtartani identitását. Azzal is tisztában vagyok, hogy egyesületi szinten nem lehet csak tisztán magyar atmoszférát létrehozni. A nyelvhasználatra mi nem tudunk olyan hatékonyan fókuszálni, hogy rávegyük a családokat: beszéljenek magyarul. Sokkal nagyobb lehetőséget ad az ima, az anyanyelven történő Isten felé fordulás, sokkal bensőségesebben tudja az embert megérinteni, mint bármely egyesületi tevékenység. Nincsenek ezzel kapcsolatban hamis elképzeléseim, azt tudjuk tenni, amihez van kompetenciánk. Ezért örülök, hogy ezt Őrvidéken tehetem meg, ezzel foglalkozhatok. Visszatérek az előző gondolatra: soha, semmilyen formában nem éltem meg feszültséget a kétnyelvűségem miatt, sem magánemberként, sem intézményvezetőként. Burgenlandra ez a jellemző. Ezért fontos, hogy egyesületként ne egy nyelven szólítsuk meg az embereket, hanem németül is. Ha ezt egy nyelven tennénk meg, előbb-utóbb információhiányt hozna a többségi népcsoportnál, ez pedig félreértést, végül előítéletet, sőt konfliktust szülhet. Így minden kiadványunkat, meghívónkat, sajtóközleményünket két nyelven írjuk.
– A magyar identitás (kultúra, nyelv, történelem, vallás, hagyomány, iskoláztatás stb.) mennyire határozza meg mindennapjait munkájában, családjában, barátaival?
Teljes mértékben meghatározza, a tevékenységemből adódóan is. Az egyén, aki ebbe a közösségbe születik, kicsi kora óta szívja be ennek a „humusznak” a nyelvét, kultúráját, történelmét, múltját, jelenét, tulajdonképpen a közösség létfontosságú összetevőit. Ebben az egyház szerepe ma is rendkívül hangsúlyos, bár az utóbbi évtizedekben csökkent, de még mindig meghatározó. A másik erős tényező az iskola. Jóval korábban a zárt családi struktúrák – például a háztáji gazdaságok – jobban meg tudták őrizni a nyelvet, konzerválták azt, aztán ahogy fejlődött a világ, a 20. században egy lassú folyamattal, fokozatosan integrálódtak az osztrák társadalom, gazdaság vérkeringésébe, ezzel azonban az identitást meghatározó elemek veszélybe kerültek. Ma már nem elég csak a család, mint identitáshordozó -, és formáló eszköz, szükséges az intézményesített rendszer, az oktatás. Aki otthonról nem kapja meg a kellő alapot, elveszett. Óvodás kor előtt el kell kezdeni: egy 2-2,5 éves gyerek esetében szinte már késő, ha úgy kerül az intézménybe, hogy még nem szerezte meg az előképzettséget a kétnyelvűségre.
Örülök, hogy Felsőőrben van a kétnyelvű gimnázium. Nekem hajdanán szabadon választott tantárgyként csak heti két óra – irodalom és történelem – adódott a magyar nyelv tanulására. Mivel hegedűltem, a felsőlövői zenei gimnáziumba jártam, az utolsó évben bejelentettem, hogy magyarból is szeretnék érettségizni, néztek nagyot a tanárok, komplikált volt. Persze, meg lehetett oldani, de ki kellett járni az utat. Ma szerencsére más a helyzet, jóval könnyebb.
– Anyanyelvünk a legfontosabb identitásképző tényező, hol és mikor használja a magyar nyelvet?
Otthon, illetve, az UMIZ-ban, ha valaki magyarul érdeklődik, mindig. A mindennapjaimban rendszeresen használom: ha becsülni lehet, mintegy kétharmadban szólalok meg magyarul, egyharmadban németül.
– Mikor érzi magát magyarnak?
Amikor felkelek, amikor lefekszem – az egész napomban. Amikor imádkozom. Nem gondolnám, hogy helyzetfüggő. Inkább úgy kellene feltenni a kérdést, hogy mikor nem érzem magam magyarnak? Így még nehezebb a válaszadás. (Nevet.) Politikamentesen azonban nem tudnék válaszolni, így nem teszem meg.
Kelemen László, az Alsóőri Magyar Média- és Információs Központ (UMIZ) vezetője, Felsőőrben született, Alsóőrben nőtt fel, Felsőlövőn érettségizett, majd 1991-től 1999-ig Magyarországon lakott. Anyai nagyanyja és családja élt ott. A rendszerváltás után ott érezte biztosnak jövőjét, elvégzett főiskolát és egyetemet is, közgazdász és szakközgazdász külgazdasági kapcsolatok a területe. Rendszeresen, havonta több alkalommal hazalátogatott Alsóőrre. Akkor még citerázott, Galambos atya is élt. Ő legendás alakja az itteni magyarságnak, neki segédkezett sokat. A plébános már idős volt, nem vezetett, így ő hozta, vitte, egyik konferenciáról a másikra utazott. Az ő mentorálásával került kapcsolatba azokkal a körökkel, intézményekkel, amelyekkel ma is nexusban van munkája révén. Többek között történészekkel, muzeulógusokkal, néprajzosokkal, helytörténészekkel, egyetemi tanárokkal, a Magyar Tudományos Akadémia tagjaival találkozhatott. Amikor Iréneusz 80 év felett járt, jött a kérdés, hogy mi legyen azzal a rengeteg könnyvel, kiadvánnyal, kordokumentummal, amelyeket évtizedeken át gyűjtött. Mindeközben azt tapasztalta, hogy a kilencvenes évek végén, a rendszerváltás utáni eufória kezdett elmúlni, látható volt, hogy olyan hamar nem jönnek be a társadalmi változások, mint, ahogy többen remélték, egyre jobban azt érezte: haza kell jönnie. Akkoriban írták ki az első Interreg-pályázatokat, így elkezdődött egy sikersztori, az UMIZ alapításának, beindításának folyamata, nem volt kérdés: maradt.
Minden napját hobbinak fogja fel, minden nap eufóriát érez, hogy azt csinálhatja, amit szeret, nagyon hálás érte. Idetova 23 éve az UMIZ kötelékében, Alsóőrön.
Akár ez is tetszhet
